karácsony
10 éve
A Mardekár klubhelyisége nyüzsgött a tanulók átbeszélt érdemjegyei miatt, amiket nemrég kaptak meg. A felsőbb évfolyamon mindenki elégedett volt RAVASZ minősítésű teljesítményével.
- Hát nem hittem volna, hogy McGali megadja a várakozáson felülit – mondta a bőrfotelek egyikében ülő Blaise.
- Én tudtam, hogy megkapom a kiválót – szólalt meg Draco öntelten. A kanapén ült Pansy mellett, jobb kezével átkarolta a lány vállát, aki odabújt a fiúhoz.
- Na, megszólalt, Mr. Egoista – röhögött Blaise. – Van egyáltalán olyan tantárgy, amiből rosszabb jegyet kaptál?
- Öhm… - tettetett töprengő arcot Draco, miközben vigyorra húzta száját. – Csak legendás lényekből, de az kit izgat – vonta meg bal vállát.
- Jó, hogy végeztünk a sulival, ha így folytatnád, rosszabb lennél, mint Granger – nevetett Blaise, majd megcirógatta az ölében ülő Daphne mosolygós arcát.
- Blaise, ne feledd, már betöltöttem a tizennyolcat – vigyorgott Draco -, bármikor megátkozhatlak, akár nyáron is – fejezte be gúnyosan.
- Te mással leszel elfoglalva a nyáron – vigyorgott Blaise is, mire Pansy is elmosolyodott.
- De neked ahhoz már semmi közöd – mondta a lány.
- De Pansy, drága! – rázta meg fejét a fiú. – Meg vagyok hívva.
- Tényleg? – kérdezte Draco gúnyosan. – Nem is tudom, ki volt az, aki meghívót küldött neked.
- Hát… ha jól emlékszem anyám szavaira, Mr. és Mrs. Malfoy fiatalabb kiadásban – nevetett fel a fiú. – Egy Malfoy esküvő mindig nagy felhajtással jár.
- Jól mondod, egy Malfoy esküvőről van szó. Nem holmi középosztályú varázslók egybekeléséről – húzta ki magát Draco fölényesen.
- Na, megint előhoztuk Malfoy egoizmusát – mosolygott Pansy, mire Draco csak magához húzta, s futó csókot nyomott ajkaira.
- Vigyázz magadra, a leendő férjedről beszélsz – mondta gunyorosan Draco.
- Te meg a leendő feleségeddel – vágta rá Pansy.
- Nem lesz könnyű dolgod, Draco – röhögött Blaise.
- Neked sem, drágaságom – folyt bele Daphne is a beszélgetésbe, miközben hátradobta fekete hajzuhatagát.
- Hajjaj, Blaise. Rövid póráz? – vigyorgott Draco.
- Daphnénak mindent – vigyorgott rá a lányra a fiú, majd megcsókolta szerelmét.
- Csak ne vigyorogj - fordult Draco felé Pansy -, nálad sem lesz az a póráz hosszú – mondta gúnyosan. - És nálatok mikor lesz esküvő? – kérdezte sejtelmesen Blaise-t, és összemosolyogtak barátnőjével.
- Hohó. Mi volt ez lányok? – kapta egyikről a másikra a szemét a fiú. – Lemaradtam valamiről? Mert akkor az nagy gáz lenne – vigyorgott.
- Dehogy, kedvesem – simította meg Blaise arcát Daphne. – Csak anyukáddal beszélgettem egy jót – nyomott puszit a ledöbbent fiú szájára.
- Anyámmal?
- Jaj, Blaise… - kezdte Draco -, mit nem értesz ezen? – vigyorgott szélesen.
- Hát én… csak nem gondoltam, hogy már ilyen korán tervezgetik az esküvőmet, a tudtom nélkül – húzta el a száját, amit Daphne is észrevett.
- Szóval ez azt jelenti, nem akarsz elvenni? – háborodott fel a lány, s fel akart kelni barátja öléből, de Blaise erős karjaival visszatartotta.
- Nem úgy gondoltam, cicám – próbálta kiengesztelni szerelmét.
- Pedig nekem elég egyértelműnek hangzott – húzta fel orrát Daphne, mire Blaise lemondóan sóhajtott.
- Hm… na, ezt magyarázd ki, barátom – kárörvendett Draco, de Pansy szúrós pillantása elhallgattatta. Nem kockáztat most semmit, ami kettejük között konfliktust okozhat netalántán. Így visszafogta magát.
- Kösz, Draco. Bíztam benned – vigyorgott Blaise. – Daphne, tudod jól, hogy szeretlek – fordult vissza a sértett lányhoz.
- Igen? – villantotta smaragd szemeit a fiúra. - Eddig még sosem mondtad – világított rá a tényekre a lány.
- Szeretlek – suttogta a lány fülébe, amitől kedvese megborzongott, s mosolyra húzta száját.
- Én is szeretlek, Blaise – csókolta meg a fiút egy sóhaj után.
Draco csak vigyorogva nézte legjobb barátja boldogságát, s most már nem érezte az irigységet sem. Ránézett Pansyre, s hihetetlen melegség árasztotta el belülről, ami még sosem esett ilyen jól neki. Még egy Potter megalázás sem. Persze, ezt az információt megtartotta magának.
Pansy elégedett volt a jelenlegi helyzettel. Draco is, és ő is sokat változtak, s év eleje óta nem is gondolt olyanra, hogy ők ketten így fognak egymással viselkedni. Na meg, hogy ennyi minden kiderül kettejükről. De most, hogy érezte Draco menta illatát, kezének érintését, s csókját, elszálltak rossz gondolatai. S ez így is van jól. A vizsgái is kitűnően sikerültek, ami elvárható egy aranyvérű lánytól, s egy leendő Malfoytól.
ßßß
A Nagyterem elvarázsolt mennyezetén látni lehetett a júniusi napok fülledt melegségét, az ég kékjét eltakaró szürke felhők gyülekezetét. Draco és társai, ahogy beléptek, asztalukhoz vették az irányt. A többi mardekáros már mind megszokott helyén ült, s Draco önkéntelenül nézett végig a soron. Valahogy rosszul is érezte magát, hogy az utolsó éve, sőt az utolsó évzáró lakomán vesz most részt. Hiába a sok megalázás ellensége felől, hiába a sok baleset, vagy rosszakarás. Most mégis furcsa ez a helyzet. Itt hagyni a kviddicset, az unalmas órákat, a klubhelyiséget, amiben hét évig lakott az iskola idő alatt. Leültek a helyükre, s egymásra néztek. A fiú megállapította, hogy Blaise-nek is hasonlókon járhat az agya, sőt még a lányoknak is. Keze Pansy combján pihent, amolyan apró jelként, hogy hozzá tartozik. Ez pedig nem csak birtokló mozdulat volt tőle, saját magának is jól esett. Pansy is gondolataiba merült, csak akkor nézett fel, mikor megérezte Draco acélszürke tekintetét. Sokáig csak néztek egymás szemébe, mintha nem is lenne rajtuk kívül más a teremben. Azonban Dumbledore hangja megszakította a néma kontaktust.
- Hát eljött ez a nap is – kezdte az igazgató a csendben. – Egy újabb év ért véget, s újabb rendkívüli tanulóktól kell megválnunk. De nem szaporítom tovább a szót, úgyis mindenki a pontok állására kíváncsi – mosolygott az igazgató derűsen. – Tehát kettőszázharminc ponttal a negyedik lett a… Hugrabug. – Dumbledore is megtapsolta a házat a többi diákkal, majd folytatta. – Háromszáznegyven ponttal harmadik lett a Hollóhát. – Újabb taps következett. A mardekárosok, s griffendélesek lélegzetvisszafojtva várták az igazgató további szavait. Dracóék már annak is örültek, hogy megnyerték a kviddicskupát, de nem voltak benne biztosak, hogy így a házkupa is az övék. És hát a Griffendél is ezen az állásponton volt.
– Akkor most pedig következzen a két első ház. – Dumbledore tartott némi hatásszünetet, hogy az idegek pattanási feszültek. – A második helyen négyszáztíz ponttal… - húzta még az időt, s kiélvezte a diákok zúgolódó moraját -, a Griffendél! – Szavait döbbent csend, majd kitörő tapsvihar, s ujjongás követte, méghozzá a zöld-ezüst asztaltól. Dracóék most már biztosan tudták, hogy ők lettek az elsők. Akik megnyerték a házkupát. – Nos… - emelte fel kezeit Dumbledore, mire mindenki elhallgatott -, az első ház pedig így, négyszázhúsz ponttal a Mardekár! – Az igazgató összecsapta kezeit, mire a Nagyterem falain, és a levegőben a Mardekár címerei lógtak a tanulók feje fölött. A Mardekár asztala most nem titkolta el örömét. Minden diák felkiáltott, sapkájukat feldobták a magasba, már, akinek volt, a hetedikeseket pedig vállon veregették, tekintve a kviddics győzelmük mennyit nyomott a latba.
A griffendélesek lemondóan sóhajtottak, leginkább a kisebbek. A felsősök elfogadták, hogy most az egyszer, jobb volt náluk az ellenséges ház. Az igazgató újabb kézemelése azonban lecsillapította a kedélyeket. Draco is és Blaise is összecsapták tenyerüket, majd futó csókot nyomtak kedvesük szájára. Aztán Draco szeme a griffendéleskre esett. Potterre, és a kezét szorongató Grangerre. Apró bólintással megadták egymásnak a tiszteletet.
- Akkor már csak jó étvágyat szeretnék kívánni! – mosolygott, félhold alakú szemüvege mögött megcsillantak égszínkék szemei, majd helyet foglalt McGalagony mellett, s egy tapsára az asztalok roskadásig megteltek étellel. Draco szeme megakadt a Hugrabug asztalánál, ott is egy világosbarna hajú lányon, s a vele beszélgető fiún. Azóta sem derült ki pontosan, mi történt, de Dracót már nem is igazán izgatta. A lényeg, hogy Pansy itt van mellette, és nem csak azért, mert muszáj.
Victoria elkapta Draco pillantását, de el is fordította róla. Már kezdte elfelejteni a fiút, s ebben, meglepő módon, de Justin segített neki. Most is itt volt mellette, változott ő is, ahogy a lány is. Victoria ránézve Dracóra, elméjébe fájó, ugyanakkor mindent megváltoztató emlékképek szöktek be. Arról a bizonyos estéről, mikor könnyeivel küszködve lépkedett a Szükség Szobája felé.
Mélyet sóhajtva fektette kezét a kilincsre, majd minden erejét, s bátorságát összeszedve lenyomta a réztárgyat. Amint belépett, Justin felemelkedett az ágyról, s lassú léptekkel megindult a lány felé. Victoria még mindig ott állt, a nyitott ajtóban, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Justin kéjes vigyorral a száján leemelte a lány kezét a kilincsről, s beljebb invitálta. A lány tett pár lépést a szobába, mire Justin becsukta az ajtót. Victoria összerezzent az ajtó hangjára. Hát ennyi. Most visszakapja mindazt, amit elkövetett. Sírásra görbülő szájjal fogadta a fiú mozdulatait, amivel haját dobta félre. Próbálta elfojtani könnyeit, feltörő érzelmeit, amik folyton lázadoztak ez ellen. De tenni nem mert semmit, hisz a fiú, ha akarja, úgyis nagyobb testi fölényével leterítheti őt. Justin finom, gyengéd puszikkal hintette be nyakát, amibe beleborzongott. Nem igazán a vágytól, sokkal inkább a félelemtől. Félt, az első alkalom, s úgy történik meg, hogy ő nem akarja, hogy nem a szerelmének adja oda magát. Mélybarna szemeit szorosan lehunyta, hogy ne csorduljanak ki könnyei. A fiú még mindig nem látta arcát, csak folytatta tevékenységét. Lassan lehúzta a lányról hugrabugos talárját, ami a földön landolt. Elhajította a feleslegesnek ítélt nyakkendőt is, majd hátulról elkezdte kigombolni a lány blúzát. Victoria alig bírta visszatartani kitörni készülő síró rohamát. Csak mereven állt, tűrte, ahogy a fiú kezei blúzán matatnak, s nem ellenkezett. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Szíve olyan hevesen vert, majd kiugrott helyéről, csodálkozott is, hogy Justin még nem hallotta meg. A fiú annyira belemerült a lány illatába, s kényeztetésébe, hogy nem is vett észre semmit, kivéve, mikor szembefordult Victoriával. Letaglózta a lány arca, mely kétségbeesést, fájdalmat, és félelmet tükrözött. Összeszorított szemhéjain keresztül is folydogáltak arcán sós könnyei. Justin csak arra tudott gondolni, hogy Victoria miatta sír, miatta reszket a lány. Egy állatnak, egy rohadéknak érezte magát. Hogy tehet ilyet a lánnyal? Undorodott magától. Victoria csak annyit érzékelt ebből, hogy már nem érzi a fiú ajkait nyakán, sem ujjait blúza gombjain. Félénken kinyitotta szemeit, s szembetalálta magát a megdöbbent Justinnal. Könnyei most már menthetetlenül végigfolytak arca két oldalán, piros, kiszáradt ajkai résnyire nyitva voltak. Justin jobb kezét lassan felemelte, s végigsimította a lány arcát.
- Sajnálom – suttogta Justin. – Én… én így nem tudom. Nem gondoltam, hogy te… - dadogott a fiú értelmetlenül. Most Victorián volt a sor, hogy meglepődjön. El se tudta hinni, hogy Justin ilyen is lehet. Igen, lehet, hogy csak túlzott ő is, de ebben a pillanatban, tényleg azt hitte, hogy a fiú itt és most megszerzi, amit már régóta akart. Eszébe sem jutott olyan, hogy meggondolhatja magát. – Kár, hogy nem veszed észre azt, ami itt van előtted – lehelte még a szavakat, majd elhúzta kezét, s kikerülte a lányt.
Ekkor azonban Justint egy gyenge kar állította meg, hogy ne lépjen el mellette. Victoria rácsúsztatta kezét a fiú derekára.
- Ezt hogy értetted?- fúrta mélybarna szemeit a fiúéba.
- Mindegy. Már elfogadtam, hogy mást szeretsz – sóhajtott a fiú lemondóan. Victoria most már végképp elvesztette a fonalat. Nem ilyennek ismerte meg a fiút, s megint csalódott, de most is kellemesen.
Victoria agyában azóta is zakatolt ez a mondat. Ránézett a mellette ülő Justinra, s elmosolyodott. A fiú, mintha csak megérezte volna felnézett, és visszamosolygott rá. Victoria közelebb hajolt barátjához, s gyengéden megcsókolta. Akkor, azon az estén döbbent rá, hogy Justin szereti, s csak azért volt vele olyan, mert tudta, nincs esélye másként mellette lenni.
A lány szembefordult vele, és nagyon halkan ezt mondta Justinnak.
- Segíts, hogy ne szenvedjek többet… miatta – Mindketten tudták, kire utalt, nem kellett több szó. Victoria tett egy bizonytalan lépést a fiú felé, s mindvégig a szemeibe nézve, hozzáérintette ajkait a fiúéhoz. Justin nem tett semmit, csak lehunyva szemét élvezte a lány döntését, puhatolózó csókját. Nem az első alkalom, hogy csókolóznak, de az első, hogy a lány magától kezdeményez.
- Victoria… - sóhajtotta bele a lány csókjába. Miután elváltak ajkaik, Vic a fiú nyakába fúrta fejét, s teljesen belesimult a fiú karjaiba. A lány most érezte, hogy biztonságban van, hogy nem kell semmitől sem félnie, mert Justin megvédi.
Hosszasan ízlelte barátja száját, majd levegőhiány miatt kénytelen volt elválni tőle. Justin megnyalta alsó ajkát, jeleként, hogy nagyon is tetszett neki ez a cselekedet szerelmétől.
- Szeretlek – suttogta Victoria, miközben belenézett az elkerekedett szemekbe. A fiú nem akart hinni a fülének. Hát elérte, s nem is kellett hozzá sok idő, hogy elnyerje Victoria szívét. A lányt ebben a hónapban elkényeztette, mindig a kedvében járt, mindig ott volt mellette, mikor szüksége volt rá, s Victoria lassacskán beleszeretett.
- Én is szeretlek – mondta vigyorogva Justin, s megint megcsókolta a lányt. Victoria pedig végre boldogságot érzett.
ßßß
Gyönyörű, forró júliusi napnak nézett elébe. Korán ébredt, izgatottsága kihatott álmaira is. Eljött a nagy nap, a régóta várt esküvő napja. Mogyoróbarna szemeivel körülkémlelte a még homályos szobáját. Innentől kezdve már nem látja többet, nem ez lesz az otthona. A sötétítőfüggönyök elegánsan lógtak alá a hatalmas ablakokon, a napfény csak csíkban szűrődött át. Felkelt ágyából, s végigsimította a kis éjjeliszekrényét, az ágya támláját, miközben odalépett az ablakokhoz, és széthúzta a függönyöket. A nyári nap sugarai vakítóan töltötték be a szobát, amitől hunyorgott kicsit, de élvezte arcán a meleget. Egy halk pukkanás kíséretében megérkezett a lány házimanója.
- Kisasszony, a fürdője elkészült – hajolt meg Anni Pansy előtt, mire a lány csak bólintott. Lassan lépkedett a szobájához tartozó fürdőbe, hogy ott elmerülhessen a kellemes vízben. A kádban hátradőlt, fejét annak peremére vetve, elméjét emlékek özöne árasztotta el. Kezdve az év eleji rosszakkal, amik fokozatosan mentek át a jó végletébe. Majd onnan megint zuhanyként lefele, s végül a legvége… már a csúcspont. Nem sok idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, hisz többször volt Draco a Parkinson birtokon látogatóban. De akkor is hiányzott a jelenléte Pansy számára. Mindig maga mellett akarta tudni, s ezzel a nappal, ha minden jól megy, be is teljesül ez az érzése, vagy inkább kívánsága. Nem kell attól tartania, hogy Draco megcsalja, vagy egy elvetemült, mindenre képes lány elveszi tőle. Nem. Ez már a múlté. Mosolygásra késztette az eszébe jutó gúnyos mondatok, a vágytól elbódult acélszürke szemek, a táncos pillanatok. Fél óra hosszat áztatta magát a vízben, s az emlékek tengerében, mire hajlandó volt kikecmeregni onnan. Kilépve a fürdőszobából anyja, manója, az ágyán az esküvői ruha már ott vártak rá. Az öltözködés, sminkelés, s egyéb dolgok jóval tovább tartottak, mint a fürdőzés. Ám Pansy teljesen meg volt elégedve az eredménnyel. Nehezen hitte el, hogy mennyasszony, de így a ruhában úgy érezte, Malfoy feleségnek illő.
- Gyönyörű vagy, lányom – szólalt meg anyja, könnyeivel küszködve.
Délutánra megérkezett a Parkinson birtokra a Malfoy címeres hintó. Szüleivel beszálltak, s már indultak is. A ceremónia természetesen a Malfoy birtokon lesz, annak a hatalmas, lélegzetelállító kertjében. Pansy figyelte az alattuk elsuhanó tájat, a nyüzsgő várost. Észre sem vette, hogy megérkeztek kitűzött céljukhoz. Az inas kinyitotta az ajtót, s anyját is, s őt is lesegítette a hintóról. Az ominózus ajtó előtt a Malfoy szülők, s Pansy barátnői vártak rájuk, s miután köszöntötték őket, a kert felé vették az irányt. Anyja közben kezébe nyomta a jázminokkal teli csokrot.
- Meseszép vagy, Pansy – súgta Daphne a lány fülébe, Millicent bólogatott hozzá. Pansy pedig csak visszatartotta könnyeit, megszólalni nem tudott.
Pansy apja oldalán lépkedett, miközben a gyönyörű díszítést figyelte. A kavicsos ösvényt virágok sokasága lepte be, ami elvezetett a szökőkút irányába, ami előtt kibővült egy körbe. Bal és jobb oldalt fehér székek sorakoztak, amin a vendégek foglaltak helyet. Manók sertepertéltek a rengeteg vendég között, hogy kielégítsék kívánságaikat. Szinte mindegyik varázsújság fotósa, és riportere is elvegyült, folyamatosan fényképezve az ifjú Malfoyt. Mágikus hangszerek nyugodtak a szökőkút mellett, előtte pedig egy kisebb emelvényszerűségen ott állt egy pap, s mellette Draco és Blaise. Megálltak a kis ösvény előtt, míg a Malfoy szülők, s Mrs. Parkinson is elfoglalják helyüket. Pansy addig végignézett Dracón. Tejföl szőke haja csak úgy világított a napfényben, acélszürke szemei boldogan csillantak fel, ahogy meglátták őt. Ajkai résnyire szétváltak a látványtól. Egyenes tartással, fessen állt a pap mellett.
Pansy nagyon vonzónak találta fekete színű öltönyében, feszülő fehér ingjében. Csokornyakkendőjét most egy apró mozdulattal meglazította, majd kezét hátrarakta. Mélyeket lélegezve indult el apja vezetésével, mikor felcsendültek a dallamok. Minden vendég szeme rászegeződött, s azokban Pansy felismerte az elismerés ragyogását.
Draco már kezdte unni a várakozást, a sok kattogást, amivel a fényképeket készítették. Nem látszott rajta, de rendkívül ideges volt. Látni akarta Pansyt, azt akarta, hogy végre kimondják az igent, s mindenki eltűnjön, s csakis kettesben legyen vele. Mióta vár erre a napra… s most izgatottan áll a pap mellett, s őt várja. Draco szívverése kihagyott egy ütemet, mikor meglátta szerelmét az ösvény végén. Ajkait résnyire eltátotta, nyakkendőjét kénytelen volt meglazítani.
Semmihez sem volt fogható a látvány. Tetőtől talpig végigmérte Pansyt. Ében haja szoros kontyba volt fogva, miben kék köves fejék díszelgett, abból kiindulva omlott fátyla arcára. Draco magában kicsit csalódott. Szívesen elmerült volna Pansy mogyoróbarna szemeiben, de mivel ezt nem tudta megtenni, szürke szemei tovább siklottak a lány ruhájára. Nagyon jól választottak a Parkinsonok menyasszonyi ruhát, ismerte el magában a fiú. Az egész ruha finom selyemből készült – amit Draco szemei azonnal felismertek -, s csipke borította a felsőrészt és a szoknya alját is. Ujjai bővebb háromnegyedesek voltak, csónak alakú kivágással, amit szintén csipke fedett. A felsőrész karcsúsított volt, így teljesen rásimult a lány domborulatira, szépen kiemelve alakját. Deréktól lefele fokozatosan bővült, hosszú uszállyal a lány mögött, melyet Daphne és Millicent fogott. De ami legjobban felkeltette a fiú figyelmét, s megadta a ruha szépségét, az a halványkék virágok körbefutása mind a felsőrészen, mind alul a bő szoknyán. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaért hozzá Pansy. Mr. Parkinson egy félmosoly kíséretében kezébe adta lánya kezét, majd odalépett felesége mellé. A dallamok elhalkultak, Draco és Pansy csak álltak egymással szemben, hallgatva a pap mondókáját.
A két fiatal nem is igazán figyelt az elhangzó dolgokra, keresték egymás tekintetét, amit zavart a fátyol. Draco már csak azt várta, mikor dobhatja hátra a tárgyat a lány arcáról, s csókolhatja meg. Arra eszméltek fel, hogy már mondják az eskü szövegét, s Blaise Draco kezébe nyom egy kis párnácskát, amin a gyűrűk foglaltak helyet. Draco gyengéden felhúzta a lány ujjára a gyűrűt, majd Pansy is így tett. A lány addig megnézte, körbeforgatta ujján. Egyszerű, mégis lélegzetelállító volt. Arany karikagyűrű volt, fehérarannyal viszont egy cikornyás D és P betű volt belekarcolva, s a lányéban még egy smaragd kis kő is volt. Pont olyan, mint az eljegyzési gyűrűjében.
- Mostantól férj és feleség. Megcsókolhatja a menyasszonyt – hallotta meg a pap hangját Pansy, s felnézett Dracóra. A fiú lassú mozdulattal emelte kezeit, hogy megfogja fátylát, s hátradobja. Draco végre meglátta a mogyoróbarna szemeket, melyek csillagokként ragyogtak rá. Lehajolt Pansyhez, rácsúsztatta kezét a lány tarkójára, s lágyan megcsókolta ajkait, amik résnyire szétváltak. Ízlelgették egymás száját, puhatolóztak, mintha csak az első lenne nekik. Tapsvihar, s fényképezőgépek kattogása húzta őket vissza a valóságba. Az örömszülők rögtön ott termettek, s köszöntötték őket, majd jöttek sorra a barátok, s számukra idegen vendégek is.
- Végre elvetted – vigyorgott Blaise Dracóra.
- Igen – sóhajtott Draco. – Most már csak te vagy vissza – vigyorgott ő is, mire Blaise ránézett az épp Pansyt pusziló Daphnére.
- Meg is lesz – kacsintott Blaise, majd tovább lépett Pansyhez.
A gratulációk után sor került a menyasszonyi csokor eldobására is, amit Daphne kapott el, vigyorgásra késztetve ezzel Blaise-t is, és Dracót is. A násznép az ifjú pár vezetésével ezután átvonult a kúria báltermébe, mielőtt azonban Pansy átlépte volna a küszöböt, Draco megállította.
- Csak ne, olyan sietősen, kedvesem – vigyorgott a fiú, miközben egy hirtelen mozdulattal felkapta Pansyt a karjaiba. – A hagyomány megkívánja – suttogta fülébe, s a lány szemeibe nézve lépte át küszöböt. Blaise és Daphne vigyorogva követték barátaikat a hatalmas bálterembe. A helyiség is ugyanolyan pompában tündökölt, mint a kúria többi része is. Egy emelvényen foglalt helyet a zenekar. Sok kis asztal, megannyi székkel sorakozott a fal mellett, nagy teret hagyva a bálterem közepén. A falakon körbe sötétzöld gobelin függött, ezüsthímzéssel futva. Az asztalokat szintén zöld terítő borította, melyeknek az alján ezüst virágok szárai fénylettek. Pansynek, ami a legjobban tetszett, hogy a helyiségben mindenhol felfedezhető volt a kedvenc virága, a jázmin.
- Tetszik? – duruzsolta Draco hátulról a lány fülébe.
- Csodaszép – nézett a szürke szemekbe, s Draco is elmerült a barna szemekben.
- Meg kellene nyitnunk a bált – köszörülte meg a torkát Draco, s elkezdte húzni Pansyt a terem közepére. Ott megálltak, szembefordította magával kedvesét, kezét rácsúsztatta a vékony derékra, másik kezét pedig felemelte. Pansy belecsúsztatta tenyerét Dracóéba, s bal kezét ráfektette a fiú széles vállára. Draco közelebb húzta magához a lányt, hogy érezte kellemes parfümjét. Felcsendültek a keringő dallamai, amire Draco lágyan megkezdte a tánc lépéseit. Gyakorlott táncosokként nem kellett minden figyelmüket a ritmusra összpontosítani, így belefeledkezhettek az észrevétlen súrlódásokba, leheletnyi érintésekbe. Még a fényképek villanása sem szakította meg a szemkontaktust köztük. Lelkük mélyében felizzott a régóta érzett vágy. Itt vannak egészen közel egymáshoz, mégis távol, a táncparketten, az esküvőjükön, ami akadályozza őket most. Pansy légzése kezdett felborulni, minden lépésnél megcsapta Draco menta illata, tejföl szőke haja folyamatosan acélos tekintetébe hullott. Egyszerűen nem tudott elszakadni a fiú szemeitől, fogva tartotta őt, ahogyan erős karjaival is, s nem engedi.
- Fiam, felkérhetném a feleséged? – jelent meg Lucius a párnál. Draco egy apró bólintással átadta Pansy kezét apjának, aki egy meghajlással kérte fel táncba. Draco addig felkérte édesanyját, de folyamatosan Pansyt nézte, a lány lépései nyomán redőző lágy selyemruhát. S mikor tekintetük összeakadt, alig bírták ki, hogy ne mosolyogjanak rajta. Elfojtották, felvették jól megszokott álarcukat, s sorra fogadták az ismerősöket, akikkel illő volt táncolni. Draco magában most átkozta kicsit a szüleit, hogy ennyi előkelő, varázsló famíliát hívtak meg, s csak távolról szemlélheti feleségét. „Feleség” – ízlelgette magában a szót Draco, miközben az egyik ismeretlen vendéggel táncolt, aki folyamatosan csacsogott. A fiú nem figyelt rá, csak Pansy járt az agyában. Milyen furcsa kimondani… feleség. Végre már nem csak a jegyese, vagy barátnője. Nem. Összekötötték az életüket, örökre, vagy amíg a halál el nem választja őket. Draco még csak most gondolt bele, hogy milyen súlya van annak az egy szócskának. Annak az igennek, s a szimbolikus gyűrűnek. Tekintete megint csak Pansyre siklott, aki most Blaise-zel táncolt. Csak nézte őket, nem öntötte el féltékenység, mint az eljegyzési báljukon. Magában elvigyorodott erre az emlékre. Most már el se tudta hinni, hogy lehetett akkor féltékeny. Draco megint váltott, s most Daphne volt partnere. A lánnyal elbeszélgetett, de még így sem terelte el gondolatait Pansyről. Hosszas várakozás után, hogy végre Pansy közelébe férkőzhessen, megunta a tétlenséget, s egy apró meghajlással átadta Daphnét az épp érkező Blaise-nek, s egy vigyor kíséretében Pansy felé vette az irányt.
Pansy is már unta a sok táncot, főleg, hogy Draco végigmegy a teremben fellelhető összes lányon, nőn. Magában leszidta magát, hisz a fiú nem önszántából táncol mindenkivel, hanem mert így kívánja az arisztokrata illem. Minden lépésnél, forgásnál Dracón járatta szemeit. Hihetetlenül vágyott az érintése után. A fiú most még elegánsabb volt, pedig nem öltözött át, de a fekete öltöny, a meglazított csokornyakkendő, néhol kusza tejföl szőke haj egy lezser stílust is kölcsönzött neki. Pansyt pedig ez a stílus fogta meg, az összhatás. Szívverése egyre gyorsult, mikor Dracót közeledni látta.
- Szabad? – kérdezte Draco némi éllel a hangjában a Pansyvel táncoló fiatal fiútól. Draco őt sem ismerte, de nem is akarta, neki egy volt a lényeg. Hogy minél előbb kettesben lehessen Pansyvel, s ránézve a lányra, megállapította, hogy ő is ezt szeretné már. Draco a lehető legközelebb húzta magához Pansyt, s finom csókot nyomott a lány szájára.
- Egész szép ruhát választottatok – súgta érzékien Draco a lány fülébe.
- Hol marad a gúny, kedvesem? – kérdezte játékosan a lány.
- Nem vagyunk kettesben – vigyorgott a fiú, mire Pansy is elmosolyodott. – Bár most már… - hagyta befejezetlenül a mondatot.
- Most már mi?
- Lassan eltűnünk – húzta félmosolyra száját, s elkezdte öles tánclépésekkel kifele vezetni a lányt. A sokadik tánc után úgy gondolta, most már ideje lelépni a színről.
- Draco…
- Igen, szívem? – kérdezte picit gunyorosan.
- Hova tartasz? – rémüldözött Pansy.
- Csak a szobámba – vigyorgott, majd kihúzta Pansyt az ajtón, s egészen a hálószobáig meg sem álltak. Draco kitárta az ajtót a lány előtt, ő pedig csak meglepődve nézte a hatalmas szobát. Lassan beljebb lépkedett, miközben Draco becsukta az ajtót. Körülnézett a hálószobában, ami teli volt virágokkal, s gyertyákkal. Draco egy pálcaintésére a szoba függönyei bezárultak, kizárva így a lemenő nap sugarait, a gyertyákat pedig meggyújtotta. Homályos, kicsit romantikus fénybe vonva a helyiséget. A baldachinos ágyat virágszirmok hintették be. Pansy megszólalni sem tudott. Sosem hitte volna, hogy Draco… lehet ennyire… romantikus? Alig bírta kimondani ezt a szót. Olyan furcsának hatott, de így van. A fiú az ő kedvében akar járni, s a lehető legszebbé tenni az első alkalmat. A nászéjszakájukat. Draco hátulról átölte a lányt, s puhán belecsókolt nyakába.
- Hm… tetszik a hálószobánk is? – búgta lágyan a lány fülébe, majd megpuszilta fültövénél, amibe Pansy beleborzongott. Draco nem igazán várt választ, hisz magától is látta szerelme reakcióját, ami nagyon a kedvére volt. Szerette volna, ha Pansynek gyönyörű lesz ez az éjszaka, s ő tenni fog azért, hogy ez be is teljesüljön.
Pansy lehunyta szemét, s elmosolyodott, testén jól eső, bizsergető remegés futott végig. Hagyta, hogy Draco kényeztesse, hisz erre várt már a karácsonyi szünet óta. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett-süllyedt, ahogy Draco fokozatosan hámozta ki ruhájából. Draco szembefordult vele, s eszelős hévvel lecsapott ajkaira. Beletúrt a lány ében hajába, lesimogatta róla a még rajta lévő tüllszoknyát. Pansy sem tétlenkedett, kigombolta Draco öltönyét, s leejtette vállairól. Hangtalanul ért földet a ruhadarab, amit követett a hófehér ing is. A lányt megint csak letaglózta a fiú arisztokratikus, kidolgozott felsőteste. Draco csókokkal hintette Pansy nyakát, s egyre lejjebb haladt dekoltázsa felé, míg Pansy letépte Dracóról az övet, s egy kecses mozdulattal elhajította a szoba másik végébe.
- Most már… megengedett a… Malfoy örökös, sőt… kötelező – vigyorgott pajkosan a csókok közben, s gyengéden hátradöntötte Pansyt az ágyra.
Vége
- Hát nem hittem volna, hogy McGali megadja a várakozáson felülit – mondta a bőrfotelek egyikében ülő Blaise.
- Én tudtam, hogy megkapom a kiválót – szólalt meg Draco öntelten. A kanapén ült Pansy mellett, jobb kezével átkarolta a lány vállát, aki odabújt a fiúhoz.
- Na, megszólalt, Mr. Egoista – röhögött Blaise. – Van egyáltalán olyan tantárgy, amiből rosszabb jegyet kaptál?
- Öhm… - tettetett töprengő arcot Draco, miközben vigyorra húzta száját. – Csak legendás lényekből, de az kit izgat – vonta meg bal vállát.
- Jó, hogy végeztünk a sulival, ha így folytatnád, rosszabb lennél, mint Granger – nevetett Blaise, majd megcirógatta az ölében ülő Daphne mosolygós arcát.
- Blaise, ne feledd, már betöltöttem a tizennyolcat – vigyorgott Draco -, bármikor megátkozhatlak, akár nyáron is – fejezte be gúnyosan.
- Te mással leszel elfoglalva a nyáron – vigyorgott Blaise is, mire Pansy is elmosolyodott.
- De neked ahhoz már semmi közöd – mondta a lány.
- De Pansy, drága! – rázta meg fejét a fiú. – Meg vagyok hívva.
- Tényleg? – kérdezte Draco gúnyosan. – Nem is tudom, ki volt az, aki meghívót küldött neked.
- Hát… ha jól emlékszem anyám szavaira, Mr. és Mrs. Malfoy fiatalabb kiadásban – nevetett fel a fiú. – Egy Malfoy esküvő mindig nagy felhajtással jár.
- Jól mondod, egy Malfoy esküvőről van szó. Nem holmi középosztályú varázslók egybekeléséről – húzta ki magát Draco fölényesen.
- Na, megint előhoztuk Malfoy egoizmusát – mosolygott Pansy, mire Draco csak magához húzta, s futó csókot nyomott ajkaira.
- Vigyázz magadra, a leendő férjedről beszélsz – mondta gunyorosan Draco.
- Te meg a leendő feleségeddel – vágta rá Pansy.
- Nem lesz könnyű dolgod, Draco – röhögött Blaise.
- Neked sem, drágaságom – folyt bele Daphne is a beszélgetésbe, miközben hátradobta fekete hajzuhatagát.
- Hajjaj, Blaise. Rövid póráz? – vigyorgott Draco.
- Daphnénak mindent – vigyorgott rá a lányra a fiú, majd megcsókolta szerelmét.
- Csak ne vigyorogj - fordult Draco felé Pansy -, nálad sem lesz az a póráz hosszú – mondta gúnyosan. - És nálatok mikor lesz esküvő? – kérdezte sejtelmesen Blaise-t, és összemosolyogtak barátnőjével.
- Hohó. Mi volt ez lányok? – kapta egyikről a másikra a szemét a fiú. – Lemaradtam valamiről? Mert akkor az nagy gáz lenne – vigyorgott.
- Dehogy, kedvesem – simította meg Blaise arcát Daphne. – Csak anyukáddal beszélgettem egy jót – nyomott puszit a ledöbbent fiú szájára.
- Anyámmal?
- Jaj, Blaise… - kezdte Draco -, mit nem értesz ezen? – vigyorgott szélesen.
- Hát én… csak nem gondoltam, hogy már ilyen korán tervezgetik az esküvőmet, a tudtom nélkül – húzta el a száját, amit Daphne is észrevett.
- Szóval ez azt jelenti, nem akarsz elvenni? – háborodott fel a lány, s fel akart kelni barátja öléből, de Blaise erős karjaival visszatartotta.
- Nem úgy gondoltam, cicám – próbálta kiengesztelni szerelmét.
- Pedig nekem elég egyértelműnek hangzott – húzta fel orrát Daphne, mire Blaise lemondóan sóhajtott.
- Hm… na, ezt magyarázd ki, barátom – kárörvendett Draco, de Pansy szúrós pillantása elhallgattatta. Nem kockáztat most semmit, ami kettejük között konfliktust okozhat netalántán. Így visszafogta magát.
- Kösz, Draco. Bíztam benned – vigyorgott Blaise. – Daphne, tudod jól, hogy szeretlek – fordult vissza a sértett lányhoz.
- Igen? – villantotta smaragd szemeit a fiúra. - Eddig még sosem mondtad – világított rá a tényekre a lány.
- Szeretlek – suttogta a lány fülébe, amitől kedvese megborzongott, s mosolyra húzta száját.
- Én is szeretlek, Blaise – csókolta meg a fiút egy sóhaj után.
Draco csak vigyorogva nézte legjobb barátja boldogságát, s most már nem érezte az irigységet sem. Ránézett Pansyre, s hihetetlen melegség árasztotta el belülről, ami még sosem esett ilyen jól neki. Még egy Potter megalázás sem. Persze, ezt az információt megtartotta magának.
Pansy elégedett volt a jelenlegi helyzettel. Draco is, és ő is sokat változtak, s év eleje óta nem is gondolt olyanra, hogy ők ketten így fognak egymással viselkedni. Na meg, hogy ennyi minden kiderül kettejükről. De most, hogy érezte Draco menta illatát, kezének érintését, s csókját, elszálltak rossz gondolatai. S ez így is van jól. A vizsgái is kitűnően sikerültek, ami elvárható egy aranyvérű lánytól, s egy leendő Malfoytól.
A Nagyterem elvarázsolt mennyezetén látni lehetett a júniusi napok fülledt melegségét, az ég kékjét eltakaró szürke felhők gyülekezetét. Draco és társai, ahogy beléptek, asztalukhoz vették az irányt. A többi mardekáros már mind megszokott helyén ült, s Draco önkéntelenül nézett végig a soron. Valahogy rosszul is érezte magát, hogy az utolsó éve, sőt az utolsó évzáró lakomán vesz most részt. Hiába a sok megalázás ellensége felől, hiába a sok baleset, vagy rosszakarás. Most mégis furcsa ez a helyzet. Itt hagyni a kviddicset, az unalmas órákat, a klubhelyiséget, amiben hét évig lakott az iskola idő alatt. Leültek a helyükre, s egymásra néztek. A fiú megállapította, hogy Blaise-nek is hasonlókon járhat az agya, sőt még a lányoknak is. Keze Pansy combján pihent, amolyan apró jelként, hogy hozzá tartozik. Ez pedig nem csak birtokló mozdulat volt tőle, saját magának is jól esett. Pansy is gondolataiba merült, csak akkor nézett fel, mikor megérezte Draco acélszürke tekintetét. Sokáig csak néztek egymás szemébe, mintha nem is lenne rajtuk kívül más a teremben. Azonban Dumbledore hangja megszakította a néma kontaktust.
- Hát eljött ez a nap is – kezdte az igazgató a csendben. – Egy újabb év ért véget, s újabb rendkívüli tanulóktól kell megválnunk. De nem szaporítom tovább a szót, úgyis mindenki a pontok állására kíváncsi – mosolygott az igazgató derűsen. – Tehát kettőszázharminc ponttal a negyedik lett a… Hugrabug. – Dumbledore is megtapsolta a házat a többi diákkal, majd folytatta. – Háromszáznegyven ponttal harmadik lett a Hollóhát. – Újabb taps következett. A mardekárosok, s griffendélesek lélegzetvisszafojtva várták az igazgató további szavait. Dracóék már annak is örültek, hogy megnyerték a kviddicskupát, de nem voltak benne biztosak, hogy így a házkupa is az övék. És hát a Griffendél is ezen az állásponton volt.
– Akkor most pedig következzen a két első ház. – Dumbledore tartott némi hatásszünetet, hogy az idegek pattanási feszültek. – A második helyen négyszáztíz ponttal… - húzta még az időt, s kiélvezte a diákok zúgolódó moraját -, a Griffendél! – Szavait döbbent csend, majd kitörő tapsvihar, s ujjongás követte, méghozzá a zöld-ezüst asztaltól. Dracóék most már biztosan tudták, hogy ők lettek az elsők. Akik megnyerték a házkupát. – Nos… - emelte fel kezeit Dumbledore, mire mindenki elhallgatott -, az első ház pedig így, négyszázhúsz ponttal a Mardekár! – Az igazgató összecsapta kezeit, mire a Nagyterem falain, és a levegőben a Mardekár címerei lógtak a tanulók feje fölött. A Mardekár asztala most nem titkolta el örömét. Minden diák felkiáltott, sapkájukat feldobták a magasba, már, akinek volt, a hetedikeseket pedig vállon veregették, tekintve a kviddics győzelmük mennyit nyomott a latba.
A griffendélesek lemondóan sóhajtottak, leginkább a kisebbek. A felsősök elfogadták, hogy most az egyszer, jobb volt náluk az ellenséges ház. Az igazgató újabb kézemelése azonban lecsillapította a kedélyeket. Draco is és Blaise is összecsapták tenyerüket, majd futó csókot nyomtak kedvesük szájára. Aztán Draco szeme a griffendéleskre esett. Potterre, és a kezét szorongató Grangerre. Apró bólintással megadták egymásnak a tiszteletet.
- Akkor már csak jó étvágyat szeretnék kívánni! – mosolygott, félhold alakú szemüvege mögött megcsillantak égszínkék szemei, majd helyet foglalt McGalagony mellett, s egy tapsára az asztalok roskadásig megteltek étellel. Draco szeme megakadt a Hugrabug asztalánál, ott is egy világosbarna hajú lányon, s a vele beszélgető fiún. Azóta sem derült ki pontosan, mi történt, de Dracót már nem is igazán izgatta. A lényeg, hogy Pansy itt van mellette, és nem csak azért, mert muszáj.
Victoria elkapta Draco pillantását, de el is fordította róla. Már kezdte elfelejteni a fiút, s ebben, meglepő módon, de Justin segített neki. Most is itt volt mellette, változott ő is, ahogy a lány is. Victoria ránézve Dracóra, elméjébe fájó, ugyanakkor mindent megváltoztató emlékképek szöktek be. Arról a bizonyos estéről, mikor könnyeivel küszködve lépkedett a Szükség Szobája felé.
Mélyet sóhajtva fektette kezét a kilincsre, majd minden erejét, s bátorságát összeszedve lenyomta a réztárgyat. Amint belépett, Justin felemelkedett az ágyról, s lassú léptekkel megindult a lány felé. Victoria még mindig ott állt, a nyitott ajtóban, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Justin kéjes vigyorral a száján leemelte a lány kezét a kilincsről, s beljebb invitálta. A lány tett pár lépést a szobába, mire Justin becsukta az ajtót. Victoria összerezzent az ajtó hangjára. Hát ennyi. Most visszakapja mindazt, amit elkövetett. Sírásra görbülő szájjal fogadta a fiú mozdulatait, amivel haját dobta félre. Próbálta elfojtani könnyeit, feltörő érzelmeit, amik folyton lázadoztak ez ellen. De tenni nem mert semmit, hisz a fiú, ha akarja, úgyis nagyobb testi fölényével leterítheti őt. Justin finom, gyengéd puszikkal hintette be nyakát, amibe beleborzongott. Nem igazán a vágytól, sokkal inkább a félelemtől. Félt, az első alkalom, s úgy történik meg, hogy ő nem akarja, hogy nem a szerelmének adja oda magát. Mélybarna szemeit szorosan lehunyta, hogy ne csorduljanak ki könnyei. A fiú még mindig nem látta arcát, csak folytatta tevékenységét. Lassan lehúzta a lányról hugrabugos talárját, ami a földön landolt. Elhajította a feleslegesnek ítélt nyakkendőt is, majd hátulról elkezdte kigombolni a lány blúzát. Victoria alig bírta visszatartani kitörni készülő síró rohamát. Csak mereven állt, tűrte, ahogy a fiú kezei blúzán matatnak, s nem ellenkezett. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért. Szíve olyan hevesen vert, majd kiugrott helyéről, csodálkozott is, hogy Justin még nem hallotta meg. A fiú annyira belemerült a lány illatába, s kényeztetésébe, hogy nem is vett észre semmit, kivéve, mikor szembefordult Victoriával. Letaglózta a lány arca, mely kétségbeesést, fájdalmat, és félelmet tükrözött. Összeszorított szemhéjain keresztül is folydogáltak arcán sós könnyei. Justin csak arra tudott gondolni, hogy Victoria miatta sír, miatta reszket a lány. Egy állatnak, egy rohadéknak érezte magát. Hogy tehet ilyet a lánnyal? Undorodott magától. Victoria csak annyit érzékelt ebből, hogy már nem érzi a fiú ajkait nyakán, sem ujjait blúza gombjain. Félénken kinyitotta szemeit, s szembetalálta magát a megdöbbent Justinnal. Könnyei most már menthetetlenül végigfolytak arca két oldalán, piros, kiszáradt ajkai résnyire nyitva voltak. Justin jobb kezét lassan felemelte, s végigsimította a lány arcát.
- Sajnálom – suttogta Justin. – Én… én így nem tudom. Nem gondoltam, hogy te… - dadogott a fiú értelmetlenül. Most Victorián volt a sor, hogy meglepődjön. El se tudta hinni, hogy Justin ilyen is lehet. Igen, lehet, hogy csak túlzott ő is, de ebben a pillanatban, tényleg azt hitte, hogy a fiú itt és most megszerzi, amit már régóta akart. Eszébe sem jutott olyan, hogy meggondolhatja magát. – Kár, hogy nem veszed észre azt, ami itt van előtted – lehelte még a szavakat, majd elhúzta kezét, s kikerülte a lányt.
Ekkor azonban Justint egy gyenge kar állította meg, hogy ne lépjen el mellette. Victoria rácsúsztatta kezét a fiú derekára.
- Ezt hogy értetted?- fúrta mélybarna szemeit a fiúéba.
- Mindegy. Már elfogadtam, hogy mást szeretsz – sóhajtott a fiú lemondóan. Victoria most már végképp elvesztette a fonalat. Nem ilyennek ismerte meg a fiút, s megint csalódott, de most is kellemesen.
Victoria agyában azóta is zakatolt ez a mondat. Ránézett a mellette ülő Justinra, s elmosolyodott. A fiú, mintha csak megérezte volna felnézett, és visszamosolygott rá. Victoria közelebb hajolt barátjához, s gyengéden megcsókolta. Akkor, azon az estén döbbent rá, hogy Justin szereti, s csak azért volt vele olyan, mert tudta, nincs esélye másként mellette lenni.
A lány szembefordult vele, és nagyon halkan ezt mondta Justinnak.
- Segíts, hogy ne szenvedjek többet… miatta – Mindketten tudták, kire utalt, nem kellett több szó. Victoria tett egy bizonytalan lépést a fiú felé, s mindvégig a szemeibe nézve, hozzáérintette ajkait a fiúéhoz. Justin nem tett semmit, csak lehunyva szemét élvezte a lány döntését, puhatolózó csókját. Nem az első alkalom, hogy csókolóznak, de az első, hogy a lány magától kezdeményez.
- Victoria… - sóhajtotta bele a lány csókjába. Miután elváltak ajkaik, Vic a fiú nyakába fúrta fejét, s teljesen belesimult a fiú karjaiba. A lány most érezte, hogy biztonságban van, hogy nem kell semmitől sem félnie, mert Justin megvédi.
Hosszasan ízlelte barátja száját, majd levegőhiány miatt kénytelen volt elválni tőle. Justin megnyalta alsó ajkát, jeleként, hogy nagyon is tetszett neki ez a cselekedet szerelmétől.
- Szeretlek – suttogta Victoria, miközben belenézett az elkerekedett szemekbe. A fiú nem akart hinni a fülének. Hát elérte, s nem is kellett hozzá sok idő, hogy elnyerje Victoria szívét. A lányt ebben a hónapban elkényeztette, mindig a kedvében járt, mindig ott volt mellette, mikor szüksége volt rá, s Victoria lassacskán beleszeretett.
- Én is szeretlek – mondta vigyorogva Justin, s megint megcsókolta a lányt. Victoria pedig végre boldogságot érzett.
Gyönyörű, forró júliusi napnak nézett elébe. Korán ébredt, izgatottsága kihatott álmaira is. Eljött a nagy nap, a régóta várt esküvő napja. Mogyoróbarna szemeivel körülkémlelte a még homályos szobáját. Innentől kezdve már nem látja többet, nem ez lesz az otthona. A sötétítőfüggönyök elegánsan lógtak alá a hatalmas ablakokon, a napfény csak csíkban szűrődött át. Felkelt ágyából, s végigsimította a kis éjjeliszekrényét, az ágya támláját, miközben odalépett az ablakokhoz, és széthúzta a függönyöket. A nyári nap sugarai vakítóan töltötték be a szobát, amitől hunyorgott kicsit, de élvezte arcán a meleget. Egy halk pukkanás kíséretében megérkezett a lány házimanója.
- Kisasszony, a fürdője elkészült – hajolt meg Anni Pansy előtt, mire a lány csak bólintott. Lassan lépkedett a szobájához tartozó fürdőbe, hogy ott elmerülhessen a kellemes vízben. A kádban hátradőlt, fejét annak peremére vetve, elméjét emlékek özöne árasztotta el. Kezdve az év eleji rosszakkal, amik fokozatosan mentek át a jó végletébe. Majd onnan megint zuhanyként lefele, s végül a legvége… már a csúcspont. Nem sok idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, hisz többször volt Draco a Parkinson birtokon látogatóban. De akkor is hiányzott a jelenléte Pansy számára. Mindig maga mellett akarta tudni, s ezzel a nappal, ha minden jól megy, be is teljesül ez az érzése, vagy inkább kívánsága. Nem kell attól tartania, hogy Draco megcsalja, vagy egy elvetemült, mindenre képes lány elveszi tőle. Nem. Ez már a múlté. Mosolygásra késztette az eszébe jutó gúnyos mondatok, a vágytól elbódult acélszürke szemek, a táncos pillanatok. Fél óra hosszat áztatta magát a vízben, s az emlékek tengerében, mire hajlandó volt kikecmeregni onnan. Kilépve a fürdőszobából anyja, manója, az ágyán az esküvői ruha már ott vártak rá. Az öltözködés, sminkelés, s egyéb dolgok jóval tovább tartottak, mint a fürdőzés. Ám Pansy teljesen meg volt elégedve az eredménnyel. Nehezen hitte el, hogy mennyasszony, de így a ruhában úgy érezte, Malfoy feleségnek illő.
- Gyönyörű vagy, lányom – szólalt meg anyja, könnyeivel küszködve.
Délutánra megérkezett a Parkinson birtokra a Malfoy címeres hintó. Szüleivel beszálltak, s már indultak is. A ceremónia természetesen a Malfoy birtokon lesz, annak a hatalmas, lélegzetelállító kertjében. Pansy figyelte az alattuk elsuhanó tájat, a nyüzsgő várost. Észre sem vette, hogy megérkeztek kitűzött céljukhoz. Az inas kinyitotta az ajtót, s anyját is, s őt is lesegítette a hintóról. Az ominózus ajtó előtt a Malfoy szülők, s Pansy barátnői vártak rájuk, s miután köszöntötték őket, a kert felé vették az irányt. Anyja közben kezébe nyomta a jázminokkal teli csokrot.
- Meseszép vagy, Pansy – súgta Daphne a lány fülébe, Millicent bólogatott hozzá. Pansy pedig csak visszatartotta könnyeit, megszólalni nem tudott.
Pansy apja oldalán lépkedett, miközben a gyönyörű díszítést figyelte. A kavicsos ösvényt virágok sokasága lepte be, ami elvezetett a szökőkút irányába, ami előtt kibővült egy körbe. Bal és jobb oldalt fehér székek sorakoztak, amin a vendégek foglaltak helyet. Manók sertepertéltek a rengeteg vendég között, hogy kielégítsék kívánságaikat. Szinte mindegyik varázsújság fotósa, és riportere is elvegyült, folyamatosan fényképezve az ifjú Malfoyt. Mágikus hangszerek nyugodtak a szökőkút mellett, előtte pedig egy kisebb emelvényszerűségen ott állt egy pap, s mellette Draco és Blaise. Megálltak a kis ösvény előtt, míg a Malfoy szülők, s Mrs. Parkinson is elfoglalják helyüket. Pansy addig végignézett Dracón. Tejföl szőke haja csak úgy világított a napfényben, acélszürke szemei boldogan csillantak fel, ahogy meglátták őt. Ajkai résnyire szétváltak a látványtól. Egyenes tartással, fessen állt a pap mellett.
Pansy nagyon vonzónak találta fekete színű öltönyében, feszülő fehér ingjében. Csokornyakkendőjét most egy apró mozdulattal meglazította, majd kezét hátrarakta. Mélyeket lélegezve indult el apja vezetésével, mikor felcsendültek a dallamok. Minden vendég szeme rászegeződött, s azokban Pansy felismerte az elismerés ragyogását.
Draco már kezdte unni a várakozást, a sok kattogást, amivel a fényképeket készítették. Nem látszott rajta, de rendkívül ideges volt. Látni akarta Pansyt, azt akarta, hogy végre kimondják az igent, s mindenki eltűnjön, s csakis kettesben legyen vele. Mióta vár erre a napra… s most izgatottan áll a pap mellett, s őt várja. Draco szívverése kihagyott egy ütemet, mikor meglátta szerelmét az ösvény végén. Ajkait résnyire eltátotta, nyakkendőjét kénytelen volt meglazítani.
Semmihez sem volt fogható a látvány. Tetőtől talpig végigmérte Pansyt. Ében haja szoros kontyba volt fogva, miben kék köves fejék díszelgett, abból kiindulva omlott fátyla arcára. Draco magában kicsit csalódott. Szívesen elmerült volna Pansy mogyoróbarna szemeiben, de mivel ezt nem tudta megtenni, szürke szemei tovább siklottak a lány ruhájára. Nagyon jól választottak a Parkinsonok menyasszonyi ruhát, ismerte el magában a fiú. Az egész ruha finom selyemből készült – amit Draco szemei azonnal felismertek -, s csipke borította a felsőrészt és a szoknya alját is. Ujjai bővebb háromnegyedesek voltak, csónak alakú kivágással, amit szintén csipke fedett. A felsőrész karcsúsított volt, így teljesen rásimult a lány domborulatira, szépen kiemelve alakját. Deréktól lefele fokozatosan bővült, hosszú uszállyal a lány mögött, melyet Daphne és Millicent fogott. De ami legjobban felkeltette a fiú figyelmét, s megadta a ruha szépségét, az a halványkék virágok körbefutása mind a felsőrészen, mind alul a bő szoknyán. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg odaért hozzá Pansy. Mr. Parkinson egy félmosoly kíséretében kezébe adta lánya kezét, majd odalépett felesége mellé. A dallamok elhalkultak, Draco és Pansy csak álltak egymással szemben, hallgatva a pap mondókáját.
A két fiatal nem is igazán figyelt az elhangzó dolgokra, keresték egymás tekintetét, amit zavart a fátyol. Draco már csak azt várta, mikor dobhatja hátra a tárgyat a lány arcáról, s csókolhatja meg. Arra eszméltek fel, hogy már mondják az eskü szövegét, s Blaise Draco kezébe nyom egy kis párnácskát, amin a gyűrűk foglaltak helyet. Draco gyengéden felhúzta a lány ujjára a gyűrűt, majd Pansy is így tett. A lány addig megnézte, körbeforgatta ujján. Egyszerű, mégis lélegzetelállító volt. Arany karikagyűrű volt, fehérarannyal viszont egy cikornyás D és P betű volt belekarcolva, s a lányéban még egy smaragd kis kő is volt. Pont olyan, mint az eljegyzési gyűrűjében.
- Mostantól férj és feleség. Megcsókolhatja a menyasszonyt – hallotta meg a pap hangját Pansy, s felnézett Dracóra. A fiú lassú mozdulattal emelte kezeit, hogy megfogja fátylát, s hátradobja. Draco végre meglátta a mogyoróbarna szemeket, melyek csillagokként ragyogtak rá. Lehajolt Pansyhez, rácsúsztatta kezét a lány tarkójára, s lágyan megcsókolta ajkait, amik résnyire szétváltak. Ízlelgették egymás száját, puhatolóztak, mintha csak az első lenne nekik. Tapsvihar, s fényképezőgépek kattogása húzta őket vissza a valóságba. Az örömszülők rögtön ott termettek, s köszöntötték őket, majd jöttek sorra a barátok, s számukra idegen vendégek is.
- Végre elvetted – vigyorgott Blaise Dracóra.
- Igen – sóhajtott Draco. – Most már csak te vagy vissza – vigyorgott ő is, mire Blaise ránézett az épp Pansyt pusziló Daphnére.
- Meg is lesz – kacsintott Blaise, majd tovább lépett Pansyhez.
A gratulációk után sor került a menyasszonyi csokor eldobására is, amit Daphne kapott el, vigyorgásra késztetve ezzel Blaise-t is, és Dracót is. A násznép az ifjú pár vezetésével ezután átvonult a kúria báltermébe, mielőtt azonban Pansy átlépte volna a küszöböt, Draco megállította.
- Csak ne, olyan sietősen, kedvesem – vigyorgott a fiú, miközben egy hirtelen mozdulattal felkapta Pansyt a karjaiba. – A hagyomány megkívánja – suttogta fülébe, s a lány szemeibe nézve lépte át küszöböt. Blaise és Daphne vigyorogva követték barátaikat a hatalmas bálterembe. A helyiség is ugyanolyan pompában tündökölt, mint a kúria többi része is. Egy emelvényen foglalt helyet a zenekar. Sok kis asztal, megannyi székkel sorakozott a fal mellett, nagy teret hagyva a bálterem közepén. A falakon körbe sötétzöld gobelin függött, ezüsthímzéssel futva. Az asztalokat szintén zöld terítő borította, melyeknek az alján ezüst virágok szárai fénylettek. Pansynek, ami a legjobban tetszett, hogy a helyiségben mindenhol felfedezhető volt a kedvenc virága, a jázmin.
- Tetszik? – duruzsolta Draco hátulról a lány fülébe.
- Csodaszép – nézett a szürke szemekbe, s Draco is elmerült a barna szemekben.
- Meg kellene nyitnunk a bált – köszörülte meg a torkát Draco, s elkezdte húzni Pansyt a terem közepére. Ott megálltak, szembefordította magával kedvesét, kezét rácsúsztatta a vékony derékra, másik kezét pedig felemelte. Pansy belecsúsztatta tenyerét Dracóéba, s bal kezét ráfektette a fiú széles vállára. Draco közelebb húzta magához a lányt, hogy érezte kellemes parfümjét. Felcsendültek a keringő dallamai, amire Draco lágyan megkezdte a tánc lépéseit. Gyakorlott táncosokként nem kellett minden figyelmüket a ritmusra összpontosítani, így belefeledkezhettek az észrevétlen súrlódásokba, leheletnyi érintésekbe. Még a fényképek villanása sem szakította meg a szemkontaktust köztük. Lelkük mélyében felizzott a régóta érzett vágy. Itt vannak egészen közel egymáshoz, mégis távol, a táncparketten, az esküvőjükön, ami akadályozza őket most. Pansy légzése kezdett felborulni, minden lépésnél megcsapta Draco menta illata, tejföl szőke haja folyamatosan acélos tekintetébe hullott. Egyszerűen nem tudott elszakadni a fiú szemeitől, fogva tartotta őt, ahogyan erős karjaival is, s nem engedi.
- Fiam, felkérhetném a feleséged? – jelent meg Lucius a párnál. Draco egy apró bólintással átadta Pansy kezét apjának, aki egy meghajlással kérte fel táncba. Draco addig felkérte édesanyját, de folyamatosan Pansyt nézte, a lány lépései nyomán redőző lágy selyemruhát. S mikor tekintetük összeakadt, alig bírták ki, hogy ne mosolyogjanak rajta. Elfojtották, felvették jól megszokott álarcukat, s sorra fogadták az ismerősöket, akikkel illő volt táncolni. Draco magában most átkozta kicsit a szüleit, hogy ennyi előkelő, varázsló famíliát hívtak meg, s csak távolról szemlélheti feleségét. „Feleség” – ízlelgette magában a szót Draco, miközben az egyik ismeretlen vendéggel táncolt, aki folyamatosan csacsogott. A fiú nem figyelt rá, csak Pansy járt az agyában. Milyen furcsa kimondani… feleség. Végre már nem csak a jegyese, vagy barátnője. Nem. Összekötötték az életüket, örökre, vagy amíg a halál el nem választja őket. Draco még csak most gondolt bele, hogy milyen súlya van annak az egy szócskának. Annak az igennek, s a szimbolikus gyűrűnek. Tekintete megint csak Pansyre siklott, aki most Blaise-zel táncolt. Csak nézte őket, nem öntötte el féltékenység, mint az eljegyzési báljukon. Magában elvigyorodott erre az emlékre. Most már el se tudta hinni, hogy lehetett akkor féltékeny. Draco megint váltott, s most Daphne volt partnere. A lánnyal elbeszélgetett, de még így sem terelte el gondolatait Pansyről. Hosszas várakozás után, hogy végre Pansy közelébe férkőzhessen, megunta a tétlenséget, s egy apró meghajlással átadta Daphnét az épp érkező Blaise-nek, s egy vigyor kíséretében Pansy felé vette az irányt.
Pansy is már unta a sok táncot, főleg, hogy Draco végigmegy a teremben fellelhető összes lányon, nőn. Magában leszidta magát, hisz a fiú nem önszántából táncol mindenkivel, hanem mert így kívánja az arisztokrata illem. Minden lépésnél, forgásnál Dracón járatta szemeit. Hihetetlenül vágyott az érintése után. A fiú most még elegánsabb volt, pedig nem öltözött át, de a fekete öltöny, a meglazított csokornyakkendő, néhol kusza tejföl szőke haj egy lezser stílust is kölcsönzött neki. Pansyt pedig ez a stílus fogta meg, az összhatás. Szívverése egyre gyorsult, mikor Dracót közeledni látta.
- Szabad? – kérdezte Draco némi éllel a hangjában a Pansyvel táncoló fiatal fiútól. Draco őt sem ismerte, de nem is akarta, neki egy volt a lényeg. Hogy minél előbb kettesben lehessen Pansyvel, s ránézve a lányra, megállapította, hogy ő is ezt szeretné már. Draco a lehető legközelebb húzta magához Pansyt, s finom csókot nyomott a lány szájára.
- Egész szép ruhát választottatok – súgta érzékien Draco a lány fülébe.
- Hol marad a gúny, kedvesem? – kérdezte játékosan a lány.
- Nem vagyunk kettesben – vigyorgott a fiú, mire Pansy is elmosolyodott. – Bár most már… - hagyta befejezetlenül a mondatot.
- Most már mi?
- Lassan eltűnünk – húzta félmosolyra száját, s elkezdte öles tánclépésekkel kifele vezetni a lányt. A sokadik tánc után úgy gondolta, most már ideje lelépni a színről.
- Draco…
- Igen, szívem? – kérdezte picit gunyorosan.
- Hova tartasz? – rémüldözött Pansy.
- Csak a szobámba – vigyorgott, majd kihúzta Pansyt az ajtón, s egészen a hálószobáig meg sem álltak. Draco kitárta az ajtót a lány előtt, ő pedig csak meglepődve nézte a hatalmas szobát. Lassan beljebb lépkedett, miközben Draco becsukta az ajtót. Körülnézett a hálószobában, ami teli volt virágokkal, s gyertyákkal. Draco egy pálcaintésére a szoba függönyei bezárultak, kizárva így a lemenő nap sugarait, a gyertyákat pedig meggyújtotta. Homályos, kicsit romantikus fénybe vonva a helyiséget. A baldachinos ágyat virágszirmok hintették be. Pansy megszólalni sem tudott. Sosem hitte volna, hogy Draco… lehet ennyire… romantikus? Alig bírta kimondani ezt a szót. Olyan furcsának hatott, de így van. A fiú az ő kedvében akar járni, s a lehető legszebbé tenni az első alkalmat. A nászéjszakájukat. Draco hátulról átölte a lányt, s puhán belecsókolt nyakába.
- Hm… tetszik a hálószobánk is? – búgta lágyan a lány fülébe, majd megpuszilta fültövénél, amibe Pansy beleborzongott. Draco nem igazán várt választ, hisz magától is látta szerelme reakcióját, ami nagyon a kedvére volt. Szerette volna, ha Pansynek gyönyörű lesz ez az éjszaka, s ő tenni fog azért, hogy ez be is teljesüljön.
Pansy lehunyta szemét, s elmosolyodott, testén jól eső, bizsergető remegés futott végig. Hagyta, hogy Draco kényeztesse, hisz erre várt már a karácsonyi szünet óta. Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett-süllyedt, ahogy Draco fokozatosan hámozta ki ruhájából. Draco szembefordult vele, s eszelős hévvel lecsapott ajkaira. Beletúrt a lány ében hajába, lesimogatta róla a még rajta lévő tüllszoknyát. Pansy sem tétlenkedett, kigombolta Draco öltönyét, s leejtette vállairól. Hangtalanul ért földet a ruhadarab, amit követett a hófehér ing is. A lányt megint csak letaglózta a fiú arisztokratikus, kidolgozott felsőteste. Draco csókokkal hintette Pansy nyakát, s egyre lejjebb haladt dekoltázsa felé, míg Pansy letépte Dracóról az övet, s egy kecses mozdulattal elhajította a szoba másik végébe.
- Most már… megengedett a… Malfoy örökös, sőt… kötelező – vigyorgott pajkosan a csókok közben, s gyengéden hátradöntötte Pansyt az ágyra.
Címkék: A csábító - Epilógus
Pansyt másnap reggel Madam Pomfrey ébresztette, hogy bevegye a szokásos bájitaladagját. A javasasszony miután odanyújtotta a lánynak, belekezdett a faggatásba. Tegnap már el is felejtkezett róla, mikor ellátta Draco sérült kezét, de most…
- Miss Parkinson, elmondaná nekem, hogy mi történt itt tegnap? – kérdezte a nő, rezzenéstelenül nézve a bájitaltól fintorgó lányt.
- Semmi nem történt Madam Pomfrey – hazudta szemrebbenés nélkül. Az este folyamán sokat gondolkozott, s arra jutott, hogy legjobb lesz az igazi tények elhallgatása. Nem kell a balhé utolsó évükben.
- Na, ne mondja! Mr. Malfoyból kettő volt – háborodott fel az asszony. – Itt csakis bájital volt a dologban – nézett szúrósan a lányra.
- Dehogy volt – ellenkezett Pansy. – Egyszerűen csak hirtelen meleg lett itt, és annyit vettünk észre, hogy megszédült, és elájult. – Pansy visszaadta a kanalat a Madamnak, aki most eltöprengve nézett maga elé, majd Pansyre.
- Valóban? – bizonytalanodott el Madam Pomfrey.
- Igen. Tudja ezek a júniusi hőingadozások – bólintott Pansy.
- Ó, és én még az igazgatóhoz akartam menni egy ilyen haszontalan üggyel – sóhajtott a nő.
- Arra semmi szükség – mondta a lány, mire a nő bólintott. – Egyébként, mikor mehetek el?
- Ó, este már a saját ágyában aludhat – mosolyodott el az asszony, majd fogta a kis bájitalos üvegét, és visszahelyezte a polcra. Később még egy kanálka altató főzetet is kapott, amitől álomba szenderült.
ßßß
A kihalt klubhelyiségben egy világosbarna hajú lány üldögélt egymagában. Nagyon rossz éjszakája volt, s még mindig nem heverte ki a tegnapi kis összezörrenést. Összezörrenés? „Volt az több is” – húzta el a száját Vic. Megint balul sült el a terve, s megint ő jött ki rosszul a helyzetből. Kezdte feladni a reményt, hogy végre szerelme mellett lehessen. De ugyebár, ahogy mondani szokták a muglik, a remény hal meg utoljára. A lány elméjében pontról pontra lezajlott az előző esti vita, mintha csak egy merengőben nézné.
A Hugrabug klubhelyiségét jelző festmény előtt egy világosbarna hajú lány várakozott. A folyosó még kihalt volt, de fülébe csengtek a meccs végét övező ujjongások, s hurrogások. Fel alá járkálva próbálta levezetni felgyülemlett feszültségét, míg meg nem érkezik a hírrel barátja. Egy óvatlan pillanatban majdnem lebukott a mardekárosok előtt, de idejében bemenekült egy lovagi páncél árnyékába. Áldotta Hugrabugot, hogy ennyi páncél foglal helyet a kastélyban. A folyosón hatalmas tömeg vonult át a Nagyterembe vacsorázni. Victoria megvárta, míg az utolsó diák is eltűnt mélybarna szemei elől, majd kiugrott búvóhelyéről, s megint csak odaállt a falhoz. Nem sokra rá megérkezett a feldúlt Draco. Victoria már épp nyitotta volna száját, mikor a fiú megragadta karjánál fogva, s elkezdte ráncigálni a legközelebbi vécéhez. Nem volt kétséges számára, hogy nem az igazi rángatja őt. A fiút nem érdekelte, hogy a lányvécébe tart. Betuszkolta az ajtón Victoriát, majd bevágta maga után a nyílászárót. Dühtől eltorzult arccal nézett a meglepett, s megszeppent lány arcába.
- Többet nem hagyom, hogy így kihasználj, Victoria! – kiáltotta dühösen a fiú. – Hogy lehettem ilyen barom? – kezdett a fiú fel alá járkálni. – Ha Draco megtudja, nekem annyi. A régi múltjával, meg a családjával, simán kinyír – tajtékzott Justin a lány előtt, majd egy pillanatra megtorpant, mikor az megszólalt.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene történt? – kérdezte most már a lány is mérgesen. Látta, ahogy barátja megáll előtte, s szemei villámokat szórnak rá.
- Szerinted mi történt? – kérdezett vissza mardekárost megszégyenítő gúnnyal. – Megjelent Malfoy, és amint látod, még be is húzott egyet – mondta ki gyűlölködve a nevet, s közben rámutatott arcára. – De örülhetek, ha ennyivel megúszom – fejezte be ironikusan.
- Szóval nem sikerült… Parkinsonnal? – toppantott Victoria fogait csikorgatva.
- Nem hát! Leállított, és mielőtt még csinálhattam volna valamit, megjelent Malfoy – emelte fel hangját megint. – Mennyi idő van még vissza? Nem akarok tovább ilyen szőke maradni.
- Már nem lehet sok. Most már kibírod, nem? – forgatta meg szemeit a lány.
- Persze, nem te vetted fel Draco Malfoy alakját – gúnyolódott magára mutogatva. – Nincs is semmi okod a félelemre, mint nekem – hangsúlyozta ki.
- Ugyan már, hogyan jönne rá?
- Akárhogyan. Nem hülye, amit akar, azt kideríti – felelt a fiú, még mindig mérgesen.
- Ne nevettess már – legyintett Vic, amivel csak még jobban felhúzta Justin idegeit. A fiú mielőtt azonban valamit szólhatott volna, haja elkezdett sötétedni, s rövidebb lett. Arca sápadtas, arisztokratikus mivolta eltűnt, acélszürke szemei átszíneződtek zöldre, alakja kissé visszatöpörödött.
- Remek. Hol van a talárom?
- Eldugtam.
- Akkor végre eltolnád érte a kis segged? – fintorgott a fiú, mire Vic kikerülve őt, alaposan kinézett a vécé ajtajából, hogy nincs-e valaki a folyosón, majd egy perc múlva vissza is tért, kezében egy hugrabugos talárral, amit odadobott Justinnak. A fiú csak egy morgással válaszolt a gesztusra, majd átvette a ruhadarabot. Ezután odalépett a lányhoz.
- Sokkal tartozol nekem, Victoria – suttogta közel hajolva a lány füléhez. – Ha Malfoy nem nyír ki, be is hajtom rajtad – vigyorgott kéjesen, majd kilépett a ledöbbent lány mellett a helyiségből.
Victoria fejében két mondat zakatolt, amire csak most, így utólag figyelt fel. „Nincs is semmi okod a félelemre” „Talán nincs, de mi van, ha még is?” „Be is hajtom rajtad” – jutottak eszébe a fiú szavai. Vajon, hogy értette? Hát igen, Victoriának erre is volt ötlete. Pontosabban, amit múltkor félbe hagyatott vele a Szükség Szobájában. A lány fintorral gondolt vissza arra az időpontra. Akkor sem tetszett neki, sőt, nagyon nehezen állította le a fiút. S most nem fog ilyen könnyen visszahátrálni, amíg meg nem kapja azt, ami akar. De Victoria nem neki tartogatja magát, bár a másik személy rá sem hederít. Talán hagynia kéne az egészet a francba. Hisz már hányszor próbálkozott, s mindannyiszor csak kudarcba fulladt. Csak saját magának halmozza fel a terveihez szükséges segítségek nem kívánatos adózását. Nagyot sóhajtott, maga elé meredve tűnődött még mindig. Szörnyen érezte magát. Nem. Nem valami bűntudat miatt, inkább azért, mert nem tudta mi fog történni Justin részéről. Talán ma, az első találkozásukkor ki fog derülni. A diákok lassan szállingózni kezdtek, s a klubhelyiség tele lett. Victoria mélybarna szemeivel kívülállóként figyelte az eseményeket, a hugrabugosok beszélgetéseit, amik még mindig a tegnapi vereségről szóltak. Pár perc múlva a lány szemei előtt feltűntek a kviddics csapat tagjai, ahogyan a lépcsőn lefele lépkednek. Vic torkában hatalmas gombóc nőtt, főleg, mikor a zöld szemek felragyogtak, és belevésődtek a lányéba. Justin odalépett a kanapén ülő Victoriához, s leült mellé. Átkarolta vállát, miközben nem engedte el a lány tekintetét, közel hajolt füléhez.
- Ne csinálj jelenetet – suttogta, megborzongatva vele Vicet. Aztán rányomta ajkait a lányéra. Justin barátai mind vigyorogtak a párocskán.
- Este várlak a Szükség Szobájában – kezdte kíméletlenül Justin. – Ha pedig nem jelensz meg, mindent kiteregetek Malfoynak – mondta ki a kulcsszót, ami úgy látszik hatott. Ugyan is a lány szemei kikerekedtek, s hihetetlenül mérgesen nézett a fiúra, aki csak vigyorgott. Elérte a célját, megfizet a lánynak. Miután megérkezett Charlotte is, elindultak első órájukra.
ßßß
Egy tejföl szőke hajú fiú lépkedett a folyosón a gyengélkedő felé. Ebéd előtt, mindenképpen be akart nézni Pansyhez, hogy megtudja, mikor jöhet ki a lány. Miközben a folyosón menetelt, elrévedt. Sok minden történt megint, ami kétséges volt. Hangulata talán percenként változott, ahogy épp elméjébe befurakodtak az emlékek. Mikor egy-egy gratulációt kapott háztársaitól a meccs eredményért, lelkét átjárta a győzelemmámor, de persze arcára nem ültek ki érzelmei. Azonban, mikor egy világosbarna hajú lány képe tűnt fel előtte, elöntötte a düh. Most sem volt ez másként. Hogy merte ezt tenni? Felvenni az alakját? Nem elég, hogy Pansyt támadta, akit szeret, de egy Malfoyt így átvágni! Ezt nem hagyhatja annyiban. Mitévő legyen? Mégis csak egy lányról van szó. „Egy hárpiáról” – fűzte hozzá gondolatban. És még ráadásul be is húzott neki egyet. „Megérdemelte. Ennyit lehet” – húzta vigyorrá száját. Egy arisztokrata, mint ő, nem ver lányt, de akkor nem is volt lány, ha azt vesszük. Hisz saját magát látta, mint ellenfelet. Ez még jobban vigyorgásra késztette. Mintha csak saját magával verekedett volna. A gyengélkedő ajtajához érve mélyet sóhajtott, aztán lenyomta a kilincset, s belépett a helyiségbe. Egyenesen Pansyhez vette az irányt. A lány felkapta fejét az ajtó nyitódására, s most mogyoróbarna szemeivel végigpásztázta Dracót. Kezéből a könyvet beleejtette ölébe, annyira letaglózta most Draco. Pedig a fiú ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Pansy azonban nem bírta levenni szemeit a fiúról. A tejföl szőke tincsek puhán omlottak acélszürke szemeibe, amik csillagokként ragyogtak rá, laza léptei pedig határozottan vitték felé. Szája hívogatóan csábította Pansy érzékeit. Draco odaérve hozzá, lehajolt, s puha csókot adott szerelmének, amit a lány készségesen viszonzott. Ízlelték egymás ajkait, mint akik most először teszik ezt.
- Hm… ez finom volt – vigyorgott Draco, mire Pansy arcán halvány pír jelent meg. Bár fogalma sem volt, hogy miért.
- Nem szoktál ilyeneket mondani – mondta halkan, Draco szemeibe nézve.
- Változhatok – vont vállat Draco. – De ha szeretnéd, visszavedlek a gúnyos formámba – tettetett flegma arckifejezést.
- Ha nem vagyunk kettesben, úgy sem tudod megállni – mondta gunyorosan a lány.
- Te sem – vágott vissza Draco ugyanúgy, miközben leült a lány ágyának szélére.
- Nem ebédidő van? – kérdezte Pansy.
- De igen. Miért?
- Hát talán ebédelned kéne, nem?
- Majd fogok azt is. Na, tessék, én idejövök hozzád, te meg elküldesz a francba? – tettetett sértődött arcot. – Azt hiszem, vissza kell térnem a nevelésre – vigyorgott a fiú.
- Próbálkozni lehet – vetette oda Pansy.
- Na, így már jobb – húzta félmosolyra száját Draco. – Egyébként mikor enged el?
- Estefele. Csak ennyit mondott.
- Rendben. Biztos lesz egy kisebb fogadóbizottság – mosolygott Draco.
- A lányok is voltak már bent – húzódott neki is mosolyra szája.
- Tudom, mondták – felelt a fiú. – Egyébként kérdezett valamit az öreglány?
- Ó, igen. Azt mondtam, hogy a melegtől megszédült, és elájult – mosolygott ravaszan a lány.
- Hm… szép, ravasz, és mardekároshoz méltó megoldás – nevetett Draco, majd felállt. – Most már mennem kell. Valamit kellene ennem is. – A fiú lehajolt a lányhoz, s puha búcsúcsókot nyomott szájára. Pansy magában megint kicsit elfancsalodott. Szemeivel követte Draco lépteit, miközben azon gondolkodott, mennyit változtak év eleje óta.
ßßß
Az eltelő egy-két hétben Dracónak nem volt ideje, hogy gondolkodjon bármin is. A vizsgák, és a Griffendél elleni meccsre való felkészülés minden erejét felőrölte. Még arra sem volt ideje, hogy Blaise-zel normálisan tudjon beszélni a Vices incidens ügyében, vagy, hogy Pansyvel együtt lehessen kettesben. Ez a meccs volt ez évben a legfontosabb, persze a tanulás és Pansy mellett. Az edzések szörnyen kimerítők voltak, hajtotta a csapattagokat, s saját magát is. Szombat révén pedig eljött maga a meccs is. Most még jobban a tetőfokára hágott a kastélyban tanuló diákok hangulata. Az év legnagyobb meccse volt ez, a két ellenséges házé. Sokkal több plakát, s kitűző volt jelen az iskolában, s a tanulók talárjain, mint a többi ilyen programkor. Reggel szinte minden diák a meccsről beszélt, s tapintani lehetett a feszültséget leginkább a kviddics csapat tagjai között. Draco reggelire nem sokat evett, ha bár győzködték, hogy kell az energia, hisz el kell kapnia a cikeszt. Csak Pansy tudott belé tukmálni némi kaját, ami Blaise-t is némiképp megnyugtatta. Ő nem vette annyira fel, mint Draco. Végül is Draco cipelte a csapatkapitányi felelősséget, így nem is csoda, hogy lelkileg megviselte. Habár ezt sosem mondaná, vagy mutatná ki, még a mardekárosok előtt sem. Sőt, leginkább saját háztársai előtt nem.
A reggeli után Draco és a többiek elindultak a kviddics pálya felé. Daphne és Blaise mentek elől, utánuk Draco és Pansy, majd Crak, Monstro, és Milli. Draco és Pansy kéz a kézben meneteltek. A fiút valahogy megnyugtatta az érintés, a tudat, hogy ott van vele, s nézni is fogja a meccset. Most nem is gondolt senki másra, csak szerelmére. Ezzel próbálta lehűteni idegeit. Az öltözőkhöz érve Daphne Blaise nyaka köré fonva karjait szenvedélyes, buzdító csókkal búcsúzott barátjától. Draco legbelül Pansytől is várt egy ilyen csókot, de a lány lesütött szemekkel várta barátnője végeztét, majd utána mentek is a pódiumok felé, hogy elfoglalják a marderkáros szurkolótábor helyeit. Mély sóhaj kíséretében lépett be az öltözőbe, ami Blaise figyelmét sem kerülte el, de nem szólt semmit. Az öltözőben néma csend uralkodott. A csapat tagjai vagy üldögéltek egymaguk, vagy halkan ecsetelték a betanult cseleiket. Draco és Blaise félre vonultak a helyiség egy hátsó részébe, elkülönülve a többiektől.
- Meg vagy? – kérdezte a fiú.
- Persze –válaszolt Draco nemtörődömséggel.
- Draco, nekem nem tudsz hazudni – vigyorgott Blaise, miközben áthúzta kviddics talárját.
- Semmi bajom. Csak legyünk túl a meccsen.
- Igen, ez igaz – mondta Blaise is.
Eközben kint a lelátókon, Pansy magában viaskodott. Szörnyen érezte magát. Először nem tudta megmondani miért, de aztán rájött. Belülről marta lelkét a bűntudat, hogy ő nem adott Dracónak egy olyan csókot, mint barátnője Blaise-nek. Felpattant ültéből, s Daphne kérdését megválaszolatlanul hagyva lesietett a lépcsőkön a pódiumról. Aztán kicsit lelassított, de léptei így is gyorsabbak voltak a megszokottnál. Még a meccs kezdete előtt vissza kell érnie a fiúkhoz. Az öltözőbe beérve, Pansy meglátta Thomsont és Colment.
- Hol van Draco? – kérdezte meg őket, mire ők készségesen válaszoltak neki. A lány lassan hátralépkedett a fiúk felé, addig kifújva magát a sietség miatt. Szapora levegővételeit lelassította, s mikor odaért az említett kis részhez, amit eltakartak a szekrények, megállt. Megigazította ében haját, hogy tökéletesnek látsszon, s mikor elő akart lépni a szekrények rejtekéből, megtorpant.
- Blaise, beszélni akartam veled arról az ügyről – hallotta meg Draco hangját.
- Igen, én is. De sosem volt alkalmam – felelt Blaise is. Pansy meg csak állt ott. Mi lehet az az ügy? Vajon a gyengélkedőn történtekről? Pansyt hajtotta a kíváncsiság, így várt. Várt, hogy mi fog ebből kisülni.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy van jelölted? – fűzte tovább Blaise.
- De igen. Szerintem te is arra a valakire gondolsz – válaszolt Draco.
- Gondoltam. Az a csaj sose akar már leakadni rólad?
- Úgy látszik, nem. Ezért kéne valahogy megleckéztetni. Úgy látszik nem volt elég neki az a leégetés – húzta át Draco is talárját. Pansy elhúzta száját. Valamiről lemaradt. És ez nem tetszett neki.
- Most nem akarom azt mondani… - kezdte Balise -, de én tényleg megmondtam. Draco fintorgott egyet.
- Inkább segíts, hogy hogyan akasszam le magamról Victoriát – dörrent rá Draco gyengédebben. Pansy majd nem kiesett az oltalmat adó szerkények mögül. Tehát Victora. Már megint az a kis fruska.
- Jól van, na – hátrált játékosan Blaise. – Gondolkozom rajta. Majd a meccs után.
- Én is úgy gondoltam – bólintott Draco.
Pansy ezt a percet érezte a legmegfelelőbbnek, hogy előbújjon rejtekéből.
- Blaise, magunkra hagynál kicsit? – lépett elő, mintha csak most érkezett volna.
- Ó, Pansy drága! – vigyorgott Blaise. – Természetesen, de csak olyan állapodban legyen, hogy meg tudja nyerni a meccset – röhögött fel a fiú, majd ellépett Pansy mellett, s otthagyta őket kettesben. Draco fejében rögtön az fordult meg, hogy Pansy vajon hallotta-e ezt a kis beszélgetést, s nagyon remélte, hogy nem.
- Hát te? Hogy-hogy itt vagy? – rakta el a szekrénybe másik talárját. – Mindjárt kezdődik a meccs.
- Igen, tudom, de… - kezdte a lány, majd megsimította Draco karját, aki erre hátrafordult Pansyhez. – Lemaradt valami, még az előbb – húzta kacér mosolyra száját, miközben megfogta Draco mardekáros talárjának két szélét, és a kis távolságot megszüntette azzal, hogy közelebb rántotta magához Dracót. A fiú még meglepődni is elfelejtett, Pansy már ajkaival ingerelte száját. Először puhán csókolta a felső, és alsó ajkait, majd egyre hevesebben utat tört magának, s táncba hívta szerelme nyelvét. Draco hamar felocsúdott, s kezeivel átkarolta a lányt hátánál, egyik kezét megpihentette a karcsú derékon, majd másik kezével hátán végigsimítva beletúrt az ében hajba. Addig csókolták egymást, míg elfogyott levegőjük, s kénytelenek voltak elválni a másik ajakaitól. Egymás szemeibe nézve csillapították légzésüket, Draco még mindig nem engedte el a lány derekát, magához húzva élvezte ki a pillanatot.
- Most tényleg mindjárt kezdődik a meccs – mondta halkan Pansy. Draco csak most engedte el a lányt, s félmosolyra húzva száját nézett az öltözőt épp elhagyó lány után.
- Most már megnyerem a meccset – szólt még utána vigyorogva. Pansy visszanézett rá, majd eltűnt acélszürke szemei elől. Mélyet sóhajtott, s lerogyott az egyik padra. Végigmasszírozta tarkóját, mert Pansy igencsak feltüzelte most, ezzel az őrjítő csókkal. Valahogy ezt a tüzet át kéne vezetnie a meccsbe, és semmi gond nem lenne. Simán megnyerné. Blaise „rontott be” hozzá, de vigyoráról Draco leolvashatta, hogy barátja értette miért kérte Pansy, hogy menjen ki.
- Gyere te csapatkapitányok legje – röhögött.
- Megyek – állt fel a padról, s csapattársaival együtt kilépett a pályára. Az őrjöngő diákok hangja már szinte fájdította fülét, de jól is esett neki. Főleg, amikor meghallotta a Marderkár összefogott, egységesen mondott buzdítóját is. Blaise-re nézve odamentek Madam Hooch elé. Draco egyenesen Harry Potter smaragd szemeibe nézett.
- Tisztességes, szabályos meccset várok el, mindkettőjüktől! – furakodott Draco elméjébe a Madam hangja. – A csapatkapitányok fogjanak kezet! – utasította őket a professzor. Draco és Potter egyszerre nyújtották kezüket, s bilincsként zárták össze egymásén. Fogcsikorgatva, egymás szemeibe nézve roppantották össze a másik ujjait, amennyire csak tudták. Miután elengedték a szorítást, mindketten próbálták elrejteni arcukra kiülni készülő fintorukat. – Készüljenek! Seprűre! – kiáltotta el magát a Madam, mire mind két csapat lábuk közé kapta Nimbusz 2000-sét. – Rajt! – A diákok elrugaszkodtak a földtől, s mindannyian elfoglalták helyüket a levegőben. Madam Hooch elengedte a labdákat, amik felröpültek a játékosok közé.
- Köszöntök mindenkit az év legnagyobb, és legizgalmasabb meccsén! – hallatszott a kommentátor hangja. – Akkor jöjjenek a játékosok. A Griffendél őrzője Ron Weasley, a két terelő Dean Thomas és Andrew Kirke, a hajtók pedig Seamus Finnigan, Eddie Carmichael, Cormac McLaggen. És a csapatkapitány nem más, mint Harry Potter, aki a csapat fogója is. – A bemutatást üdvrivalgás követte, majd a kommentátor folytatta. – A Marderkár őrzője Nicholas Stockwright, a három hajtó személyében köszönthetjük Christian Thomsont, Lucas Colment és Dominic Demont, a két terelő Blaise Zabini és Michael Davis. A fogó, és legfőképp csapatkapitányi poszton Draco Malfoy. Szó, mi szó, amióta ő a csapatkapitány sokat fejlődtek a mardekárosok. – A kommentátor szavait hurrogások, és fújozások nyelték el. Draco nem is igazán figyelt a girffendéles szurkolótáborra, vagy a kommentátorra. Persze azért nem hagyta vigyorgás nélkül a hiúságát legyező megjegyzést. – És Colmen elorozza Finnigan elől a kvaffot! Colmen felfele kezd repülni, hogy némi egérutat nyerjen az őt követő hajtók elől. – Draco a levegőben körözve nézi a Csorszkov-féle csel precíz kivitelezést. Thomson és Demon pár méterrel lejjebb repülnek a karikák felé, mint társuk. Pontosan követik útvonalát, hogy egy váratlan pillanatban Colmen ledobja a kvaffot alatta repülő társainak. – Gyönyörű csel! – kiáltja bele a mikrofonba a kommentátor. – Szélsebesen repülnek a karikák felé, a hajtók próbálják megállítani őket, de kivédik a támadásokat, és nyílegyenesen folytatják útjukat a Weasley által örzött karikák felé. Ez gól esélyes… és… és… GÓÓL!!! – harsogja a kommentátor. – Tíz-null a Mardekár javára. A kvaff most a Griffendélé. Passz Finnigennek, aztán vissza McLaggennek. Úúú, ez nem volt épp szabályos Colmentől. Még mindig a griffendélé a labda, hosszú passz Carmichaelnek, és gólhelyzet. Stockwright a karikák előtt várja a támadást, eközben Zabini ütőjével hatalmasat mér a gurkóra, de nem talál célba. Kirke két kézzel üt bele a gurkóba! – Draco erre már felfigyelt, hisz a gurkót épp, hogy kit tudta kerülni, mert eléggé eltévesztette az ütött célt. – Griffendél GÓÓÓL! – üvölti a kommentátor. Draco csak egy fintorral válaszol erre a gólra. Acélszürke szemeivel bemérte a zöld-ezüst tábor sorait, s meg is találta, akit keresett. Pansy és barátnői, zászlóval a kezükben harsogták a buzdító dalokat. Draco nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon rajta, aztán figyelmét visszaterelte a cikesz keresésére. Potter tőle nem messze körözött a pálya felett. A fiú megállapította, hogy legalább ő sem találja a kis arany labdát, mint ő. – Megint a Marderkárnál a kvaff. Colmen és Demon passzolgatva repülnek a karikák felé.
- Thomson! A harmadik csel! – kiáltja oda Draco a hajtónak, mire az bólint, s követi társait. Thomson egy füttyel és egy apró jelzéssel adja a két másik hajtó tudtára, mint mondott a csapatkapitány. A három hajtó nyílhegyet mintázó alakzatba állva röpülnek tovább Weasley felé. Finnigan, Carmichel és McLaggen próbálja őket lelassítani, de mintha kicsit megrémülve térnének ki a karvalyfej támadóalakzatot végrehajtó ellenség elől. - Úúúú, ez egy gyönyörű kivitelezése volt a karvalyféle támadásnak. És gólt is hoz a Marderkárnak! – Draco vigyorra húzta száját. Ezt az alakzatot sokat gyakorolták, nem is csoda hát, hogy ilyen jól sikerült nekik. – Húsz-tíz az állás, s most a Griffendélé a labda. – Draco és Potter hosszasan körözött a levegőben. Egy óra múlva az állás már elérte a négyszáz-négyszáz felállást. Most, talán minden a fogók kezében dőlhet el. De a cikesz csaknem akart feltűnni az égbolton. A gólok csak jöttek, hol innen, hol onnan. A két csapat szinte majdnem azonos szinten állt eredményben, amit Draco elég rossz szemmel nézett. Gondolta kicsit szétnéz a lelátókon, hogy legalább egyszer ránézhessen szerelmére. Egy pillanat volt csak. Potter elsuhant előtte, Draco azonnal elkezdte követni. Potter előtt két méterre meg is látta a cikeszt. Előredőlt Nimbusz 2001-sén, hogy még a minimális légellenállást is lecsökkentse, és beérje ellenfelét.
- És a fogók meglátták a cikeszt! – harsogta a kommentátor! – Harry Potter fél méterrel van előrébb, mint Draco Malfoy. A Mardekár csapatkapitánya most valamit a kezén mutatott csapattársának. Blaise Zabini és Michael Davis egyszerre üti meg a grukót! A labda hihetetlen sebességgel száguld Harry Potter felé! Potter kénytelen kitérni a gurkó elől, így Malfoy átveszi a vezetést a cikesz elkapásában! Húúú, ez tényleg az év legizgalmasabb meccse. – Fújja ki a levegőt tüdejéből a kommentátor. – Szent Hollóhát! A Griffendél sem hagyja megtorlatlanul az előző esetet. Ők is alkalmazzák a Dopplebeater Defence-féle terelő ütést. Draco Malfoyt azonban megvédik csapattársai, s most fej-fej mellett halad ellenfelével. Hirtelen irányt váltanak, amit mindketten kicsit elnéznek, úgy látom. – Jegyzi meg mellékesen a hollóhátas. – Malfoy szabályszerűen előzi le Pottert, ami nem igazán tetszik a Griffendél csapatkapitányának. A két fogótól Vronszkij-műbukást láthatunk, de, ahogy észreveszem, most nem csak a cselezésről szól. Potter és Malfoy sem enged, pedig most már egészen közel vannak a földhöz. Ebből ütközés lesz, ha nem csinálnak valamit. – Döbbent meg a hang tulajdonosa. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. – És egyikük sem engedett, mindketten ugyanabban az időben rántották fel seprűjük elejét, és most megint egyenesen száguldanak egymás mellett. Eközben a Marderkár is, és a Griffendél is szerzi a gólokat. Érdemes oda is irányítani figyelmünket, mert egy nagyon szép Starfish and Stickkel védte ki Stockwright a Griffendél támadását. Weasley is megpróbálta ezt a cselt, de neki nem igazán sikerült így elsajátítani. Nem baj, majd máskor. Most nézzük a két fogót, akik még mindig egymással harcolnak. És a Mardekár újabb gurkót indít útnak, amit igencsak jól célzott meg Zabini. Potter fejjel lefelé fordul, kézzel és lábbal lóg le seprűjéről, így kitérve a gurkó elől. Ezzel nincs is baj, de így nagyon lelassult Malfoyhoz képest. Eközben a Mardekár fogója elvesztette a cikeszt, mert céltalanul bekanyarodik, de mi történik? – A kommentátor hangja elhalkult. – MEG VAN A CIKESZ!!! – ordítja a kommentátor. – EZ HIHETETLEN. MALFOY A KANYARODÁSSAL BEVEZETTE A CIKESZT A TALÁRUJJÁBA! – Tapsvihar tört ki a Mardekár táborában. Draco egy kézzel a seprűjét fogja, míg másikkal a cikeszt mutatja a magasba. Arcán letörölhetetlen vigyor terül szét. Csapattársai már lent várják a pálya füves részén. Draco, ahogy leszáll, felkapják őt a magasba, dobálják vállukon, ami ki is jár most neki. Blaise vállon veregeti barátját, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve át is öleli. Draco pedig viszonozza. Ezt az ölelést még a csapat többi tagja is követi, s majd összeroppantják Dracót. A Mardekárnak ez most hihetetlennek tűnő győzelem. Sok év telt el úgy, hogy mindig az utolsó helyen, vagy az előtt végeztek a házkupa, s kviddics kupa megnyerésében. S most, az utolsó évükben sikerült megnyerniük! Draco most azzal sem törődik, hogy arcán látják érzelmeit. Nem érdekli semmi. És végre, a gratuláció tömegen keresztül Daphne, Millicent, és Pansy verekedi át magát, s férkőzik a csapattagokhoz. Dahpne először gratulál Dracónak, puszit nyom arcára, majd megy is Blaise-hez, hogy csókkal jutalmazza teljesítményét. Millicent is hasonlóan köszönti Dracót, és a fiú végre meglátja Pansy csillogó, mogyoróbarna szemeit is. A lány mit sem törődve a tömeggel, Draco nyakába fonja karjait, átöleli, s egy érzéki csókot nyom szerelme ajkaira. Blaise elszakadva Daphne szájától, a párocskára esett tekintete, s nem bírta megállni, hogy nem fütyüljön egyet. A többi csapattag is füttyel, ujjongással fogadták a párt. Pansy elválva Draco ajkaitól kicsit elpirult, amin a fiú vigyorgott. Pansy is mosolyra húzta száját. Draco meglepődésére Potter lépett oda hozzá, s kezet nyújtott neki. Draco gondolkodás nélkül elfogadta a jobbot.
- Gratulálok – mondta Potter. – Jók voltatok.
- Ti sem voltatok rosszak – bólintott Draco is. Potter vigyorra húzta száját, mire Draco is. Ellensége ez után otthagyta, s csüggedten lépkedett vissza a kastélyba. Draco pedig átkarolta Pansy derekát, s a Blaise-Daphne párost bevárva, a mardekárosokkal együtt bevonultak a kastélyba. Este hatalmas bulit rendeznek a klubhelyiségben, hogy megünnepeljék győzelmüket.
ßßß
A Mardekár asztalánál hatalmas zsivaj volt vacsoránál. Mindenki a győzelmükről beszélt. A többi ház, hol szomorúan, hol pedig igazságot adva gondoltak erre a győzelemre, hogy a Mardekár most megérdemli. A szokásos kis csapat együtt indult el vacsorázni. Mikor beléptek a terembe, egy percre mindenki elnémult. Aztán a hangzavar megint felerősödött, s minden ment a maga kerékvágásában. A Hugrabug asztalától egy világosbarna hajú lány állt fel, hogy egy bizonyos találkozóra menjen. Pansy észrevette Victoriát, s asztalukhoz menetelve várta, hogy a lány odaérkezzen eléjük. Szerencséjére a lány abban a sorban lépkedett, nem is gondolva arra, hogy mi fog vele most történni. Pansy lelkét elöntötte a méreg, ahogy eszébe jutott az öltözőben hallott beszélgetés. Draco is észrevette a lányt, ami csak abban nyilvánult meg, hogy egy oldalpillantást vetett barátjára, s szája fintorba futott át. Gyorsan le akart ülni helyére, nehogy valami olyasmit tegyen, amit megbánna, de Pansy ebben megakadályozta. A lány kibontakozott a fiú karjai közül, s megállította a vele szemben lépkedő Victoriát. Draco már vissza akarta húzni Pansyt, karjánál fogva, mikor a lány hangosan, felindultan megszólalt.
- Jó lenne, ha felfognád végre a kis agyaddal, hogy semmi esélyed – támadt Victoriának Pansy gúnyosan.
- Miről beszélsz? – kérdezte ártatlanul a lány.
- Arról, hogy akármit fogsz is kitervelni, nem fog sikerülni! – Mogyoróbarna szemei szikrákat szórtak a lányra, de semmi más nem látszódott arcán. Tartása magabiztosságot, büszkeséget sugallt Victoria felé. – Akárhogy is próbálkozol, Draco engem fog elvenni feleségül, mert én vagyok a legmegfelelőbb hozzá, mind rangban, mind pedig előkelőségben. Senki nem ér fel sem a Malfoyokhoz, sem a Parkinsonokhoz. Akármit teszel, sosem veszed át a helyem – fejezte be felemelt fővel, egyenes tartással. Hangjából csak úgy sugárzott a megvetés Victoria iránt. Draco köpni-nyelni nem tudott Pansy háta mögött. Arcára kezdett kiülni vigyorgása. Victoria ránézett Dracóra, egyenesen a fagyos, acélszürke szemekbe, s mélybarna szemeit elfutotta a könny. Még egy pillantást vetett Pansyre, s megalázottan kifutott a Nagyteremből. A helyiségben most néma csend honolt. Mindenki a történteket követte figyelemmel. A lány megfordult, s szembe találta magát Draco vigyorgó, pajkos tekintetével. A fiú nem tétovázott, magához rántotta Pansyt, s a lány legnagyobb döbbenetére megcsókolta. Ott, az egész Nagyterem előtt. Pansy kezei önkénytelenül emelkedtek, hogy a fiú nyaka köré fonja őket, s beletúrjon a tejföl szőke tincsekbe. A Mardekár asztala hatalmas ovációval tört ki a csókra, amit még a többi ház némely tagjai is követett. Draco és Pansy csak a hangzavarra váltak el egymástól, s a lány arcára most láthatóan kiült két kis piros foltocska. Elszakították pillantásukat, s leültek szokásos helyükre.
ßßß
Sírva futott, amerre vitte a lába. Tessék, még egy megalázás, még egy szörnyű este. Az ötödik emeleten lelassította lépteit. Nem akart odaérni a Szükség Szobájába. De miért is megy most már oda? Hisz mindennek vége. Nem, nem akar még Dracótól, a szerelmétől is egy ilyen kis jelenetet. Tehát lépteit még is csak a hetedik emeletre irányította. Mélybarna szemeit megtörölte, világosbarna haját hátrafésülte. Azt sem akarta tudni, mi fog történni. Persze a lelke mélyében tudta, annyira nem naiv. De hát magának csinálta, mindent csak magának köszönhet.
Victoria elgondolkodott, hogy megérte-e ez az egész, s arra jutott, hogy nem. Nagyon nem, bár ha eszébe jut az a csók, amit Dracótól kapott, elbizonytalanodott. Egyszer, egyetlen egyszer érezhette ajakait az övén, s ezért minden megérte. Azonban, mikor odaért Badar Barnabás falikárpitjához, kezdett elszállni ez a gondolat. Háromszor elhaladt a fal előtt, mire megjelent az ajtó. Mélyet sóhajtva fektette kezét a kilincsre, majd minden erejét, s bátorságát összeszedve lenyomta a réztárgyat. Amint belépett, Justin felemelkedett az ágyról, s lassú léptekkel megindult a lány felé. Victoria még mindig ott állt a nyitott ajtóban, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Justin kéjes vigyorral a száján leemelte a lány kezét a kilincsről, s beljebb invitálta. A lány tett pár bizonytalan lépést a szobába, mire Justin becsukta az ajtót. Victoria összerezzent az ajtó hangjára. Hát ennyi. Most visszakapja mindazt, amit elkövetett. Sírásra görbülő szájjal fogadta a fiú mozdulatait, amivel haját dobta félre.
- Miss Parkinson, elmondaná nekem, hogy mi történt itt tegnap? – kérdezte a nő, rezzenéstelenül nézve a bájitaltól fintorgó lányt.
- Semmi nem történt Madam Pomfrey – hazudta szemrebbenés nélkül. Az este folyamán sokat gondolkozott, s arra jutott, hogy legjobb lesz az igazi tények elhallgatása. Nem kell a balhé utolsó évükben.
- Na, ne mondja! Mr. Malfoyból kettő volt – háborodott fel az asszony. – Itt csakis bájital volt a dologban – nézett szúrósan a lányra.
- Dehogy volt – ellenkezett Pansy. – Egyszerűen csak hirtelen meleg lett itt, és annyit vettünk észre, hogy megszédült, és elájult. – Pansy visszaadta a kanalat a Madamnak, aki most eltöprengve nézett maga elé, majd Pansyre.
- Valóban? – bizonytalanodott el Madam Pomfrey.
- Igen. Tudja ezek a júniusi hőingadozások – bólintott Pansy.
- Ó, és én még az igazgatóhoz akartam menni egy ilyen haszontalan üggyel – sóhajtott a nő.
- Arra semmi szükség – mondta a lány, mire a nő bólintott. – Egyébként, mikor mehetek el?
- Ó, este már a saját ágyában aludhat – mosolyodott el az asszony, majd fogta a kis bájitalos üvegét, és visszahelyezte a polcra. Később még egy kanálka altató főzetet is kapott, amitől álomba szenderült.
A kihalt klubhelyiségben egy világosbarna hajú lány üldögélt egymagában. Nagyon rossz éjszakája volt, s még mindig nem heverte ki a tegnapi kis összezörrenést. Összezörrenés? „Volt az több is” – húzta el a száját Vic. Megint balul sült el a terve, s megint ő jött ki rosszul a helyzetből. Kezdte feladni a reményt, hogy végre szerelme mellett lehessen. De ugyebár, ahogy mondani szokták a muglik, a remény hal meg utoljára. A lány elméjében pontról pontra lezajlott az előző esti vita, mintha csak egy merengőben nézné.
A Hugrabug klubhelyiségét jelző festmény előtt egy világosbarna hajú lány várakozott. A folyosó még kihalt volt, de fülébe csengtek a meccs végét övező ujjongások, s hurrogások. Fel alá járkálva próbálta levezetni felgyülemlett feszültségét, míg meg nem érkezik a hírrel barátja. Egy óvatlan pillanatban majdnem lebukott a mardekárosok előtt, de idejében bemenekült egy lovagi páncél árnyékába. Áldotta Hugrabugot, hogy ennyi páncél foglal helyet a kastélyban. A folyosón hatalmas tömeg vonult át a Nagyterembe vacsorázni. Victoria megvárta, míg az utolsó diák is eltűnt mélybarna szemei elől, majd kiugrott búvóhelyéről, s megint csak odaállt a falhoz. Nem sokra rá megérkezett a feldúlt Draco. Victoria már épp nyitotta volna száját, mikor a fiú megragadta karjánál fogva, s elkezdte ráncigálni a legközelebbi vécéhez. Nem volt kétséges számára, hogy nem az igazi rángatja őt. A fiút nem érdekelte, hogy a lányvécébe tart. Betuszkolta az ajtón Victoriát, majd bevágta maga után a nyílászárót. Dühtől eltorzult arccal nézett a meglepett, s megszeppent lány arcába.
- Többet nem hagyom, hogy így kihasználj, Victoria! – kiáltotta dühösen a fiú. – Hogy lehettem ilyen barom? – kezdett a fiú fel alá járkálni. – Ha Draco megtudja, nekem annyi. A régi múltjával, meg a családjával, simán kinyír – tajtékzott Justin a lány előtt, majd egy pillanatra megtorpant, mikor az megszólalt.
- Elmondanád végre, hogy mi a fene történt? – kérdezte most már a lány is mérgesen. Látta, ahogy barátja megáll előtte, s szemei villámokat szórnak rá.
- Szerinted mi történt? – kérdezett vissza mardekárost megszégyenítő gúnnyal. – Megjelent Malfoy, és amint látod, még be is húzott egyet – mondta ki gyűlölködve a nevet, s közben rámutatott arcára. – De örülhetek, ha ennyivel megúszom – fejezte be ironikusan.
- Szóval nem sikerült… Parkinsonnal? – toppantott Victoria fogait csikorgatva.
- Nem hát! Leállított, és mielőtt még csinálhattam volna valamit, megjelent Malfoy – emelte fel hangját megint. – Mennyi idő van még vissza? Nem akarok tovább ilyen szőke maradni.
- Már nem lehet sok. Most már kibírod, nem? – forgatta meg szemeit a lány.
- Persze, nem te vetted fel Draco Malfoy alakját – gúnyolódott magára mutogatva. – Nincs is semmi okod a félelemre, mint nekem – hangsúlyozta ki.
- Ugyan már, hogyan jönne rá?
- Akárhogyan. Nem hülye, amit akar, azt kideríti – felelt a fiú, még mindig mérgesen.
- Ne nevettess már – legyintett Vic, amivel csak még jobban felhúzta Justin idegeit. A fiú mielőtt azonban valamit szólhatott volna, haja elkezdett sötétedni, s rövidebb lett. Arca sápadtas, arisztokratikus mivolta eltűnt, acélszürke szemei átszíneződtek zöldre, alakja kissé visszatöpörödött.
- Remek. Hol van a talárom?
- Eldugtam.
- Akkor végre eltolnád érte a kis segged? – fintorgott a fiú, mire Vic kikerülve őt, alaposan kinézett a vécé ajtajából, hogy nincs-e valaki a folyosón, majd egy perc múlva vissza is tért, kezében egy hugrabugos talárral, amit odadobott Justinnak. A fiú csak egy morgással válaszolt a gesztusra, majd átvette a ruhadarabot. Ezután odalépett a lányhoz.
- Sokkal tartozol nekem, Victoria – suttogta közel hajolva a lány füléhez. – Ha Malfoy nem nyír ki, be is hajtom rajtad – vigyorgott kéjesen, majd kilépett a ledöbbent lány mellett a helyiségből.
Victoria fejében két mondat zakatolt, amire csak most, így utólag figyelt fel. „Nincs is semmi okod a félelemre” „Talán nincs, de mi van, ha még is?” „Be is hajtom rajtad” – jutottak eszébe a fiú szavai. Vajon, hogy értette? Hát igen, Victoriának erre is volt ötlete. Pontosabban, amit múltkor félbe hagyatott vele a Szükség Szobájában. A lány fintorral gondolt vissza arra az időpontra. Akkor sem tetszett neki, sőt, nagyon nehezen állította le a fiút. S most nem fog ilyen könnyen visszahátrálni, amíg meg nem kapja azt, ami akar. De Victoria nem neki tartogatja magát, bár a másik személy rá sem hederít. Talán hagynia kéne az egészet a francba. Hisz már hányszor próbálkozott, s mindannyiszor csak kudarcba fulladt. Csak saját magának halmozza fel a terveihez szükséges segítségek nem kívánatos adózását. Nagyot sóhajtott, maga elé meredve tűnődött még mindig. Szörnyen érezte magát. Nem. Nem valami bűntudat miatt, inkább azért, mert nem tudta mi fog történni Justin részéről. Talán ma, az első találkozásukkor ki fog derülni. A diákok lassan szállingózni kezdtek, s a klubhelyiség tele lett. Victoria mélybarna szemeivel kívülállóként figyelte az eseményeket, a hugrabugosok beszélgetéseit, amik még mindig a tegnapi vereségről szóltak. Pár perc múlva a lány szemei előtt feltűntek a kviddics csapat tagjai, ahogyan a lépcsőn lefele lépkednek. Vic torkában hatalmas gombóc nőtt, főleg, mikor a zöld szemek felragyogtak, és belevésődtek a lányéba. Justin odalépett a kanapén ülő Victoriához, s leült mellé. Átkarolta vállát, miközben nem engedte el a lány tekintetét, közel hajolt füléhez.
- Ne csinálj jelenetet – suttogta, megborzongatva vele Vicet. Aztán rányomta ajkait a lányéra. Justin barátai mind vigyorogtak a párocskán.
- Este várlak a Szükség Szobájában – kezdte kíméletlenül Justin. – Ha pedig nem jelensz meg, mindent kiteregetek Malfoynak – mondta ki a kulcsszót, ami úgy látszik hatott. Ugyan is a lány szemei kikerekedtek, s hihetetlenül mérgesen nézett a fiúra, aki csak vigyorgott. Elérte a célját, megfizet a lánynak. Miután megérkezett Charlotte is, elindultak első órájukra.
Egy tejföl szőke hajú fiú lépkedett a folyosón a gyengélkedő felé. Ebéd előtt, mindenképpen be akart nézni Pansyhez, hogy megtudja, mikor jöhet ki a lány. Miközben a folyosón menetelt, elrévedt. Sok minden történt megint, ami kétséges volt. Hangulata talán percenként változott, ahogy épp elméjébe befurakodtak az emlékek. Mikor egy-egy gratulációt kapott háztársaitól a meccs eredményért, lelkét átjárta a győzelemmámor, de persze arcára nem ültek ki érzelmei. Azonban, mikor egy világosbarna hajú lány képe tűnt fel előtte, elöntötte a düh. Most sem volt ez másként. Hogy merte ezt tenni? Felvenni az alakját? Nem elég, hogy Pansyt támadta, akit szeret, de egy Malfoyt így átvágni! Ezt nem hagyhatja annyiban. Mitévő legyen? Mégis csak egy lányról van szó. „Egy hárpiáról” – fűzte hozzá gondolatban. És még ráadásul be is húzott neki egyet. „Megérdemelte. Ennyit lehet” – húzta vigyorrá száját. Egy arisztokrata, mint ő, nem ver lányt, de akkor nem is volt lány, ha azt vesszük. Hisz saját magát látta, mint ellenfelet. Ez még jobban vigyorgásra késztette. Mintha csak saját magával verekedett volna. A gyengélkedő ajtajához érve mélyet sóhajtott, aztán lenyomta a kilincset, s belépett a helyiségbe. Egyenesen Pansyhez vette az irányt. A lány felkapta fejét az ajtó nyitódására, s most mogyoróbarna szemeivel végigpásztázta Dracót. Kezéből a könyvet beleejtette ölébe, annyira letaglózta most Draco. Pedig a fiú ugyanúgy nézett ki, mint máskor. Pansy azonban nem bírta levenni szemeit a fiúról. A tejföl szőke tincsek puhán omlottak acélszürke szemeibe, amik csillagokként ragyogtak rá, laza léptei pedig határozottan vitték felé. Szája hívogatóan csábította Pansy érzékeit. Draco odaérve hozzá, lehajolt, s puha csókot adott szerelmének, amit a lány készségesen viszonzott. Ízlelték egymás ajkait, mint akik most először teszik ezt.
- Hm… ez finom volt – vigyorgott Draco, mire Pansy arcán halvány pír jelent meg. Bár fogalma sem volt, hogy miért.
- Nem szoktál ilyeneket mondani – mondta halkan, Draco szemeibe nézve.
- Változhatok – vont vállat Draco. – De ha szeretnéd, visszavedlek a gúnyos formámba – tettetett flegma arckifejezést.
- Ha nem vagyunk kettesben, úgy sem tudod megállni – mondta gunyorosan a lány.
- Te sem – vágott vissza Draco ugyanúgy, miközben leült a lány ágyának szélére.
- Nem ebédidő van? – kérdezte Pansy.
- De igen. Miért?
- Hát talán ebédelned kéne, nem?
- Majd fogok azt is. Na, tessék, én idejövök hozzád, te meg elküldesz a francba? – tettetett sértődött arcot. – Azt hiszem, vissza kell térnem a nevelésre – vigyorgott a fiú.
- Próbálkozni lehet – vetette oda Pansy.
- Na, így már jobb – húzta félmosolyra száját Draco. – Egyébként mikor enged el?
- Estefele. Csak ennyit mondott.
- Rendben. Biztos lesz egy kisebb fogadóbizottság – mosolygott Draco.
- A lányok is voltak már bent – húzódott neki is mosolyra szája.
- Tudom, mondták – felelt a fiú. – Egyébként kérdezett valamit az öreglány?
- Ó, igen. Azt mondtam, hogy a melegtől megszédült, és elájult – mosolygott ravaszan a lány.
- Hm… szép, ravasz, és mardekároshoz méltó megoldás – nevetett Draco, majd felállt. – Most már mennem kell. Valamit kellene ennem is. – A fiú lehajolt a lányhoz, s puha búcsúcsókot nyomott szájára. Pansy magában megint kicsit elfancsalodott. Szemeivel követte Draco lépteit, miközben azon gondolkodott, mennyit változtak év eleje óta.
Az eltelő egy-két hétben Dracónak nem volt ideje, hogy gondolkodjon bármin is. A vizsgák, és a Griffendél elleni meccsre való felkészülés minden erejét felőrölte. Még arra sem volt ideje, hogy Blaise-zel normálisan tudjon beszélni a Vices incidens ügyében, vagy, hogy Pansyvel együtt lehessen kettesben. Ez a meccs volt ez évben a legfontosabb, persze a tanulás és Pansy mellett. Az edzések szörnyen kimerítők voltak, hajtotta a csapattagokat, s saját magát is. Szombat révén pedig eljött maga a meccs is. Most még jobban a tetőfokára hágott a kastélyban tanuló diákok hangulata. Az év legnagyobb meccse volt ez, a két ellenséges házé. Sokkal több plakát, s kitűző volt jelen az iskolában, s a tanulók talárjain, mint a többi ilyen programkor. Reggel szinte minden diák a meccsről beszélt, s tapintani lehetett a feszültséget leginkább a kviddics csapat tagjai között. Draco reggelire nem sokat evett, ha bár győzködték, hogy kell az energia, hisz el kell kapnia a cikeszt. Csak Pansy tudott belé tukmálni némi kaját, ami Blaise-t is némiképp megnyugtatta. Ő nem vette annyira fel, mint Draco. Végül is Draco cipelte a csapatkapitányi felelősséget, így nem is csoda, hogy lelkileg megviselte. Habár ezt sosem mondaná, vagy mutatná ki, még a mardekárosok előtt sem. Sőt, leginkább saját háztársai előtt nem.
A reggeli után Draco és a többiek elindultak a kviddics pálya felé. Daphne és Blaise mentek elől, utánuk Draco és Pansy, majd Crak, Monstro, és Milli. Draco és Pansy kéz a kézben meneteltek. A fiút valahogy megnyugtatta az érintés, a tudat, hogy ott van vele, s nézni is fogja a meccset. Most nem is gondolt senki másra, csak szerelmére. Ezzel próbálta lehűteni idegeit. Az öltözőkhöz érve Daphne Blaise nyaka köré fonva karjait szenvedélyes, buzdító csókkal búcsúzott barátjától. Draco legbelül Pansytől is várt egy ilyen csókot, de a lány lesütött szemekkel várta barátnője végeztét, majd utána mentek is a pódiumok felé, hogy elfoglalják a marderkáros szurkolótábor helyeit. Mély sóhaj kíséretében lépett be az öltözőbe, ami Blaise figyelmét sem kerülte el, de nem szólt semmit. Az öltözőben néma csend uralkodott. A csapat tagjai vagy üldögéltek egymaguk, vagy halkan ecsetelték a betanult cseleiket. Draco és Blaise félre vonultak a helyiség egy hátsó részébe, elkülönülve a többiektől.
- Meg vagy? – kérdezte a fiú.
- Persze –válaszolt Draco nemtörődömséggel.
- Draco, nekem nem tudsz hazudni – vigyorgott Blaise, miközben áthúzta kviddics talárját.
- Semmi bajom. Csak legyünk túl a meccsen.
- Igen, ez igaz – mondta Blaise is.
Eközben kint a lelátókon, Pansy magában viaskodott. Szörnyen érezte magát. Először nem tudta megmondani miért, de aztán rájött. Belülről marta lelkét a bűntudat, hogy ő nem adott Dracónak egy olyan csókot, mint barátnője Blaise-nek. Felpattant ültéből, s Daphne kérdését megválaszolatlanul hagyva lesietett a lépcsőkön a pódiumról. Aztán kicsit lelassított, de léptei így is gyorsabbak voltak a megszokottnál. Még a meccs kezdete előtt vissza kell érnie a fiúkhoz. Az öltözőbe beérve, Pansy meglátta Thomsont és Colment.
- Hol van Draco? – kérdezte meg őket, mire ők készségesen válaszoltak neki. A lány lassan hátralépkedett a fiúk felé, addig kifújva magát a sietség miatt. Szapora levegővételeit lelassította, s mikor odaért az említett kis részhez, amit eltakartak a szekrények, megállt. Megigazította ében haját, hogy tökéletesnek látsszon, s mikor elő akart lépni a szekrények rejtekéből, megtorpant.
- Blaise, beszélni akartam veled arról az ügyről – hallotta meg Draco hangját.
- Igen, én is. De sosem volt alkalmam – felelt Blaise is. Pansy meg csak állt ott. Mi lehet az az ügy? Vajon a gyengélkedőn történtekről? Pansyt hajtotta a kíváncsiság, így várt. Várt, hogy mi fog ebből kisülni.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy van jelölted? – fűzte tovább Blaise.
- De igen. Szerintem te is arra a valakire gondolsz – válaszolt Draco.
- Gondoltam. Az a csaj sose akar már leakadni rólad?
- Úgy látszik, nem. Ezért kéne valahogy megleckéztetni. Úgy látszik nem volt elég neki az a leégetés – húzta át Draco is talárját. Pansy elhúzta száját. Valamiről lemaradt. És ez nem tetszett neki.
- Most nem akarom azt mondani… - kezdte Balise -, de én tényleg megmondtam. Draco fintorgott egyet.
- Inkább segíts, hogy hogyan akasszam le magamról Victoriát – dörrent rá Draco gyengédebben. Pansy majd nem kiesett az oltalmat adó szerkények mögül. Tehát Victora. Már megint az a kis fruska.
- Jól van, na – hátrált játékosan Blaise. – Gondolkozom rajta. Majd a meccs után.
- Én is úgy gondoltam – bólintott Draco.
Pansy ezt a percet érezte a legmegfelelőbbnek, hogy előbújjon rejtekéből.
- Blaise, magunkra hagynál kicsit? – lépett elő, mintha csak most érkezett volna.
- Ó, Pansy drága! – vigyorgott Blaise. – Természetesen, de csak olyan állapodban legyen, hogy meg tudja nyerni a meccset – röhögött fel a fiú, majd ellépett Pansy mellett, s otthagyta őket kettesben. Draco fejében rögtön az fordult meg, hogy Pansy vajon hallotta-e ezt a kis beszélgetést, s nagyon remélte, hogy nem.
- Hát te? Hogy-hogy itt vagy? – rakta el a szekrénybe másik talárját. – Mindjárt kezdődik a meccs.
- Igen, tudom, de… - kezdte a lány, majd megsimította Draco karját, aki erre hátrafordult Pansyhez. – Lemaradt valami, még az előbb – húzta kacér mosolyra száját, miközben megfogta Draco mardekáros talárjának két szélét, és a kis távolságot megszüntette azzal, hogy közelebb rántotta magához Dracót. A fiú még meglepődni is elfelejtett, Pansy már ajkaival ingerelte száját. Először puhán csókolta a felső, és alsó ajkait, majd egyre hevesebben utat tört magának, s táncba hívta szerelme nyelvét. Draco hamar felocsúdott, s kezeivel átkarolta a lányt hátánál, egyik kezét megpihentette a karcsú derékon, majd másik kezével hátán végigsimítva beletúrt az ében hajba. Addig csókolták egymást, míg elfogyott levegőjük, s kénytelenek voltak elválni a másik ajakaitól. Egymás szemeibe nézve csillapították légzésüket, Draco még mindig nem engedte el a lány derekát, magához húzva élvezte ki a pillanatot.
- Most tényleg mindjárt kezdődik a meccs – mondta halkan Pansy. Draco csak most engedte el a lányt, s félmosolyra húzva száját nézett az öltözőt épp elhagyó lány után.
- Most már megnyerem a meccset – szólt még utána vigyorogva. Pansy visszanézett rá, majd eltűnt acélszürke szemei elől. Mélyet sóhajtott, s lerogyott az egyik padra. Végigmasszírozta tarkóját, mert Pansy igencsak feltüzelte most, ezzel az őrjítő csókkal. Valahogy ezt a tüzet át kéne vezetnie a meccsbe, és semmi gond nem lenne. Simán megnyerné. Blaise „rontott be” hozzá, de vigyoráról Draco leolvashatta, hogy barátja értette miért kérte Pansy, hogy menjen ki.
- Gyere te csapatkapitányok legje – röhögött.
- Megyek – állt fel a padról, s csapattársaival együtt kilépett a pályára. Az őrjöngő diákok hangja már szinte fájdította fülét, de jól is esett neki. Főleg, amikor meghallotta a Marderkár összefogott, egységesen mondott buzdítóját is. Blaise-re nézve odamentek Madam Hooch elé. Draco egyenesen Harry Potter smaragd szemeibe nézett.
- Tisztességes, szabályos meccset várok el, mindkettőjüktől! – furakodott Draco elméjébe a Madam hangja. – A csapatkapitányok fogjanak kezet! – utasította őket a professzor. Draco és Potter egyszerre nyújtották kezüket, s bilincsként zárták össze egymásén. Fogcsikorgatva, egymás szemeibe nézve roppantották össze a másik ujjait, amennyire csak tudták. Miután elengedték a szorítást, mindketten próbálták elrejteni arcukra kiülni készülő fintorukat. – Készüljenek! Seprűre! – kiáltotta el magát a Madam, mire mind két csapat lábuk közé kapta Nimbusz 2000-sét. – Rajt! – A diákok elrugaszkodtak a földtől, s mindannyian elfoglalták helyüket a levegőben. Madam Hooch elengedte a labdákat, amik felröpültek a játékosok közé.
- Köszöntök mindenkit az év legnagyobb, és legizgalmasabb meccsén! – hallatszott a kommentátor hangja. – Akkor jöjjenek a játékosok. A Griffendél őrzője Ron Weasley, a két terelő Dean Thomas és Andrew Kirke, a hajtók pedig Seamus Finnigan, Eddie Carmichael, Cormac McLaggen. És a csapatkapitány nem más, mint Harry Potter, aki a csapat fogója is. – A bemutatást üdvrivalgás követte, majd a kommentátor folytatta. – A Marderkár őrzője Nicholas Stockwright, a három hajtó személyében köszönthetjük Christian Thomsont, Lucas Colment és Dominic Demont, a két terelő Blaise Zabini és Michael Davis. A fogó, és legfőképp csapatkapitányi poszton Draco Malfoy. Szó, mi szó, amióta ő a csapatkapitány sokat fejlődtek a mardekárosok. – A kommentátor szavait hurrogások, és fújozások nyelték el. Draco nem is igazán figyelt a girffendéles szurkolótáborra, vagy a kommentátorra. Persze azért nem hagyta vigyorgás nélkül a hiúságát legyező megjegyzést. – És Colmen elorozza Finnigan elől a kvaffot! Colmen felfele kezd repülni, hogy némi egérutat nyerjen az őt követő hajtók elől. – Draco a levegőben körözve nézi a Csorszkov-féle csel precíz kivitelezést. Thomson és Demon pár méterrel lejjebb repülnek a karikák felé, mint társuk. Pontosan követik útvonalát, hogy egy váratlan pillanatban Colmen ledobja a kvaffot alatta repülő társainak. – Gyönyörű csel! – kiáltja bele a mikrofonba a kommentátor. – Szélsebesen repülnek a karikák felé, a hajtók próbálják megállítani őket, de kivédik a támadásokat, és nyílegyenesen folytatják útjukat a Weasley által örzött karikák felé. Ez gól esélyes… és… és… GÓÓL!!! – harsogja a kommentátor. – Tíz-null a Mardekár javára. A kvaff most a Griffendélé. Passz Finnigennek, aztán vissza McLaggennek. Úúú, ez nem volt épp szabályos Colmentől. Még mindig a griffendélé a labda, hosszú passz Carmichaelnek, és gólhelyzet. Stockwright a karikák előtt várja a támadást, eközben Zabini ütőjével hatalmasat mér a gurkóra, de nem talál célba. Kirke két kézzel üt bele a gurkóba! – Draco erre már felfigyelt, hisz a gurkót épp, hogy kit tudta kerülni, mert eléggé eltévesztette az ütött célt. – Griffendél GÓÓÓL! – üvölti a kommentátor. Draco csak egy fintorral válaszol erre a gólra. Acélszürke szemeivel bemérte a zöld-ezüst tábor sorait, s meg is találta, akit keresett. Pansy és barátnői, zászlóval a kezükben harsogták a buzdító dalokat. Draco nem bírta megállni, hogy ne mosolyogjon rajta, aztán figyelmét visszaterelte a cikesz keresésére. Potter tőle nem messze körözött a pálya felett. A fiú megállapította, hogy legalább ő sem találja a kis arany labdát, mint ő. – Megint a Marderkárnál a kvaff. Colmen és Demon passzolgatva repülnek a karikák felé.
- Thomson! A harmadik csel! – kiáltja oda Draco a hajtónak, mire az bólint, s követi társait. Thomson egy füttyel és egy apró jelzéssel adja a két másik hajtó tudtára, mint mondott a csapatkapitány. A három hajtó nyílhegyet mintázó alakzatba állva röpülnek tovább Weasley felé. Finnigan, Carmichel és McLaggen próbálja őket lelassítani, de mintha kicsit megrémülve térnének ki a karvalyfej támadóalakzatot végrehajtó ellenség elől. - Úúúú, ez egy gyönyörű kivitelezése volt a karvalyféle támadásnak. És gólt is hoz a Marderkárnak! – Draco vigyorra húzta száját. Ezt az alakzatot sokat gyakorolták, nem is csoda hát, hogy ilyen jól sikerült nekik. – Húsz-tíz az állás, s most a Griffendélé a labda. – Draco és Potter hosszasan körözött a levegőben. Egy óra múlva az állás már elérte a négyszáz-négyszáz felállást. Most, talán minden a fogók kezében dőlhet el. De a cikesz csaknem akart feltűnni az égbolton. A gólok csak jöttek, hol innen, hol onnan. A két csapat szinte majdnem azonos szinten állt eredményben, amit Draco elég rossz szemmel nézett. Gondolta kicsit szétnéz a lelátókon, hogy legalább egyszer ránézhessen szerelmére. Egy pillanat volt csak. Potter elsuhant előtte, Draco azonnal elkezdte követni. Potter előtt két méterre meg is látta a cikeszt. Előredőlt Nimbusz 2001-sén, hogy még a minimális légellenállást is lecsökkentse, és beérje ellenfelét.
- És a fogók meglátták a cikeszt! – harsogta a kommentátor! – Harry Potter fél méterrel van előrébb, mint Draco Malfoy. A Mardekár csapatkapitánya most valamit a kezén mutatott csapattársának. Blaise Zabini és Michael Davis egyszerre üti meg a grukót! A labda hihetetlen sebességgel száguld Harry Potter felé! Potter kénytelen kitérni a gurkó elől, így Malfoy átveszi a vezetést a cikesz elkapásában! Húúú, ez tényleg az év legizgalmasabb meccse. – Fújja ki a levegőt tüdejéből a kommentátor. – Szent Hollóhát! A Griffendél sem hagyja megtorlatlanul az előző esetet. Ők is alkalmazzák a Dopplebeater Defence-féle terelő ütést. Draco Malfoyt azonban megvédik csapattársai, s most fej-fej mellett halad ellenfelével. Hirtelen irányt váltanak, amit mindketten kicsit elnéznek, úgy látom. – Jegyzi meg mellékesen a hollóhátas. – Malfoy szabályszerűen előzi le Pottert, ami nem igazán tetszik a Griffendél csapatkapitányának. A két fogótól Vronszkij-műbukást láthatunk, de, ahogy észreveszem, most nem csak a cselezésről szól. Potter és Malfoy sem enged, pedig most már egészen közel vannak a földhöz. Ebből ütközés lesz, ha nem csinálnak valamit. – Döbbent meg a hang tulajdonosa. Mindenki feszülten várta, mi fog történni. – És egyikük sem engedett, mindketten ugyanabban az időben rántották fel seprűjük elejét, és most megint egyenesen száguldanak egymás mellett. Eközben a Marderkár is, és a Griffendél is szerzi a gólokat. Érdemes oda is irányítani figyelmünket, mert egy nagyon szép Starfish and Stickkel védte ki Stockwright a Griffendél támadását. Weasley is megpróbálta ezt a cselt, de neki nem igazán sikerült így elsajátítani. Nem baj, majd máskor. Most nézzük a két fogót, akik még mindig egymással harcolnak. És a Mardekár újabb gurkót indít útnak, amit igencsak jól célzott meg Zabini. Potter fejjel lefelé fordul, kézzel és lábbal lóg le seprűjéről, így kitérve a gurkó elől. Ezzel nincs is baj, de így nagyon lelassult Malfoyhoz képest. Eközben a Mardekár fogója elvesztette a cikeszt, mert céltalanul bekanyarodik, de mi történik? – A kommentátor hangja elhalkult. – MEG VAN A CIKESZ!!! – ordítja a kommentátor. – EZ HIHETETLEN. MALFOY A KANYARODÁSSAL BEVEZETTE A CIKESZT A TALÁRUJJÁBA! – Tapsvihar tört ki a Mardekár táborában. Draco egy kézzel a seprűjét fogja, míg másikkal a cikeszt mutatja a magasba. Arcán letörölhetetlen vigyor terül szét. Csapattársai már lent várják a pálya füves részén. Draco, ahogy leszáll, felkapják őt a magasba, dobálják vállukon, ami ki is jár most neki. Blaise vállon veregeti barátját, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve át is öleli. Draco pedig viszonozza. Ezt az ölelést még a csapat többi tagja is követi, s majd összeroppantják Dracót. A Mardekárnak ez most hihetetlennek tűnő győzelem. Sok év telt el úgy, hogy mindig az utolsó helyen, vagy az előtt végeztek a házkupa, s kviddics kupa megnyerésében. S most, az utolsó évükben sikerült megnyerniük! Draco most azzal sem törődik, hogy arcán látják érzelmeit. Nem érdekli semmi. És végre, a gratuláció tömegen keresztül Daphne, Millicent, és Pansy verekedi át magát, s férkőzik a csapattagokhoz. Dahpne először gratulál Dracónak, puszit nyom arcára, majd megy is Blaise-hez, hogy csókkal jutalmazza teljesítményét. Millicent is hasonlóan köszönti Dracót, és a fiú végre meglátja Pansy csillogó, mogyoróbarna szemeit is. A lány mit sem törődve a tömeggel, Draco nyakába fonja karjait, átöleli, s egy érzéki csókot nyom szerelme ajkaira. Blaise elszakadva Daphne szájától, a párocskára esett tekintete, s nem bírta megállni, hogy nem fütyüljön egyet. A többi csapattag is füttyel, ujjongással fogadták a párt. Pansy elválva Draco ajkaitól kicsit elpirult, amin a fiú vigyorgott. Pansy is mosolyra húzta száját. Draco meglepődésére Potter lépett oda hozzá, s kezet nyújtott neki. Draco gondolkodás nélkül elfogadta a jobbot.
- Gratulálok – mondta Potter. – Jók voltatok.
- Ti sem voltatok rosszak – bólintott Draco is. Potter vigyorra húzta száját, mire Draco is. Ellensége ez után otthagyta, s csüggedten lépkedett vissza a kastélyba. Draco pedig átkarolta Pansy derekát, s a Blaise-Daphne párost bevárva, a mardekárosokkal együtt bevonultak a kastélyba. Este hatalmas bulit rendeznek a klubhelyiségben, hogy megünnepeljék győzelmüket.
A Mardekár asztalánál hatalmas zsivaj volt vacsoránál. Mindenki a győzelmükről beszélt. A többi ház, hol szomorúan, hol pedig igazságot adva gondoltak erre a győzelemre, hogy a Mardekár most megérdemli. A szokásos kis csapat együtt indult el vacsorázni. Mikor beléptek a terembe, egy percre mindenki elnémult. Aztán a hangzavar megint felerősödött, s minden ment a maga kerékvágásában. A Hugrabug asztalától egy világosbarna hajú lány állt fel, hogy egy bizonyos találkozóra menjen. Pansy észrevette Victoriát, s asztalukhoz menetelve várta, hogy a lány odaérkezzen eléjük. Szerencséjére a lány abban a sorban lépkedett, nem is gondolva arra, hogy mi fog vele most történni. Pansy lelkét elöntötte a méreg, ahogy eszébe jutott az öltözőben hallott beszélgetés. Draco is észrevette a lányt, ami csak abban nyilvánult meg, hogy egy oldalpillantást vetett barátjára, s szája fintorba futott át. Gyorsan le akart ülni helyére, nehogy valami olyasmit tegyen, amit megbánna, de Pansy ebben megakadályozta. A lány kibontakozott a fiú karjai közül, s megállította a vele szemben lépkedő Victoriát. Draco már vissza akarta húzni Pansyt, karjánál fogva, mikor a lány hangosan, felindultan megszólalt.
- Jó lenne, ha felfognád végre a kis agyaddal, hogy semmi esélyed – támadt Victoriának Pansy gúnyosan.
- Miről beszélsz? – kérdezte ártatlanul a lány.
- Arról, hogy akármit fogsz is kitervelni, nem fog sikerülni! – Mogyoróbarna szemei szikrákat szórtak a lányra, de semmi más nem látszódott arcán. Tartása magabiztosságot, büszkeséget sugallt Victoria felé. – Akárhogy is próbálkozol, Draco engem fog elvenni feleségül, mert én vagyok a legmegfelelőbb hozzá, mind rangban, mind pedig előkelőségben. Senki nem ér fel sem a Malfoyokhoz, sem a Parkinsonokhoz. Akármit teszel, sosem veszed át a helyem – fejezte be felemelt fővel, egyenes tartással. Hangjából csak úgy sugárzott a megvetés Victoria iránt. Draco köpni-nyelni nem tudott Pansy háta mögött. Arcára kezdett kiülni vigyorgása. Victoria ránézett Dracóra, egyenesen a fagyos, acélszürke szemekbe, s mélybarna szemeit elfutotta a könny. Még egy pillantást vetett Pansyre, s megalázottan kifutott a Nagyteremből. A helyiségben most néma csend honolt. Mindenki a történteket követte figyelemmel. A lány megfordult, s szembe találta magát Draco vigyorgó, pajkos tekintetével. A fiú nem tétovázott, magához rántotta Pansyt, s a lány legnagyobb döbbenetére megcsókolta. Ott, az egész Nagyterem előtt. Pansy kezei önkénytelenül emelkedtek, hogy a fiú nyaka köré fonja őket, s beletúrjon a tejföl szőke tincsekbe. A Mardekár asztala hatalmas ovációval tört ki a csókra, amit még a többi ház némely tagjai is követett. Draco és Pansy csak a hangzavarra váltak el egymástól, s a lány arcára most láthatóan kiült két kis piros foltocska. Elszakították pillantásukat, s leültek szokásos helyükre.
Sírva futott, amerre vitte a lába. Tessék, még egy megalázás, még egy szörnyű este. Az ötödik emeleten lelassította lépteit. Nem akart odaérni a Szükség Szobájába. De miért is megy most már oda? Hisz mindennek vége. Nem, nem akar még Dracótól, a szerelmétől is egy ilyen kis jelenetet. Tehát lépteit még is csak a hetedik emeletre irányította. Mélybarna szemeit megtörölte, világosbarna haját hátrafésülte. Azt sem akarta tudni, mi fog történni. Persze a lelke mélyében tudta, annyira nem naiv. De hát magának csinálta, mindent csak magának köszönhet.
Victoria elgondolkodott, hogy megérte-e ez az egész, s arra jutott, hogy nem. Nagyon nem, bár ha eszébe jut az a csók, amit Dracótól kapott, elbizonytalanodott. Egyszer, egyetlen egyszer érezhette ajakait az övén, s ezért minden megérte. Azonban, mikor odaért Badar Barnabás falikárpitjához, kezdett elszállni ez a gondolat. Háromszor elhaladt a fal előtt, mire megjelent az ajtó. Mélyet sóhajtva fektette kezét a kilincsre, majd minden erejét, s bátorságát összeszedve lenyomta a réztárgyat. Amint belépett, Justin felemelkedett az ágyról, s lassú léptekkel megindult a lány felé. Victoria még mindig ott állt a nyitott ajtóban, egyszerűen nem tudott megmozdulni. Justin kéjes vigyorral a száján leemelte a lány kezét a kilincsről, s beljebb invitálta. A lány tett pár bizonytalan lépést a szobába, mire Justin becsukta az ajtót. Victoria összerezzent az ajtó hangjára. Hát ennyi. Most visszakapja mindazt, amit elkövetett. Sírásra görbülő szájjal fogadta a fiú mozdulatait, amivel haját dobta félre.
Címkék: A csábító - 19. fejezet
Csütörtök reggel Draco korán ébredt, ha lehet egyáltalán ezt mondani, hisz az éjszaka nagy részét ébren töltötte. Agya folyamatosan zakatolt a tegnapi eseményeken. Olyan zsúfolt volt az egész számára. Az eleje… az felhőtlenül gyönyörű volt, mikor megcsókolta Pansyt, de aztán, minden felgyorsult bűbájtan órán. Victoria… még mindig elöntötte a düh, amikor csak eszébe jutott, mit tett a lány. Ő sem kis pályás, de Victoria túltesz még rajta is. Az is eszébe jutott már, hogy a lánynak bizony a Mardekárban lenne a helye. Nem tudott tovább az ágyában feküdni, így hevesen félredobva takaróját becsörtetett a fürdőszobába, s visszatért előző gondolataihoz.
Egy kis elégedettséget is érzett, amiért megalázta Victoriát, s ezzel visszaadta neki azt a csábító asztrológia órát is. Marta lelkét a bűntudat, és egy határozott mozdulattal hideg vízre állította a zuhany csapját. Ha ő nem teszi azt több éven keresztül amit, most nyugodt élete lenne Pansyvel az oldalán. Nem kellene a lánynak ilyen megalázást elviselnie, mint tegnap ebéd után. Onnantól kezdve jöttek a bajok. A levegőben lógás, majd az a tuskó miatti sérülés. Draco összeszorította a fogait, s a düh átjárva testét, önkénytelenül emelkedett jobb keze, hogy a méregzöld csempés falba üsse. Másik kezét is nekitámasztotta a falnak, lehajtotta fejét, hajából folyamként ömlött a hideg víz, de nem érdekelte. Elméjében egy világosbarna hajú lány képe lebegett. Hihetetlen gyűlöletet érzett iránta, hogy megkeseríti az életét. Mert abban biztos volt, hogy ő lógatta fel szerelmét a levegőbe. „Talán a baleset is ő miatta történt?” - fogalmazódott meg a fiúban, de el is vetette. Nem, arra azért nem képes, az csak egy ártatlan baleset volt. Csak, mert egymásra figyeltek, s nem a feladatra. Ezzel nyugtatta magát, majd elzárta a csapot is. Szája jéghideg volt a víztől, s egész teste vacogott, így gyorsan megszárította magát.
Erről eszébe jutott a meccs előtti utolsó kviddics edzés is. Szörnyen teljesített, holott most kellene igazán beleadnia mindent, hogy a Griffendél ellen is győzelmet arassanak. Igaz, csapattársai nem vetették a szemére, sőt, nem is merték, de így Draco csak rosszabbul érezte magát. Ne sajnálja őt senki! Egy Malfoyt soha! Nem szorul rá. Bár a Mardekárosok között mindig nagyobb volt az összetartás, mint a többi ház között, ezért a fiú nem is igazán törődött e kérdéssel többet. Persze azért az önérzetét csúfosan befolyásolta ez a nem megszokott teljesítmény, és ma ráadásul itt a Hugrabug-Mardekár meccs. Le kell győzniük, ezzel is letörve a hugrabugosok lelkesedését, köztük Victoriáét is. Halkan csukta be maga után a fürdő ajtaját, s felöltözve, egyenesen lesietett a klubhelyiségbe. Nem lepődött meg, amikor egy háztársával sem találkozott a helyiségen átvágva.
Kétszer olyan gyorsan szedte lépteit a kihalt folyosókon, mint alapjában véve szokta. Minél előbb oda akart érni a gyengélkedő kétszárnyú ajtajához. Még egyszer körülnézett a néptelen folyosón, majd halkan benyitott a helyiségbe. Madam Pomfrey-t sehol sem látta, így lassan a paravánnal eltakart ágyhoz lépkedett. Egy kis félelmet érzett, izgatottsága mellett. Szívverése hihetetlen ütemre váltott, ahogy egyre közeledett a paraván széléhez. Megkerülte azt, s meglátta a lányt. Ugyanúgy feküdt, mint ahogy itt hagyta tegnap, s még mindig nem ébredt fel. Kicsit megrémült, hogy így látja, hisz a Madam az ellenkezőjét mondta neki. Megnyugtatta magát, hogy biztos csak alszik, így fogott egy széket, odahúzta, s leült rá, szorosan az ágy széléhez. Előredőlve megfogta Pansy kezét, másik kezével térdén támaszkodott. Acélszürke szemei keresték a lány mogyoróbarna szempárját, de nem lelt rájuk. Fürkészte a szép vonású arcot, minden egyes négyzetmilliméterét bejárta már szemeivel, most pedig késztetést érzett, hogy ajkaival is végigjárja. Odahajolt Pansy arcához, kisepert egy ében tincset homlokából, s finom puszit nyomott bőrére. Majd lehunyva szemét, végig arcára, míg el nem érte a cseresznyepiros szájat. Érzéki csókot lehelt rá, s suttogva, szinte ki sem mondva ejtette ki száján.
- Szeretlek – lehelte. Szemei kipattantak. El sem akarta hinni, hogy ezt ő mondta, de igen… Ő volt.
- Draco – jött a halk, elgyötört rebegés. Draco megállt a visszaereszkedés mozdulata közben, s most azon járt az agya, hogy Pansy hallotta-e azt, amit az előbb alig hallhatóan, de kimondott. A lány szempillái megremegtek, s félig fel-felnyitotta szemhéját. Draco megsimította a lány arcát.
- Én vagyok, Pansy – válaszolt a fiú, mire a lány már teljesen kinyitotta szemeit, s most fátyolos tekintettel fürkészte a csillogó, szürke szemeket. – Hogy vagy?
- Szerinted hogy vagyok? – próbált gúnyos mosolyt erőltetni magára, de nem igazán sikerült neki. Draco csal félmosolyra húzta száját. „Az én Pansym” – Mi történt pontosan? – A fiú magában megállapította, hogy szerelme nem hallotta azt a bizonyos szavacskát, amitől nagy kő esett le a szívéről.
- Beleállt a karodba egy tüske, és nekicsapódtál az üvegház falának – válaszolt halkan, torkát köszörülve. Próbálta visszanyerni eredeti hangját, és álarcát is.
- Ó… - szorította meg Draco kezét. – És… ki volt, aki… idehozott? – nézett fel újból a fiú szemeibe.
- Természetesen én – háborodott fel egy kicsit. – Ki más? – gúnyolódott. Pansy magában elmosolyodott a válaszon.
- Nem is vártam mást – mondta alig hallhatóan. Draco felvonta szemöldökét, lehet, rosszul hallotta. Rápillantott a falon függő órára, majd vissza Pansyre.
- Mennem kell – mondta váratlanul. Pansy sóhajtott egyet.
- Menj csak – kezdte kicsit csalódottan. – Győzd le a Hugrabugot – suttogta átszellemülten. Draco félmosolyra húzta száját, majd felállt a székről. A lány már azt hitte, hogy csak úgy kisétál a helyiségből szerelme, de a fiú csak fölé hajolt, s egy gyengéd csókot lehelt ajkaira, amitől a lány megrészegült. Ám Pansy sem engedte el, nyaka köré fonta karjait, s szenvedélyesen visszacsókolt.
- Egy kis inspiráció, amiért nem lehetek ott – húzta kacér mosolyra száját, s nézte, ahogy Draco elhagyja a helyiséget.
Draco nem tudta otthagyni Pansyt, húzta az időt, persze észrevétlenül, de muszáj menni. Így lépteit a gyengélkedő ajtajához irányította, majd még egyszer visszanézett az ágyban fekvő Pansyre, s eltűnt a lány szemei elől.
ßßß
Még egy személy ébren töltötte az éjszaka nagy részét, a hugrabug hálótermében. Nem tudta elhessegetni a gondolatait. Még hátra van valami, amit el akar végezni. Hisz nem lehet tudni, mikor jár szerencsével. De ahhoz meg kell győznie valakit, ami nagyon rosszul ment a múltkor is. Kockázat nélkül nincs győzelem, tehát mindenképpen megpróbálja. Veszíteni már semmit sem veszíthet. Hosszan elnyújtózott a kádban, mint minden reggel. Világos haját feltűzte, hogy ne legyen vizes. Eltűnődve játszott a habokkal, bele-bele fújdogálva, mélybarna szemei ide-oda jártak. Félóra múlva ki is lépett a fürdőszobából, hogy megkezdje azt a bizonyos próbálkozást. Fehér ingjét nem gombolta be teljesen, fehér csipkés melltartójának széle már majdnem látszott, s ujját feltűrte majdnem könyökéig. Nyakkendője lazán lógott nyakában, domborulataira borulva, szoknyája alatt pedig nem viselt harisnyát. Világosbarna haját felborzolta, ajkaira szájfényt rakott, szemeit fekete szemceruzával hangsúlyozta. Charlotte látványosan eltátotta száját, ahogy végignézett eddig szemérmesnek hitt barátnőjén. Victoria magában mosolygott, és lépteit a klubhelyiségbe vezető lépcsőkhöz vette. A lépcső tetején megállt, egyedül volt. Mély levegőt vett, s egy „Most vagy soha” gondolattal ráfektette kezét a korlátra, s amilyen egyenes tartással csak tudott, levonult a lépcsőn. A meccs által, a helyiséget uraló zsivaj alábbhagyott, s mintha megfagyott volna az idő, minden szem rászegeződött, mikor leért az utolsó lépcsőfokra. Arcára magabiztosságot erőltetett, határozott lépésekkel bíztatta magát belülről, hogy végre Justin elé érjen. Örökké valóságnak tűnt, pedig csak egy-két méter volt köztük, de ez most sokkal többnek hatott.
Mikor odaért a fotelben ülő ledöbbent, vagy inkább elbűvölt fiú elé, két kezét megtámasztotta a karfán, s lehajolt hozzá, hogy dekoltázsába szép belátás nyílt barátjának. Látszott is a fiún, hogy nagyot nyel, aminek Victoria igazán örült, hisz sikerült elkápráztatnia őt. Közelített a fiú szájához, majd egy gyors irányváltás után, érzékien belesúgott a fülébe. Justin egy pillanatig mintha elgondolkozna, majd kajánul elvigyorodott, miközben Victoria egy kacér mosollyal szája sarkában, tüzetes szemek kereszttüzében kilépett a klubhelyiség ajtaján. Miután becsukódott mögötte az ajtó, nekidőlt a hűs kőfalnak, s lehunyva szemét lélegzett mélyeket, ezzel is csillapítva felgyorsult szívverését, ami úgy lüktetett, hogy majd kiugrott a helyéről. Kipattantak mélybarna szemei, s gyorsan szedve lábait a hetedik emeleti folyosóra sietett. Igyekeznie kell, ha még a meccs előtt meg akarja győzni a fiút. Ott háromszor elhaladt egy fal előtt, majd belépett a megjelent ajtón. Most jobban kell elsülnie, mint múltkor. „Muszáj.” Még egy valami kell a főzethez, vagy is kettő, ha Justint is beszámítjuk, de utána már nincs semmi, ami az útba állhatna. A szobát a sárga, s fekete színek uralták, ezzel is Justin önérzetét erősítve. Az ágyról baldachin omlott alá, s sárga selyemmel volt fedve. A szobában helyet kapott még két fotel, s egy üvegasztal is, egy fürdővel kiegészítve. Victoria elégedett volt az összhatással. Az ágyhoz ment, majd oldalról felfeküdt rá, s könyökére támaszkodva várta Justint.
Blúzát még jobban kigombolta, haját félig hátrafésülte ujjaival. Nem sokra rá, meg is érkezett a fiú, arcán még mindig a kaján vigyorral, szemei pedig majd felfalták Victoriát. Egy kicsit meg is rémült ettől a tekintettől, de gyorsan elterelte figyelmét a közeledő fiúra. Éhesen méregetve barátnőjét felmászott az ágyra, s egyik lábát átvetve Victorián átfordította a lányt, hogy egész hátán feküdjön alatta. A lány két kezét a feje fölött összekulcsolta. Victoria próbálta elrejteni arcára kiülni készülő félelmét, remélte, hogy nem fognak eljutni odáig, ameddig a fiú gondolja. Justin azonban biztos, hogy most másképp gondolta. Nyelvével már a lány szájában mászkált, s Victoria érezte is már feszülő vágyát. Justin áttért a nyakára, könnyed puszikkal hintette be érzékeny bőrét, akaratlanul is remegésre késztetve ezzel, ami persze a fiú hiúságának is jót tett. Egyre lejjebb haladt, elengedte a lány kezeit, hogy a kigombolt blúzt, még jobban megszabadítsa a felesleges gomboktól, s a laza, szexis nyakkendőtől. Victoria beletúrt a fiú hajába, ha már erre kényszerül, élvezze is. Ha bár nagyon nem tetszett neki, hisz nem az a fiú volt fölötte, akit akarna. Egyre hevesebben vette a levegőt, ahogy lassan látszódni kezdett fehér, csipkés melltartója. Justin megrészegülve figyelte a süllyedő-emelkedő melleket, a lapos hasat, ami kilátszott a szoknya takarásából. Csókokkal kényeztette a melltartó szegélyénél a halmokat, majd lejjebb haladva a lány köldökénél, amíg a szoknya engedte. Victoria elérkezettnek látta az időt, hogy végre megszólaljon.
- Justin – nyögött fel Victoria elhalóan.
- Mi… mi az? – állt meg a fiú, s felnézett a lány mélybarna szemeibe. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy hagyjam abba? – Victoria egy pillanatig eltűnődött, ha most azt mondja, hogy igen, akkor fuccs a tervének, de ha nemet mond, akkor másnak lesz fuccs. Justin elméjében csak az volt, még a meccs előtt, gyors, meghitt pillanatok barátnőjével, csak is javíthat a teljesítményén.
- Nem – mondta suttogva, mire a fiú elmosolyodott, s újból lehajolt a lány hasához. – Csak… - kezdte, de Justin most nem nézett fel -, csak, nekem… szóval… érted – folytatta halkan.
- Értem – mosolygott a fiú. – Vigyázok rád – nyomott csókot a lány ajkaira, majd lehámozta róla a blúzt. Victoria azonban megint megszólalt, mély sóhajt kiváltva ezzel a fiúból.
- Kellene a segítséged. –Victoria már átgördítette a fiút, s a nadrágjával bíbelődött. Justin szemei elkerekedtek, mind a lány kezeinek ingerlő akciójától, mind a kiejtett mondaton.
- Tessék? – kérdezte élesen.
- Csak egy kis segítséget kértem – nézett ártatlanul Victori, mire a fiú elvigyorodott. Persze, megint másra gondolt, mint a lány. Kicsit megemelte csípőjét, hogy a lány le tudja húzni nadrágját. Victoria magában elhúzta száját. De nem hagyta ennyiben.
- Van egy ötletem… - puszilta meg a fiút az alsónadrágja szélénél -, egy nagyon jó ötletem… - csúszott kicsit lejjebb.
- Mi… milyen… ötlet – nyögte a fiú, vágytól elhomályosult szemekkel.
- Egy apró… - simogatta a fiú combjait, be-benyúlva az alsónadrágjába -, de igen jó terv – húzta mosolyra száját.
- Mivel… kapcsolatban? – remegett a fiú hangja.
- Egy… mardekárossal – válaszolt beleakasztva ujját a fiú alsónadrágjába.
- Marderkáros? – pattantak fel Justin szemei, s felült az ágyon.
- Igen… még pontosabban, Pansy Parkinson – adta meg a döfést a lány. Justin elkapta Vic kezeit, s felvont szemöldökkel mustrálta őt.
- Nem mondtam, hogy hagyjál ki belőle? – támadt azonnal barátnőjének.
- De igen… csak ebből nem tudlak – sütötte le szemeit, majd feltérdelt, s lovagló ülésben elhelyezkedett a fiú ölében, majd mélyen belenézett annak tekintetébe. – Kellesz – suttogta, majd érzékien megcsókolta a fiút, de úgy, ahogy még sohasem. És úgy tűnt, most sikert fog elérni, s nem is tévedett.
- Rendben – sóhajtott a fiú, megadva magát.
ßßß
Draco magába mélyedve menetelt Blaise, Daphne, Millicent, s testőrei mellett. A folyosó nyüzsgött a két „ellenséges” ház mágikus posztereitől, amiken a csapattagok szerepeltek különféle megnyilvánulásokban. Némelyiken Draco jót nevetett, főleg, ha az egyik hugrabugosról volt szó. A griffendélesek céljukként tűzték ki, hogy a marderkárosokat még rosszabb színben, s a lehető legmegalázóbb helyzetben tűntessék fel, de persze Dracóék ettől hamar megváltak. A tanárok próbálták megregulázni a diákokat, de nem igazán sikerült nekik. Elvégre a szabálymegszegők legtöbbje hetedéves diák volt, akik utolsó évükben győzni akartak, vagy épp azt akarták, hogy az egyik ház nyerjen a kviddicsben. Draco agyában két dolog volt most fontos: első helyen Pansy állt, s csak a másodikon a meccs. Bár élesen nem tudta elválasztani a „kettő” fontossági sorrendjét. Most nem lesz itt Pansy a meccsen, nem tud ránézni, mikor csak a levegőben tengődik a cikeszt keresve. Mint csapatkapitány, azért nem jelentené ki, hogy nincs dolga, hisz figyelnie kell a pontállásra, s társai épségére is. De ha egy pillanatra is ránézett szerelmére, erőre kapott, feltöltődött, hogy ott a lány, mogyoróbarna szemeivel fürkészi a meccs állását, s talán őt is. Most pedig… most nem lesz ott, hogy energiát merítsen már csak a látványából is.
A külvilágot már nem is igazán érzékelte maga körül. Egy szó zakatolt fejében, mikor Pansyt látta maga előtt. „Szeretlek.” Tényleg kimondta? És tényleg ezt érzi? Vagy is, igen. Ebben biztos volt, hogy érzi, hisz már volt, hogy egyszer ki is mondta, de azt… azt valahogy felindultságból mondta. Nem ilyen intim, belső pillanatban, a lány közvetlen közelében, úgy, hogy bármikor reagálhat rá. Igen, talán ez is benne volt, hogy mi lesz a reakciója Pansynek. Hisz teljes mértékben nem tudta, hogy a lány szereti-e, csak Blaise megjegyzése volt ez. Szerette volna, ha ki tudná üríteni elméjét, legalább a meccs idejére, de nem ment neki. Draco gondolatmenetét, egy apró, de igencsak érezhető kis szúrásféle szakította meg. Tejföl szőke hajába beletúrva, észrevétlenül megvakargatta az a részt, ahol érezte, majd fel is borzolta kicsit. Tisztára úgy tűnt neki, mintha… „Nem! Csak képzelődöm” – forgatta meg szemeit.
- Jól vagy, haver? – szólalt meg mellette Blaise.
- Persze – válaszolt a lehető legtermészetesebb módon. Blaise csak megvonta vállát. Ő Daphne ölelő karjai között töltötte a megmaradt időt a meccsig. A folyosó másik vége felől a trió közeledett a mardekárosok felé. A fekete hajú fiú kézen fogva lépkedett Grangerrel, mellettük Weasley próbált fancsali, vagy inkább vicsorgó arcot vágni. Potter csak egy amolyan „Győzzetek, s találkozunk” tekintettel nézett Dracóra, aki értette a „titkos üzenetet”. Granger egy lenéző pillantással jutalmazta csak a mardekáros kviddics csapat két tagját. Weasley mellkasán Draco kivette a „Hajrá Hugrabug” kis jelvényecskét, amit egy gúnyos vigyorral konstatált. A vörös hajú fiú, már épp akart valamit beszólni, amit Draco szívesen meg is hallgatott volna magának, ha Granger nem torkollja le azonnal. Legalább megkímélte barátját egy átoktól, vagy egy büntetőmunkától, hisz szabotálná a meccset a mardekár csapatkapitányának megtámadásával. Weasley még egy grimasszal visszanézett Dracóra, aki Blaise-zel, s a lányokkal röhögve gúnyolták a griffendélest.
Lassan kiértek a Roxfort zárt falai közül, s szemük elé tárult a lelátókra szállingózó diákok sora, s a pálya. Millicent, Crak, Monstro, és Daphne leszakadtak tőlük, s elfoglalták helyüket a zöld-ezüst zászlók forgatagában. Draco és Blaise pedig bevonultak az öltözőbe. A csapat tagjai épp most vették át mardekáros kviddics talárjukat, így Draco és Blaise is igyekezett a műveletet elvégezni. Tapintani lehetett a feszültséget, s Draco meg is jegyezte magában, mi lesz akkor a Griffendél elleni meccs elején. Gondolataiból kiűzte most az arany-vörös talárokat, s a hozzájuk tartozó fejeket, majd összehívta a csapatot.
- Nem kell mondanom, mennyi múlik ezen a meccsen – kezdte Draco higgadt, határozott hangon, a megszokott stílusában. – Sokat edzettünk, többet mind eddig valaha is, tehát elvárom, hogy mindent beleadjatok, amíg csak bírjátok! – Draco körbenézett a tagokon, akik egytől egyig bólogattak szavaira. – A szabálytalanságokat csak úgy, hogy ne lássa Hooch – röhögött társaival együtt. - Rendben. Az utolsó évünk, győzzünk le mindenkit! – emelte kezét középre, majd a tagok is ráfektették kezüket, s egy Mardekár kiáltással, a csapatkapitány vezetésével kiléptek az öltöző falai közül. Draco fülét megütötték a házak diákjainak őrjöngő, kiáltozó hangjai. Körbenézett a lelátókon, s acélszürke tekintete a zöld-ezüst zászlókon futott végig. Megint eszébe jutott a gyengélkedőn fekvő Pansy. Hogy ő vajon most rá gondol-e? Beletúrt szőke hajába, próbálta kiűzni elméjéből a lány képét, legalább a meccs idejére. A Hugrabug csapatkapitánya már ott állt Madam Hooch mellett. Draco határozott, fölényes léptekkel tette meg a távot, majd egy gúnyos vigyorral nézett farkasszemet ellenségével.
- A csapatkapitányok fogjanak kezet! – kezdte a Madam, mire Draco jó erősen megszorította a másik kezét, hogy fintorba futott annak arca. – Szabályos játékot várok el mindkét féltől – nézett Dracóra a nő. – Seprűre készüljenek! – kiáltotta el magát Madam Hooch.
A csapat tagjai lábuk közé kapták seprűiket, s sípszóra felszálltak a magasba. A lelátókon ülő tömeg felbődült, ahogy meglátták a két csapatot felállni egymással szemben.
- Hugrabug a Mardekár ellen! Döntő meccs, hogy ki játsszon a Griffendél ellen – hallatszott az egyik hollóhátas hangja a mágikus mikrofonon keresztül. – A Mardekár megszerzi a kvaffot! Colmen szélsebesen repül a karikák felé. Á, ez egy nagyszerű passz volt Thomsonnak, aztán ismét Colmen kapja meg a labdát. Kevin Whitby, a hugrabug őrzője a karikák előtt keringve várja a támadást. Hát, ez lehet, hogy gól lesz – lombozódott le a hang, mire a mellette ülő McGalagony szigorú pillantással méltatta a kommentátort. Draco csak egy fintorral nézett a pódiumon ülő fiúra, majd visszatekintett az épp gólt lövő Colmenre. Vigyorra húzta száját, s körözni kezdett a levegőben, hisz minél előbb megtalálja a cikeszt, annál hamarabb mehet vissza a gyengélkedőre. Szerencséjére nem kellett a hangszálait megerőltetnie, csapattársai végezték a dolgukat a saját posztjukon. Fletchley vele szemben lebegett, szemeivel a cikeszt keresve. – Az állás Hetven-negyven a Mardekár javára! – szűrődött be elméjébe a hollóhátas hangja. A griffendéles szurkolók felbődültek a hugrabugosokkal együtt, míg a Mardekár pódiuma örömujjongásban tört ki, ezzel is bíztatva csapatukat.
Draco háromnegyed óra múlva már kezdte unni a levegőben körözgetést, és valljuk be, a mardekáros gólokat is. Most már csak is a cikeszt akarta elkapni. Pontjuk van elég, hogy megnyerjék a meccset. És végre Fletchley-t is porig akarja alázni, de ellensége is ugyanazt a tevékenységet művelte, mint ő. Blaise futólag rámosolygott, aztán küldte is a gurkót a hugrabugos csapat hajtójára. És ebben a pillanatban Draco egy apró, aranyszínű gömböt látott elsuhanni tőle jobbra. Rádőlt a seprűjére, s hihetetlen sebességgel szelte a levegőt. Fletchley is észbe kapott s rögtön követni kezdte Dracót, aki pár méterrel volt előrébb csak. Egyenesen száguldott, látókörében csak az aranylabda volt, ami egy hirtelen manővert tett balra. Draco kénytelen volt fékezni, mert az egyik gurkó eltalálta volna. Irányt váltva követte megint a cikeszt, mikor Fletchley is beérte, s most fej, fej mellett haladtak. A hugrabugos próbálta Dracót kihozni az egyensúlyából, lökdösve, könyökével bökdösve. Draco úgy gondolta, nagyobb kárt nem tesz a fiúban, de most megváltoztatta véleményét, s ő egy kicsit durvábban adta vissza ellenségének. Vigyorogva nézte, ahogy a fiú kitér jobbra, s csak egy perc múlva száll megint a nyomában. Draco már csak centikre volt a cikesztől, így kinyújtotta karját, hogy markába zárja a kis labdát. Hallotta a kommentátor hangját, ahogy a Mardekár ellen beszél, de nem törődött vele. Ujjai közt megérezte a diónyi méretű cikeszt, s ezzel egy időben egy karjába csapódó gurkót is. Összeszorította fogait, hogy kibírja a kínt, amit a kemény golyó okozott, s próbálta nem kiejteni markából a labdácskát. Nem is figyelt az üdvrivalgásra, ami kitört a meccs végeztével. Másik kezével elengedte a seprű nyelét, s fájó karját támasztotta alá, de sokáig nem bírta, hisz irányítania kellett a szállítóeszközt, hogy ne a pódiumok egyikében kössön ki. Azonban, alighogy megfogta a seprű nyelét, érezte, ahogy Blaise hátulról megfogja, s irányítja őt lefele a föld felé. Hálás volt barátjának, aki csak aggódó tekintettel fürkészte Draco sápadt arcát. A csapat többi tagja is körülöttük lebegett, nehogy valami baj legyen, de épségben leszálltak a földre. Draco azonnal ép kezébe fogta a cikeszt, s felmutatta, leginkább a mardekárosoknak, akik a győzelemnek hihetetlenül örültek. Esélyük van, hogy évvégén a Nagyterem a házuk színeiben pompázzon, s Draco erre most büszke volt, még ha nem is biztos a siker. A terelők felkapták vállaikra Dracót, s a mardekárosok egytől egyig körülujjongták. A fiúnak eszméletlenül növelte a hiúságát, de a karjába nyilalló fájdalom ezt besározta. Blaise rögtön mondta neki, hogy menjen fel a gyengélkedőre, ami ellen nem is tiltakozott, hisz az egész meccs alatt odavágyott. Közben az is kiderült, hogy Blaise, mikor észrevette a gurkót Draco felé száguldani, ő is meglendítette ütőjét, s ráküldte a másik gurkót az egyik hajtóra. Draco elégedetten mosolygott, amibe vegyült egy kis boldogság is. Bízott Blaise-ben, a legjobb barátja volt, és nem hagyta megtorlatlanul az ügyet. Draco és Blaise elindultak a kastély fele, hogy a gyengélkedő irányába haladjanak.
ßßß
Justin a meccs végeztével egy szemvillanás alatt eltűnt. Sőt, talán még előbb is, minthogy a csapattagok leszálltak volna a pálya füvére. A kastélyba beérve, Victoria várta egy kis fiolával a kezében. A folyosók kongottak az ürességtől, még mindenki a meccs eredményét tárgyalta a kviddicspályán. A kis üvegcse sárszerű folyadéka ide-oda ömlött, mikor a fiú fintorba húzva száját szeme elé kapta. Victoria ekkor belenyúlt talárja zsebébe, s előhalászott egy kis papírba csomagolt valamit.
ßßß
Mogyoróbarna szemeivel végigpásztázta Draco izmos testét, s mikor a fiú hátrafordult belenézett az acélszürke szemekbe. Majd a fiú kilépett a helyiségből. Pansy azon gondolkodott, hogy jól látta-e azt a csalódottságot Draco szemeiben, vagy csak a képzelete játszott vele. Talán Draco azért volt csalódott, mert ő, Pansy nem lehet ott a meccsen? Szerette volna ezt hinni, és lelke mélyén el is hitte. Ez pedig megnyugtatta. Nem sokra rá, hogy Draco elment, megjelent Madam Pomfrey, és a lányba tukmált valamilyen főzetet, amitől Pansy szemei elnehezültek, s le is csukódtak. Nem érzékelt semmit a külvilágból, nem hallotta a kommentátor hangját, sem azt, hogy Madam Pomfrey elhagyja a gyengélkedőt. Az álmok nyugodt, békés világában járt, ahol Draco és ő, talán boldog pár. Azt sem hallotta mikor körülbelül egy óra elteltével nyílott a gyengélkedő ajtaja, s belépett rajta Draco. Csapzott szőke haját hátrafésülte, lépteit az ágyon fekvő lányhoz irányította. Pansy még csak most ébredezett, igazán még fel sem fogta, hogy kinek a lépteit hallja. Szemei csukva voltak még, csak egy kéz érintését érezte arcán, majd meghallotta kedvese hangját is.
- Jó reggelt – mondta Draco félmosolyra húzva száját.
- Hány óra van? – kérdezte a lány álmosan, szemeit dörzsölgetve.
- Már öt óra körül – adta meg a választ.
- Akkor a meccsnek is vége? Mi lett az eredmény?
- Igen, már vége – futott át halvány fintor a fiú arcán, amit a lány észrevett, de nem tudta hova tenni. – Győztünk – mondta ki a fiú pár másodperc múlva, mire Pansy szája mosolyra görbült.
- Akkor hatott a csók – mondta Pansy kicsit elpirulva, de mosolyogva.
- Ó, öhm… igen – vigyorgott Draco. – De még most is jól hatna – vigyorgása átment kéjesbe, odahajolt a lányhoz, és rányomta ajkait a cseresznyepiros szájra. Pansy hagyta, hogy a fiú kényeztesse, vissza is csókolt, de valahogy fura volt neki. Elűzte gondolatait, csak is Dracóra összpontosított. A fiú keze lassan elindult Pansy nyakán, gyengéden simogatva bőrét, majd kezét szája is követte. Puha csókokkal fedte az érzékeny területet, megremegtetve ezzel Pansyt, majd a takarót elérve, lejjebb húzta, s szájával érintette a hálóing széléig. Pansy még mindig kellemetlenül érezte magát, de megmondani nem tudta miért. Jó persze, a gyengélkedőn vannak, de ez valami más volt. Kipattantak szemei.
- Draco… Ne! – tolta el a fiút, s megemelte fejét, hogy a szemébe nézhessen, amiben felfedezni vélte a… düh jelét?
- Mi a baj? – Draco próbálta elrejteni kitörni készülő dühét.
- Hát… szerinted? A gyengélkedőn vagyunk, és nem is szabadna – suttogta Pansy, s lelkében egyre csak nőtt a kétség.
- Pansy… - tettetett kétségbe esett arckifejezést. – Én nem bírom már. –S újból hevesen megcsókolta a lányt, amikor megint csak kinyílt a helyiség ajtaja, és belépett rajta valaki. Pansy persze nem látta, sem Draco.
A belépő először eltátotta száját a látványra, majd egy fogcsikorgatás után ingerülten, vagy épp dühösen megindult a párocska felé. Draco még mindig Pansy nyakát csókolgatta, a lány pedig lehunyva szemét próbálta élvezni, de nem ment neki. Kinyitva szemét megint csak eltolta magától a fiút, de ekkor azt hitte, el fog ájulni. Majdnem, hogy rajta feküdt egy Draco, s egy másik pedig most közelített feléjük hihetetlen tempóban. A másik Draco, fejét vesztve kapta le Pansyről a hasonmását, aki ijedten nézett a haragos, szürke szemekbe. A földön landolt, ideje sem volt felkelni, mert a vele – vagy inkább felette – álló Draco most rávetette magát, és egy bal horoggal az arcába ütött. Csak Pansy vette észre, mikor belépett a gyengélkedőre Madam Pomfrey, de a nő, azon nyomban el is ájult, hogy meglátta a két Dracót. Pansy sikkantására, mindkettőjük odanézett a nőre, s a földön fekvő Draco, egy hirtelen mozdulattal feldöntötte magáról vetélytársát, s kiiszkolt a helyiségből. Draco egy fájdalmas nyögés után felpattant a földről, de addigra már hűlt helye sem volt hasonmásának. Pansy ijedten húzódott hátra az ágy támlájának, mikor a helyiségben maradt Draco megindult felé. Pedig a fiú arca semmit sem tükrözött.
- Draco? – kérdezte remegő, bizonytalan hangon.
- Ki a jó Mardekár volt az? – kérdezte gúnyos-ingerülten, miközben az ajtó felé mutatott ép kezével. Pansy sóhajtott egyet, felállt az ágyból, odalépett az igazi Dracóhoz, nyakába fonta karjait, s erősen magához szorította.
- Pansy… - suttogta Draco, bal kezével a lány hátát simogatva. – Au – nyögött fel fájdalmasan.
- Mi a baj? – nézett fel a lány, a szürke szemekbe.
- Csak egy kis sérülés – húzta el a száját. – Egy rohadt gurkó.
- Mi történt? Én már… - rázta meg fejét fintorogva -, nem értek semmit.
- A meccset megnyertük, és valaki vette a bátorságot ahhoz, hogy felvegye az alakomat – sziszegte dühösen. – Ha rájövök, ki volt, én esküszöm, hogy szétátkozom a fejét.
- Draco, úgy sem fogod megtudni. És azzal csak kirúgatod magad – sütötte le szemeit a lány. Kicsit hibásnak érezte magát, amiért nem ismerte fel, hogy nem az igazi Draco csókolja. Miért nem hitt az érzéseiben?
- Pansy… - Draco megemelte a lány fejét állánál fogva, s mélyen belenézett tekintetébe. A lány szemei megteltek könnyekkel, amik kibuggyanni készültek. – Cssszt – szorította magához.
- Sajnálom – bújt mellkasához a lány.
- De mit? – kérdezte értetlenül.
- Hogy-hogy mit? – távolodott el a fiútól. – Hogy… hogy… nem vettem észre – lehelte.
- Pansy, nem is vehetted volna. Gondolom százfűlé főzetet használt, és az teljesen hatásos is – mondta őszintén. Nem haragudott a lányra, de ez a százfűlé főzet csak most jutott eszébe. Pansynek még mindig Draco szemeibe kellett néznie, s most már nem bírta. Szabad utat engedett könnyeinek, amik két oldalt végigfolytak fehér arcán. Draco félmosolyra húzta száját, s lehajolt Pansyhez. Ajkaival szárította fel a sós könnyeket, majd áttért a lány szájára. Puhán érintette a cseresznyepiros ajkakat, gyengéden utat törve nyelvével. Pansy belesimult karjaiba, úgy érezte, teljesen átadta magát Dracónak. Most nem volt semmilyen kétség, vagy kellemetlenség, csak boldogság. Csókjukat egy torokköszörülés zavarta meg. Madam Pomfrey magához tért, most karba tett kézzel állt a fiatalok előtt, akik szétrebbentek a „zavaró tényezőre”.
- Megtudhatnám, hogy mi a fene folyik itt? – kérdezte a javasasszony kipirult arccal.
- Elnézést, de előbb megnézné a karomat? – vigyorgott Draco idegesítően. Madam Pomfrey egy sóhaj kíséretében odament Dracóhoz, és megtapogatta karját, amit a fiú egy sziszegéssel fogadott.
- Jöjjön, adok valami kenőcsöt rá – mondta a fiúnak, majd Pansyhez fordult. – Maga meg feküdjön vissza az ágyba – nézett szúrós szemekkel a nő, majd Draco követte a polcokhoz, ahol sok kis bájital foglalt helyet.
ßßß
Draco felkötött karral lépkedett a klubhelyiség felé. Nemrég jött el a gyengélkedőről, sajnos Pansy még mindig ott kell, hogy feküdjön. De így legalább nyugodtan gondolkodhat a mai eseten. „Százfűlé főzet” – minduntalan ez a szó zakatolt most agyában. Egy valaki már készített bájitalt, sőt, nem is egyszer fordult elő, hogy keresztbe tett neki Pansyvel kapcsolatban. Draco arca eltorzult a dühtől. Ha tényleg ő volt, akire gondol épp, akkor a lány nem húzza sokáig épségben. Legalábbis a gyengélkedőre fogja küldeni, az biztos. Más nem lehetett, ebben biztos volt a fiú, hisz meccs volt, azon pedig mindenki ott volt. Másnak pedig nem is volt indítéka erre a kis jelenetre. De vajon mit akarhatott, ha egyáltalán Victoria volt az? „Miért pont Pansyt… csókolgatta?” – futott át a gondolat, amit igencsak nem értett. És kissé nevetségesnek is tűnt.
Egy kis elégedettséget is érzett, amiért megalázta Victoriát, s ezzel visszaadta neki azt a csábító asztrológia órát is. Marta lelkét a bűntudat, és egy határozott mozdulattal hideg vízre állította a zuhany csapját. Ha ő nem teszi azt több éven keresztül amit, most nyugodt élete lenne Pansyvel az oldalán. Nem kellene a lánynak ilyen megalázást elviselnie, mint tegnap ebéd után. Onnantól kezdve jöttek a bajok. A levegőben lógás, majd az a tuskó miatti sérülés. Draco összeszorította a fogait, s a düh átjárva testét, önkénytelenül emelkedett jobb keze, hogy a méregzöld csempés falba üsse. Másik kezét is nekitámasztotta a falnak, lehajtotta fejét, hajából folyamként ömlött a hideg víz, de nem érdekelte. Elméjében egy világosbarna hajú lány képe lebegett. Hihetetlen gyűlöletet érzett iránta, hogy megkeseríti az életét. Mert abban biztos volt, hogy ő lógatta fel szerelmét a levegőbe. „Talán a baleset is ő miatta történt?” - fogalmazódott meg a fiúban, de el is vetette. Nem, arra azért nem képes, az csak egy ártatlan baleset volt. Csak, mert egymásra figyeltek, s nem a feladatra. Ezzel nyugtatta magát, majd elzárta a csapot is. Szája jéghideg volt a víztől, s egész teste vacogott, így gyorsan megszárította magát.
Erről eszébe jutott a meccs előtti utolsó kviddics edzés is. Szörnyen teljesített, holott most kellene igazán beleadnia mindent, hogy a Griffendél ellen is győzelmet arassanak. Igaz, csapattársai nem vetették a szemére, sőt, nem is merték, de így Draco csak rosszabbul érezte magát. Ne sajnálja őt senki! Egy Malfoyt soha! Nem szorul rá. Bár a Mardekárosok között mindig nagyobb volt az összetartás, mint a többi ház között, ezért a fiú nem is igazán törődött e kérdéssel többet. Persze azért az önérzetét csúfosan befolyásolta ez a nem megszokott teljesítmény, és ma ráadásul itt a Hugrabug-Mardekár meccs. Le kell győzniük, ezzel is letörve a hugrabugosok lelkesedését, köztük Victoriáét is. Halkan csukta be maga után a fürdő ajtaját, s felöltözve, egyenesen lesietett a klubhelyiségbe. Nem lepődött meg, amikor egy háztársával sem találkozott a helyiségen átvágva.
Kétszer olyan gyorsan szedte lépteit a kihalt folyosókon, mint alapjában véve szokta. Minél előbb oda akart érni a gyengélkedő kétszárnyú ajtajához. Még egyszer körülnézett a néptelen folyosón, majd halkan benyitott a helyiségbe. Madam Pomfrey-t sehol sem látta, így lassan a paravánnal eltakart ágyhoz lépkedett. Egy kis félelmet érzett, izgatottsága mellett. Szívverése hihetetlen ütemre váltott, ahogy egyre közeledett a paraván széléhez. Megkerülte azt, s meglátta a lányt. Ugyanúgy feküdt, mint ahogy itt hagyta tegnap, s még mindig nem ébredt fel. Kicsit megrémült, hogy így látja, hisz a Madam az ellenkezőjét mondta neki. Megnyugtatta magát, hogy biztos csak alszik, így fogott egy széket, odahúzta, s leült rá, szorosan az ágy széléhez. Előredőlve megfogta Pansy kezét, másik kezével térdén támaszkodott. Acélszürke szemei keresték a lány mogyoróbarna szempárját, de nem lelt rájuk. Fürkészte a szép vonású arcot, minden egyes négyzetmilliméterét bejárta már szemeivel, most pedig késztetést érzett, hogy ajkaival is végigjárja. Odahajolt Pansy arcához, kisepert egy ében tincset homlokából, s finom puszit nyomott bőrére. Majd lehunyva szemét, végig arcára, míg el nem érte a cseresznyepiros szájat. Érzéki csókot lehelt rá, s suttogva, szinte ki sem mondva ejtette ki száján.
- Szeretlek – lehelte. Szemei kipattantak. El sem akarta hinni, hogy ezt ő mondta, de igen… Ő volt.
- Draco – jött a halk, elgyötört rebegés. Draco megállt a visszaereszkedés mozdulata közben, s most azon járt az agya, hogy Pansy hallotta-e azt, amit az előbb alig hallhatóan, de kimondott. A lány szempillái megremegtek, s félig fel-felnyitotta szemhéját. Draco megsimította a lány arcát.
- Én vagyok, Pansy – válaszolt a fiú, mire a lány már teljesen kinyitotta szemeit, s most fátyolos tekintettel fürkészte a csillogó, szürke szemeket. – Hogy vagy?
- Szerinted hogy vagyok? – próbált gúnyos mosolyt erőltetni magára, de nem igazán sikerült neki. Draco csal félmosolyra húzta száját. „Az én Pansym” – Mi történt pontosan? – A fiú magában megállapította, hogy szerelme nem hallotta azt a bizonyos szavacskát, amitől nagy kő esett le a szívéről.
- Beleállt a karodba egy tüske, és nekicsapódtál az üvegház falának – válaszolt halkan, torkát köszörülve. Próbálta visszanyerni eredeti hangját, és álarcát is.
- Ó… - szorította meg Draco kezét. – És… ki volt, aki… idehozott? – nézett fel újból a fiú szemeibe.
- Természetesen én – háborodott fel egy kicsit. – Ki más? – gúnyolódott. Pansy magában elmosolyodott a válaszon.
- Nem is vártam mást – mondta alig hallhatóan. Draco felvonta szemöldökét, lehet, rosszul hallotta. Rápillantott a falon függő órára, majd vissza Pansyre.
- Mennem kell – mondta váratlanul. Pansy sóhajtott egyet.
- Menj csak – kezdte kicsit csalódottan. – Győzd le a Hugrabugot – suttogta átszellemülten. Draco félmosolyra húzta száját, majd felállt a székről. A lány már azt hitte, hogy csak úgy kisétál a helyiségből szerelme, de a fiú csak fölé hajolt, s egy gyengéd csókot lehelt ajkaira, amitől a lány megrészegült. Ám Pansy sem engedte el, nyaka köré fonta karjait, s szenvedélyesen visszacsókolt.
- Egy kis inspiráció, amiért nem lehetek ott – húzta kacér mosolyra száját, s nézte, ahogy Draco elhagyja a helyiséget.
Draco nem tudta otthagyni Pansyt, húzta az időt, persze észrevétlenül, de muszáj menni. Így lépteit a gyengélkedő ajtajához irányította, majd még egyszer visszanézett az ágyban fekvő Pansyre, s eltűnt a lány szemei elől.
Még egy személy ébren töltötte az éjszaka nagy részét, a hugrabug hálótermében. Nem tudta elhessegetni a gondolatait. Még hátra van valami, amit el akar végezni. Hisz nem lehet tudni, mikor jár szerencsével. De ahhoz meg kell győznie valakit, ami nagyon rosszul ment a múltkor is. Kockázat nélkül nincs győzelem, tehát mindenképpen megpróbálja. Veszíteni már semmit sem veszíthet. Hosszan elnyújtózott a kádban, mint minden reggel. Világos haját feltűzte, hogy ne legyen vizes. Eltűnődve játszott a habokkal, bele-bele fújdogálva, mélybarna szemei ide-oda jártak. Félóra múlva ki is lépett a fürdőszobából, hogy megkezdje azt a bizonyos próbálkozást. Fehér ingjét nem gombolta be teljesen, fehér csipkés melltartójának széle már majdnem látszott, s ujját feltűrte majdnem könyökéig. Nyakkendője lazán lógott nyakában, domborulataira borulva, szoknyája alatt pedig nem viselt harisnyát. Világosbarna haját felborzolta, ajkaira szájfényt rakott, szemeit fekete szemceruzával hangsúlyozta. Charlotte látványosan eltátotta száját, ahogy végignézett eddig szemérmesnek hitt barátnőjén. Victoria magában mosolygott, és lépteit a klubhelyiségbe vezető lépcsőkhöz vette. A lépcső tetején megállt, egyedül volt. Mély levegőt vett, s egy „Most vagy soha” gondolattal ráfektette kezét a korlátra, s amilyen egyenes tartással csak tudott, levonult a lépcsőn. A meccs által, a helyiséget uraló zsivaj alábbhagyott, s mintha megfagyott volna az idő, minden szem rászegeződött, mikor leért az utolsó lépcsőfokra. Arcára magabiztosságot erőltetett, határozott lépésekkel bíztatta magát belülről, hogy végre Justin elé érjen. Örökké valóságnak tűnt, pedig csak egy-két méter volt köztük, de ez most sokkal többnek hatott.
Mikor odaért a fotelben ülő ledöbbent, vagy inkább elbűvölt fiú elé, két kezét megtámasztotta a karfán, s lehajolt hozzá, hogy dekoltázsába szép belátás nyílt barátjának. Látszott is a fiún, hogy nagyot nyel, aminek Victoria igazán örült, hisz sikerült elkápráztatnia őt. Közelített a fiú szájához, majd egy gyors irányváltás után, érzékien belesúgott a fülébe. Justin egy pillanatig mintha elgondolkozna, majd kajánul elvigyorodott, miközben Victoria egy kacér mosollyal szája sarkában, tüzetes szemek kereszttüzében kilépett a klubhelyiség ajtaján. Miután becsukódott mögötte az ajtó, nekidőlt a hűs kőfalnak, s lehunyva szemét lélegzett mélyeket, ezzel is csillapítva felgyorsult szívverését, ami úgy lüktetett, hogy majd kiugrott a helyéről. Kipattantak mélybarna szemei, s gyorsan szedve lábait a hetedik emeleti folyosóra sietett. Igyekeznie kell, ha még a meccs előtt meg akarja győzni a fiút. Ott háromszor elhaladt egy fal előtt, majd belépett a megjelent ajtón. Most jobban kell elsülnie, mint múltkor. „Muszáj.” Még egy valami kell a főzethez, vagy is kettő, ha Justint is beszámítjuk, de utána már nincs semmi, ami az útba állhatna. A szobát a sárga, s fekete színek uralták, ezzel is Justin önérzetét erősítve. Az ágyról baldachin omlott alá, s sárga selyemmel volt fedve. A szobában helyet kapott még két fotel, s egy üvegasztal is, egy fürdővel kiegészítve. Victoria elégedett volt az összhatással. Az ágyhoz ment, majd oldalról felfeküdt rá, s könyökére támaszkodva várta Justint.
Blúzát még jobban kigombolta, haját félig hátrafésülte ujjaival. Nem sokra rá, meg is érkezett a fiú, arcán még mindig a kaján vigyorral, szemei pedig majd felfalták Victoriát. Egy kicsit meg is rémült ettől a tekintettől, de gyorsan elterelte figyelmét a közeledő fiúra. Éhesen méregetve barátnőjét felmászott az ágyra, s egyik lábát átvetve Victorián átfordította a lányt, hogy egész hátán feküdjön alatta. A lány két kezét a feje fölött összekulcsolta. Victoria próbálta elrejteni arcára kiülni készülő félelmét, remélte, hogy nem fognak eljutni odáig, ameddig a fiú gondolja. Justin azonban biztos, hogy most másképp gondolta. Nyelvével már a lány szájában mászkált, s Victoria érezte is már feszülő vágyát. Justin áttért a nyakára, könnyed puszikkal hintette be érzékeny bőrét, akaratlanul is remegésre késztetve ezzel, ami persze a fiú hiúságának is jót tett. Egyre lejjebb haladt, elengedte a lány kezeit, hogy a kigombolt blúzt, még jobban megszabadítsa a felesleges gomboktól, s a laza, szexis nyakkendőtől. Victoria beletúrt a fiú hajába, ha már erre kényszerül, élvezze is. Ha bár nagyon nem tetszett neki, hisz nem az a fiú volt fölötte, akit akarna. Egyre hevesebben vette a levegőt, ahogy lassan látszódni kezdett fehér, csipkés melltartója. Justin megrészegülve figyelte a süllyedő-emelkedő melleket, a lapos hasat, ami kilátszott a szoknya takarásából. Csókokkal kényeztette a melltartó szegélyénél a halmokat, majd lejjebb haladva a lány köldökénél, amíg a szoknya engedte. Victoria elérkezettnek látta az időt, hogy végre megszólaljon.
- Justin – nyögött fel Victoria elhalóan.
- Mi… mi az? – állt meg a fiú, s felnézett a lány mélybarna szemeibe. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy hagyjam abba? – Victoria egy pillanatig eltűnődött, ha most azt mondja, hogy igen, akkor fuccs a tervének, de ha nemet mond, akkor másnak lesz fuccs. Justin elméjében csak az volt, még a meccs előtt, gyors, meghitt pillanatok barátnőjével, csak is javíthat a teljesítményén.
- Nem – mondta suttogva, mire a fiú elmosolyodott, s újból lehajolt a lány hasához. – Csak… - kezdte, de Justin most nem nézett fel -, csak, nekem… szóval… érted – folytatta halkan.
- Értem – mosolygott a fiú. – Vigyázok rád – nyomott csókot a lány ajkaira, majd lehámozta róla a blúzt. Victoria azonban megint megszólalt, mély sóhajt kiváltva ezzel a fiúból.
- Kellene a segítséged. –Victoria már átgördítette a fiút, s a nadrágjával bíbelődött. Justin szemei elkerekedtek, mind a lány kezeinek ingerlő akciójától, mind a kiejtett mondaton.
- Tessék? – kérdezte élesen.
- Csak egy kis segítséget kértem – nézett ártatlanul Victori, mire a fiú elvigyorodott. Persze, megint másra gondolt, mint a lány. Kicsit megemelte csípőjét, hogy a lány le tudja húzni nadrágját. Victoria magában elhúzta száját. De nem hagyta ennyiben.
- Van egy ötletem… - puszilta meg a fiút az alsónadrágja szélénél -, egy nagyon jó ötletem… - csúszott kicsit lejjebb.
- Mi… milyen… ötlet – nyögte a fiú, vágytól elhomályosult szemekkel.
- Egy apró… - simogatta a fiú combjait, be-benyúlva az alsónadrágjába -, de igen jó terv – húzta mosolyra száját.
- Mivel… kapcsolatban? – remegett a fiú hangja.
- Egy… mardekárossal – válaszolt beleakasztva ujját a fiú alsónadrágjába.
- Marderkáros? – pattantak fel Justin szemei, s felült az ágyon.
- Igen… még pontosabban, Pansy Parkinson – adta meg a döfést a lány. Justin elkapta Vic kezeit, s felvont szemöldökkel mustrálta őt.
- Nem mondtam, hogy hagyjál ki belőle? – támadt azonnal barátnőjének.
- De igen… csak ebből nem tudlak – sütötte le szemeit, majd feltérdelt, s lovagló ülésben elhelyezkedett a fiú ölében, majd mélyen belenézett annak tekintetébe. – Kellesz – suttogta, majd érzékien megcsókolta a fiút, de úgy, ahogy még sohasem. És úgy tűnt, most sikert fog elérni, s nem is tévedett.
- Rendben – sóhajtott a fiú, megadva magát.
Draco magába mélyedve menetelt Blaise, Daphne, Millicent, s testőrei mellett. A folyosó nyüzsgött a két „ellenséges” ház mágikus posztereitől, amiken a csapattagok szerepeltek különféle megnyilvánulásokban. Némelyiken Draco jót nevetett, főleg, ha az egyik hugrabugosról volt szó. A griffendélesek céljukként tűzték ki, hogy a marderkárosokat még rosszabb színben, s a lehető legmegalázóbb helyzetben tűntessék fel, de persze Dracóék ettől hamar megváltak. A tanárok próbálták megregulázni a diákokat, de nem igazán sikerült nekik. Elvégre a szabálymegszegők legtöbbje hetedéves diák volt, akik utolsó évükben győzni akartak, vagy épp azt akarták, hogy az egyik ház nyerjen a kviddicsben. Draco agyában két dolog volt most fontos: első helyen Pansy állt, s csak a másodikon a meccs. Bár élesen nem tudta elválasztani a „kettő” fontossági sorrendjét. Most nem lesz itt Pansy a meccsen, nem tud ránézni, mikor csak a levegőben tengődik a cikeszt keresve. Mint csapatkapitány, azért nem jelentené ki, hogy nincs dolga, hisz figyelnie kell a pontállásra, s társai épségére is. De ha egy pillanatra is ránézett szerelmére, erőre kapott, feltöltődött, hogy ott a lány, mogyoróbarna szemeivel fürkészi a meccs állását, s talán őt is. Most pedig… most nem lesz ott, hogy energiát merítsen már csak a látványából is.
A külvilágot már nem is igazán érzékelte maga körül. Egy szó zakatolt fejében, mikor Pansyt látta maga előtt. „Szeretlek.” Tényleg kimondta? És tényleg ezt érzi? Vagy is, igen. Ebben biztos volt, hogy érzi, hisz már volt, hogy egyszer ki is mondta, de azt… azt valahogy felindultságból mondta. Nem ilyen intim, belső pillanatban, a lány közvetlen közelében, úgy, hogy bármikor reagálhat rá. Igen, talán ez is benne volt, hogy mi lesz a reakciója Pansynek. Hisz teljes mértékben nem tudta, hogy a lány szereti-e, csak Blaise megjegyzése volt ez. Szerette volna, ha ki tudná üríteni elméjét, legalább a meccs idejére, de nem ment neki. Draco gondolatmenetét, egy apró, de igencsak érezhető kis szúrásféle szakította meg. Tejföl szőke hajába beletúrva, észrevétlenül megvakargatta az a részt, ahol érezte, majd fel is borzolta kicsit. Tisztára úgy tűnt neki, mintha… „Nem! Csak képzelődöm” – forgatta meg szemeit.
- Jól vagy, haver? – szólalt meg mellette Blaise.
- Persze – válaszolt a lehető legtermészetesebb módon. Blaise csak megvonta vállát. Ő Daphne ölelő karjai között töltötte a megmaradt időt a meccsig. A folyosó másik vége felől a trió közeledett a mardekárosok felé. A fekete hajú fiú kézen fogva lépkedett Grangerrel, mellettük Weasley próbált fancsali, vagy inkább vicsorgó arcot vágni. Potter csak egy amolyan „Győzzetek, s találkozunk” tekintettel nézett Dracóra, aki értette a „titkos üzenetet”. Granger egy lenéző pillantással jutalmazta csak a mardekáros kviddics csapat két tagját. Weasley mellkasán Draco kivette a „Hajrá Hugrabug” kis jelvényecskét, amit egy gúnyos vigyorral konstatált. A vörös hajú fiú, már épp akart valamit beszólni, amit Draco szívesen meg is hallgatott volna magának, ha Granger nem torkollja le azonnal. Legalább megkímélte barátját egy átoktól, vagy egy büntetőmunkától, hisz szabotálná a meccset a mardekár csapatkapitányának megtámadásával. Weasley még egy grimasszal visszanézett Dracóra, aki Blaise-zel, s a lányokkal röhögve gúnyolták a griffendélest.
Lassan kiértek a Roxfort zárt falai közül, s szemük elé tárult a lelátókra szállingózó diákok sora, s a pálya. Millicent, Crak, Monstro, és Daphne leszakadtak tőlük, s elfoglalták helyüket a zöld-ezüst zászlók forgatagában. Draco és Blaise pedig bevonultak az öltözőbe. A csapat tagjai épp most vették át mardekáros kviddics talárjukat, így Draco és Blaise is igyekezett a műveletet elvégezni. Tapintani lehetett a feszültséget, s Draco meg is jegyezte magában, mi lesz akkor a Griffendél elleni meccs elején. Gondolataiból kiűzte most az arany-vörös talárokat, s a hozzájuk tartozó fejeket, majd összehívta a csapatot.
- Nem kell mondanom, mennyi múlik ezen a meccsen – kezdte Draco higgadt, határozott hangon, a megszokott stílusában. – Sokat edzettünk, többet mind eddig valaha is, tehát elvárom, hogy mindent beleadjatok, amíg csak bírjátok! – Draco körbenézett a tagokon, akik egytől egyig bólogattak szavaira. – A szabálytalanságokat csak úgy, hogy ne lássa Hooch – röhögött társaival együtt. - Rendben. Az utolsó évünk, győzzünk le mindenkit! – emelte kezét középre, majd a tagok is ráfektették kezüket, s egy Mardekár kiáltással, a csapatkapitány vezetésével kiléptek az öltöző falai közül. Draco fülét megütötték a házak diákjainak őrjöngő, kiáltozó hangjai. Körbenézett a lelátókon, s acélszürke tekintete a zöld-ezüst zászlókon futott végig. Megint eszébe jutott a gyengélkedőn fekvő Pansy. Hogy ő vajon most rá gondol-e? Beletúrt szőke hajába, próbálta kiűzni elméjéből a lány képét, legalább a meccs idejére. A Hugrabug csapatkapitánya már ott állt Madam Hooch mellett. Draco határozott, fölényes léptekkel tette meg a távot, majd egy gúnyos vigyorral nézett farkasszemet ellenségével.
- A csapatkapitányok fogjanak kezet! – kezdte a Madam, mire Draco jó erősen megszorította a másik kezét, hogy fintorba futott annak arca. – Szabályos játékot várok el mindkét féltől – nézett Dracóra a nő. – Seprűre készüljenek! – kiáltotta el magát Madam Hooch.
A csapat tagjai lábuk közé kapták seprűiket, s sípszóra felszálltak a magasba. A lelátókon ülő tömeg felbődült, ahogy meglátták a két csapatot felállni egymással szemben.
- Hugrabug a Mardekár ellen! Döntő meccs, hogy ki játsszon a Griffendél ellen – hallatszott az egyik hollóhátas hangja a mágikus mikrofonon keresztül. – A Mardekár megszerzi a kvaffot! Colmen szélsebesen repül a karikák felé. Á, ez egy nagyszerű passz volt Thomsonnak, aztán ismét Colmen kapja meg a labdát. Kevin Whitby, a hugrabug őrzője a karikák előtt keringve várja a támadást. Hát, ez lehet, hogy gól lesz – lombozódott le a hang, mire a mellette ülő McGalagony szigorú pillantással méltatta a kommentátort. Draco csak egy fintorral nézett a pódiumon ülő fiúra, majd visszatekintett az épp gólt lövő Colmenre. Vigyorra húzta száját, s körözni kezdett a levegőben, hisz minél előbb megtalálja a cikeszt, annál hamarabb mehet vissza a gyengélkedőre. Szerencséjére nem kellett a hangszálait megerőltetnie, csapattársai végezték a dolgukat a saját posztjukon. Fletchley vele szemben lebegett, szemeivel a cikeszt keresve. – Az állás Hetven-negyven a Mardekár javára! – szűrődött be elméjébe a hollóhátas hangja. A griffendéles szurkolók felbődültek a hugrabugosokkal együtt, míg a Mardekár pódiuma örömujjongásban tört ki, ezzel is bíztatva csapatukat.
Draco háromnegyed óra múlva már kezdte unni a levegőben körözgetést, és valljuk be, a mardekáros gólokat is. Most már csak is a cikeszt akarta elkapni. Pontjuk van elég, hogy megnyerjék a meccset. És végre Fletchley-t is porig akarja alázni, de ellensége is ugyanazt a tevékenységet művelte, mint ő. Blaise futólag rámosolygott, aztán küldte is a gurkót a hugrabugos csapat hajtójára. És ebben a pillanatban Draco egy apró, aranyszínű gömböt látott elsuhanni tőle jobbra. Rádőlt a seprűjére, s hihetetlen sebességgel szelte a levegőt. Fletchley is észbe kapott s rögtön követni kezdte Dracót, aki pár méterrel volt előrébb csak. Egyenesen száguldott, látókörében csak az aranylabda volt, ami egy hirtelen manővert tett balra. Draco kénytelen volt fékezni, mert az egyik gurkó eltalálta volna. Irányt váltva követte megint a cikeszt, mikor Fletchley is beérte, s most fej, fej mellett haladtak. A hugrabugos próbálta Dracót kihozni az egyensúlyából, lökdösve, könyökével bökdösve. Draco úgy gondolta, nagyobb kárt nem tesz a fiúban, de most megváltoztatta véleményét, s ő egy kicsit durvábban adta vissza ellenségének. Vigyorogva nézte, ahogy a fiú kitér jobbra, s csak egy perc múlva száll megint a nyomában. Draco már csak centikre volt a cikesztől, így kinyújtotta karját, hogy markába zárja a kis labdát. Hallotta a kommentátor hangját, ahogy a Mardekár ellen beszél, de nem törődött vele. Ujjai közt megérezte a diónyi méretű cikeszt, s ezzel egy időben egy karjába csapódó gurkót is. Összeszorította fogait, hogy kibírja a kínt, amit a kemény golyó okozott, s próbálta nem kiejteni markából a labdácskát. Nem is figyelt az üdvrivalgásra, ami kitört a meccs végeztével. Másik kezével elengedte a seprű nyelét, s fájó karját támasztotta alá, de sokáig nem bírta, hisz irányítania kellett a szállítóeszközt, hogy ne a pódiumok egyikében kössön ki. Azonban, alighogy megfogta a seprű nyelét, érezte, ahogy Blaise hátulról megfogja, s irányítja őt lefele a föld felé. Hálás volt barátjának, aki csak aggódó tekintettel fürkészte Draco sápadt arcát. A csapat többi tagja is körülöttük lebegett, nehogy valami baj legyen, de épségben leszálltak a földre. Draco azonnal ép kezébe fogta a cikeszt, s felmutatta, leginkább a mardekárosoknak, akik a győzelemnek hihetetlenül örültek. Esélyük van, hogy évvégén a Nagyterem a házuk színeiben pompázzon, s Draco erre most büszke volt, még ha nem is biztos a siker. A terelők felkapták vállaikra Dracót, s a mardekárosok egytől egyig körülujjongták. A fiúnak eszméletlenül növelte a hiúságát, de a karjába nyilalló fájdalom ezt besározta. Blaise rögtön mondta neki, hogy menjen fel a gyengélkedőre, ami ellen nem is tiltakozott, hisz az egész meccs alatt odavágyott. Közben az is kiderült, hogy Blaise, mikor észrevette a gurkót Draco felé száguldani, ő is meglendítette ütőjét, s ráküldte a másik gurkót az egyik hajtóra. Draco elégedetten mosolygott, amibe vegyült egy kis boldogság is. Bízott Blaise-ben, a legjobb barátja volt, és nem hagyta megtorlatlanul az ügyet. Draco és Blaise elindultak a kastély fele, hogy a gyengélkedő irányába haladjanak.
Justin a meccs végeztével egy szemvillanás alatt eltűnt. Sőt, talán még előbb is, minthogy a csapattagok leszálltak volna a pálya füvére. A kastélyba beérve, Victoria várta egy kis fiolával a kezében. A folyosók kongottak az ürességtől, még mindenki a meccs eredményét tárgyalta a kviddicspályán. A kis üvegcse sárszerű folyadéka ide-oda ömlött, mikor a fiú fintorba húzva száját szeme elé kapta. Victoria ekkor belenyúlt talárja zsebébe, s előhalászott egy kis papírba csomagolt valamit.
Mogyoróbarna szemeivel végigpásztázta Draco izmos testét, s mikor a fiú hátrafordult belenézett az acélszürke szemekbe. Majd a fiú kilépett a helyiségből. Pansy azon gondolkodott, hogy jól látta-e azt a csalódottságot Draco szemeiben, vagy csak a képzelete játszott vele. Talán Draco azért volt csalódott, mert ő, Pansy nem lehet ott a meccsen? Szerette volna ezt hinni, és lelke mélyén el is hitte. Ez pedig megnyugtatta. Nem sokra rá, hogy Draco elment, megjelent Madam Pomfrey, és a lányba tukmált valamilyen főzetet, amitől Pansy szemei elnehezültek, s le is csukódtak. Nem érzékelt semmit a külvilágból, nem hallotta a kommentátor hangját, sem azt, hogy Madam Pomfrey elhagyja a gyengélkedőt. Az álmok nyugodt, békés világában járt, ahol Draco és ő, talán boldog pár. Azt sem hallotta mikor körülbelül egy óra elteltével nyílott a gyengélkedő ajtaja, s belépett rajta Draco. Csapzott szőke haját hátrafésülte, lépteit az ágyon fekvő lányhoz irányította. Pansy még csak most ébredezett, igazán még fel sem fogta, hogy kinek a lépteit hallja. Szemei csukva voltak még, csak egy kéz érintését érezte arcán, majd meghallotta kedvese hangját is.
- Jó reggelt – mondta Draco félmosolyra húzva száját.
- Hány óra van? – kérdezte a lány álmosan, szemeit dörzsölgetve.
- Már öt óra körül – adta meg a választ.
- Akkor a meccsnek is vége? Mi lett az eredmény?
- Igen, már vége – futott át halvány fintor a fiú arcán, amit a lány észrevett, de nem tudta hova tenni. – Győztünk – mondta ki a fiú pár másodperc múlva, mire Pansy szája mosolyra görbült.
- Akkor hatott a csók – mondta Pansy kicsit elpirulva, de mosolyogva.
- Ó, öhm… igen – vigyorgott Draco. – De még most is jól hatna – vigyorgása átment kéjesbe, odahajolt a lányhoz, és rányomta ajkait a cseresznyepiros szájra. Pansy hagyta, hogy a fiú kényeztesse, vissza is csókolt, de valahogy fura volt neki. Elűzte gondolatait, csak is Dracóra összpontosított. A fiú keze lassan elindult Pansy nyakán, gyengéden simogatva bőrét, majd kezét szája is követte. Puha csókokkal fedte az érzékeny területet, megremegtetve ezzel Pansyt, majd a takarót elérve, lejjebb húzta, s szájával érintette a hálóing széléig. Pansy még mindig kellemetlenül érezte magát, de megmondani nem tudta miért. Jó persze, a gyengélkedőn vannak, de ez valami más volt. Kipattantak szemei.
- Draco… Ne! – tolta el a fiút, s megemelte fejét, hogy a szemébe nézhessen, amiben felfedezni vélte a… düh jelét?
- Mi a baj? – Draco próbálta elrejteni kitörni készülő dühét.
- Hát… szerinted? A gyengélkedőn vagyunk, és nem is szabadna – suttogta Pansy, s lelkében egyre csak nőtt a kétség.
- Pansy… - tettetett kétségbe esett arckifejezést. – Én nem bírom már. –S újból hevesen megcsókolta a lányt, amikor megint csak kinyílt a helyiség ajtaja, és belépett rajta valaki. Pansy persze nem látta, sem Draco.
A belépő először eltátotta száját a látványra, majd egy fogcsikorgatás után ingerülten, vagy épp dühösen megindult a párocska felé. Draco még mindig Pansy nyakát csókolgatta, a lány pedig lehunyva szemét próbálta élvezni, de nem ment neki. Kinyitva szemét megint csak eltolta magától a fiút, de ekkor azt hitte, el fog ájulni. Majdnem, hogy rajta feküdt egy Draco, s egy másik pedig most közelített feléjük hihetetlen tempóban. A másik Draco, fejét vesztve kapta le Pansyről a hasonmását, aki ijedten nézett a haragos, szürke szemekbe. A földön landolt, ideje sem volt felkelni, mert a vele – vagy inkább felette – álló Draco most rávetette magát, és egy bal horoggal az arcába ütött. Csak Pansy vette észre, mikor belépett a gyengélkedőre Madam Pomfrey, de a nő, azon nyomban el is ájult, hogy meglátta a két Dracót. Pansy sikkantására, mindkettőjük odanézett a nőre, s a földön fekvő Draco, egy hirtelen mozdulattal feldöntötte magáról vetélytársát, s kiiszkolt a helyiségből. Draco egy fájdalmas nyögés után felpattant a földről, de addigra már hűlt helye sem volt hasonmásának. Pansy ijedten húzódott hátra az ágy támlájának, mikor a helyiségben maradt Draco megindult felé. Pedig a fiú arca semmit sem tükrözött.
- Draco? – kérdezte remegő, bizonytalan hangon.
- Ki a jó Mardekár volt az? – kérdezte gúnyos-ingerülten, miközben az ajtó felé mutatott ép kezével. Pansy sóhajtott egyet, felállt az ágyból, odalépett az igazi Dracóhoz, nyakába fonta karjait, s erősen magához szorította.
- Pansy… - suttogta Draco, bal kezével a lány hátát simogatva. – Au – nyögött fel fájdalmasan.
- Mi a baj? – nézett fel a lány, a szürke szemekbe.
- Csak egy kis sérülés – húzta el a száját. – Egy rohadt gurkó.
- Mi történt? Én már… - rázta meg fejét fintorogva -, nem értek semmit.
- A meccset megnyertük, és valaki vette a bátorságot ahhoz, hogy felvegye az alakomat – sziszegte dühösen. – Ha rájövök, ki volt, én esküszöm, hogy szétátkozom a fejét.
- Draco, úgy sem fogod megtudni. És azzal csak kirúgatod magad – sütötte le szemeit a lány. Kicsit hibásnak érezte magát, amiért nem ismerte fel, hogy nem az igazi Draco csókolja. Miért nem hitt az érzéseiben?
- Pansy… - Draco megemelte a lány fejét állánál fogva, s mélyen belenézett tekintetébe. A lány szemei megteltek könnyekkel, amik kibuggyanni készültek. – Cssszt – szorította magához.
- Sajnálom – bújt mellkasához a lány.
- De mit? – kérdezte értetlenül.
- Hogy-hogy mit? – távolodott el a fiútól. – Hogy… hogy… nem vettem észre – lehelte.
- Pansy, nem is vehetted volna. Gondolom százfűlé főzetet használt, és az teljesen hatásos is – mondta őszintén. Nem haragudott a lányra, de ez a százfűlé főzet csak most jutott eszébe. Pansynek még mindig Draco szemeibe kellett néznie, s most már nem bírta. Szabad utat engedett könnyeinek, amik két oldalt végigfolytak fehér arcán. Draco félmosolyra húzta száját, s lehajolt Pansyhez. Ajkaival szárította fel a sós könnyeket, majd áttért a lány szájára. Puhán érintette a cseresznyepiros ajkakat, gyengéden utat törve nyelvével. Pansy belesimult karjaiba, úgy érezte, teljesen átadta magát Dracónak. Most nem volt semmilyen kétség, vagy kellemetlenség, csak boldogság. Csókjukat egy torokköszörülés zavarta meg. Madam Pomfrey magához tért, most karba tett kézzel állt a fiatalok előtt, akik szétrebbentek a „zavaró tényezőre”.
- Megtudhatnám, hogy mi a fene folyik itt? – kérdezte a javasasszony kipirult arccal.
- Elnézést, de előbb megnézné a karomat? – vigyorgott Draco idegesítően. Madam Pomfrey egy sóhaj kíséretében odament Dracóhoz, és megtapogatta karját, amit a fiú egy sziszegéssel fogadott.
- Jöjjön, adok valami kenőcsöt rá – mondta a fiúnak, majd Pansyhez fordult. – Maga meg feküdjön vissza az ágyba – nézett szúrós szemekkel a nő, majd Draco követte a polcokhoz, ahol sok kis bájital foglalt helyet.
Draco felkötött karral lépkedett a klubhelyiség felé. Nemrég jött el a gyengélkedőről, sajnos Pansy még mindig ott kell, hogy feküdjön. De így legalább nyugodtan gondolkodhat a mai eseten. „Százfűlé főzet” – minduntalan ez a szó zakatolt most agyában. Egy valaki már készített bájitalt, sőt, nem is egyszer fordult elő, hogy keresztbe tett neki Pansyvel kapcsolatban. Draco arca eltorzult a dühtől. Ha tényleg ő volt, akire gondol épp, akkor a lány nem húzza sokáig épségben. Legalábbis a gyengélkedőre fogja küldeni, az biztos. Más nem lehetett, ebben biztos volt a fiú, hisz meccs volt, azon pedig mindenki ott volt. Másnak pedig nem is volt indítéka erre a kis jelenetre. De vajon mit akarhatott, ha egyáltalán Victoria volt az? „Miért pont Pansyt… csókolgatta?” – futott át a gondolat, amit igencsak nem értett. És kissé nevetségesnek is tűnt.
Címkék: A csábító - 18. fejezet
Bosszúsan, kialvatlanul ébredt szerda reggel. Elméjében még mindig a tegnapi események zajlottak le. Megalázták, kiröhögték, megszégyenítették, méghozzá a szerelme előtt. Ezt nem hagyhatja annyiban. Nem! „Parkinson… az a kis cafka.” Hevesen dobta félre ágytakaróját, majd becsörtetett a fürdőszobába. Az se érdekelte, ha szobatársai felébrednek, s kifejezik nemtetszésüket. Némító bűbájt bocsátott az ajtóra, hogy senki se zavarja a hosszas áztatásában a kád kellemes vízében. Ledobálta pizsamáját a fürdő csempéjére, s beszállt a kádba. Fejét hátradöntötte, kezeit pedig kirakta annak peremére. Lehunyva szemét jutott eszébe a párbaj minden egyes mozzanata, a mardekárosok, s hugrabugosok vigyora, Parkinson elégedett arca. Ökölbe szorította kezét, fogait összepréselte, annyira gyűlölte az ellenséges lányt. Nyugtatva magát elernyedtek megfeszült izmai, és csakis a bosszúra összpontosított. „Kell egy terv, egy olyan… amivel… megalázom Parkinsont. Igen, amivel sárba tiporhatnám az iskola minden diákja előtt, a nagy, mardekáros Parkinsont” – mondta ki magában gúnyosan. „De olyankor kell, mikor Draco nincs a közelében. Á, az lehetetlen. Tegnap óta, biztos együtt vannak, ha nem hatott már a bájitalom” – mosolyodott el. „Ma ki fog derülni, ha pedig nem jött volna be az A tervem, még ott a B is, amit átrakok C-nek. És most jöhet a B. Vagyis a párbaj miatti bosszúm. Egy pici közbeiktatás” – húzta gonosz mosolyra száját. „Gondolkodj Vic, okos vagy… mivel alázhatnád meg Parkinsont úgy, hogy Draco ne szenvedjen sértést, vagy sérülést? Hm… ha esetleg kviddicsedzésen csinálnék valamit? Nem, ott van Draco is, és akkor fuccs a tervnek. Előtte? Az sem jó. Biztos, hogy Dracóval megy le a pályára. Mostanában gyakran ott van” – fintorgott Victori. Egész fürdőzése alatt gondolkodott a legjobb, és legegyszerűbben kivitelezhető megalázáson, de semmi olyan nem jutott eszébe. A tükör előtt állt, hatástalanította a bűbájt. Világos, barna haját copfba fogta, frufruja a szemébe lógott, amit most igazítgatott, amikor hirtelen megállt a mozdulat közben, s ördögien elvigyorodott.
- Megvan – suttogta tükörképének, majd dobott magának egy boldog puszit, s most már örömmámorban lépett ki a fürdőszobából.
- Na, végre, hogy kijöttél – ballagott oda álmosan Charlotte. – Mitől van ilyen jó kedved? – lepődött meg, s egy pillanatra megtorpant Vic mellett. – Csak nem a tegnapitól?
- Hehe… - fintorgott Vic. – Nem mindegy mitől van jó kedvem? – támadt a lánynak váratlanul.
- Jól van, na. Már kérdezni sem szabad? – húzta el a száját Charlotte, és tüntetőleg berobogott a fürdőbe. Vic vállat vont, s egykedvűen levonult a klubhelyiségbe, ahol most kezdett felélénkülni a társalgás. A lány észre is vette barátját, s egyenesen felé vette az irányt. A többi fiú körében nevetgélt, mikor odaért hozzá. Justin szokásához híven lehúzta magához a fotel karfájára, átkarolta derekát, és egy reggeli, köszöntő csókot nyomott szájára.
- Menjünk valahova, ahol kettesben lehetünk – súgta érzékien a fiú fülébe, mire Justin elmosolyodott, s aprót bólintott. – Felmegyek a cuccomért, mindjárt jövök.
Miután a lány visszaért, Justin elköszönt barátaitól, s elindultak ki a helyiségből.
- Hova menjünk? – kérdezte a fiú pár lépés után.
- Mondjuk a Szükség Szobájába. Ott nyugodtan tudunk… - hagyta befejezetlenül a mondatot, s kacéran rákacsintott Justinra. A fiú kéjesen elvigyorodott, ha bár nem is tudta, Victoria nem ugyanarra gondol, mint ő. A hetedik emelet már teljesen kihalt volt, csak egy lány cipő koppant a kövezeten, ahogy háromszor elhaladt a fal előtt. Beléptek a szobába, s Justinnak majd nem elakadt a lélegzete. A szobában ugyan is nem volt ágy, csak egy kanapé, egy kerek asztallal.
- Vic, mért is jöttünk ide? – kérdezte, miközben a lány odahúzta a kanapéhoz, s leültette rá.
- Hogy beszélgessünk – adta meg a választ, a fiú kezét fogva. Justin fintorra húzta száját. – Gondolom hallottad, hogy mi történt tegnap sötét varázslatok órán. Ugye?
- Igen – felelt a fiú, mosolyát türtőztetve.
- Bosszút akarok állni Parkinsonon – mondta teljesen komolyan a lány, egyenesen a fiú szemeibe nézve, amiből Justin tudta, hogy őszintén beszél.
- Az óra miatt? – döbbent le a fiú.
- Igen – vágta rá Vic, bár ez nem teljesen volt igaz, de azt nem kell tudnia Justinnak.
- És mit akarsz tőlem? Mért mondtad el?
- Hogy-hogy mért? – forgatta meg szemeit a lány. – Hogy segíts nekem.
- Na, nem. Nem veszek részt a bosszúhadjáratodban – tiltakozott Justin. Belegondolva egyszer is elég volt neki Draco haragja.
- Justin – kezdte Victori közelebb húzódva a fiúhoz mézes-mázos hangon -, így te is bosszút állhatnál Dracón – búgta fülébe sejtelmesen.
- Nem, Victoria – kelt fel a kanapéról. – Sajnálom, de nem. - Vic fújtatott egyet dühösen, s elviharzott a fiú mellett, ki a helyiségből. A fiú lemondóan sóhajtott. Igazából annyira nem volt ellene a dolognak, de nem is repesett egy ilyen kis hadjáratért.
Victoria mérgesen vágtatott a folyosón. Akkor rögtönözni fog ma. Erre a gondolatra kicsit megnyugodott, s újra megjelent arcán a gonosz mosoly.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Draco nehezen aludt el tegnap este. Ő és Blaise tudták, vagy is sejtették, hogy ki volt az, aki szerelmi bájitallal töltött csokoládét küldött neki. Más nem jöhetett szóba, s ezt mindketten tudták. „Vagy inkább ő volt az utolsó, akit megaláztam. Igaz, hogy Pansy meg tudja védeni magát, de nem hagyom mostanában egyedül” – fűzte gondolatban a szálat Draco, miközben fogat mosott. Ahhoz képest, hogy nem sokat aludt, jól nézett ki. Acélszürke szemei csak úgy csillogtak, hogy még ő maga sem hitte el. Habár az okát tudta. Végre valahára nem szúrta el, nem mondott olyat, amit meg kellene bánnia, vagy, amivel Pansyt elüldözné maga mellől. Határtalan boldogságot, elégedettséget érzett szétáradni a mellkasában, amit még sosem érzett ezelőtt. Megigazította tejföl szőke haját, magabiztosan rákacsintott tükörbeli mására, s üde frissességgel kilépett a fürdőszoba ajtaján. Crak, Monstro még durmoltak baldachinos ágyukban, Blaise pedig most ébredezett.
- Na, mi van? Ennyire lefárasztott Daphne? – vigyorgott Draco barátjára jókedvűen.
- Így is mondhatjuk – vigyorgott álmosan a fiú. Felborzolta fekete haját, mikor felült ágyában, majd ránézett a pakoló Dracóra. – Lemaradtam valamiről? – kérdezte értetlenül. Draco hátrafordult az ágyból kikecmergő Blaise-hez.
- Mért kérded? – vigyorgott még mindig.
- Csak mert… - kereste a szavakat a fiú, miközben barna szemeit dörzsölte -… olyan… fura vagy ma – röhögött fel Blaise, s belenézett a szürke szemekbe.
- Reggel még nem vagy humorodnál – nevetett Draco. – Egyébként igen, lemaradtál, de nem számolok be róla. – Draco elröhögte magát, ahogy Blaise fancsali képére nézett.
- Na de, Draco! – biggyesztette le a száját.
- Semmi de. Ez csakis Pansyre és rám tartozik – kezdett el megint pakolni. – Vagyis… - fordult vissza megint, de nem fejezte be. Blaise mindentudóan elmosolyodott, s Draco tudta, hogy most elszólta magát. Egy sóhaj kíséretében befejezte könyvei elpakolását. Blaise pedig elballagott mellette be a fürdőbe. Draco vállat vont, majd felcsapta táskáját a vállára, s lement a klubhelyiségbe. Elfoglalta az egyik fekete bőrfotelt, táskáját ledobta maga mellé, s a lányok hálóterméhez vezető lépcsőre fókuszált. A helyiséget pár izgatott elsős beszélgetése, s harmad, negyedéves diákok házi feladatukat összekapkodott mozdulatai töltötték be. Felkönyökölt a fotel karfájára, s lazán hátradőlve figyelte mindegyik lányt, aki a lépcsőn lejött. Egy valakit várt, de helyette csak Blaise hangja törte meg csendes várakozását.
- Még mindig nem jöttek le a lányok? – huppant le a kanapéra a fiú.
- Amint látod, nem – válaszolt Draco ironikusan. – De úgy látszik, csak mondanod kellett – jegyezte meg még gunyorosabban, szemét le sem véve Pansy sziluettjéről. Még az iskolai egyenruhában is úgy vonult le a lépcsőn, mint egy királynő. Észrevétlenül végigmérte a lányt tetőtől talpig, pedig már nem először látja. Vonzotta a vékony, harisnya nélküli lábak, a keskeny, ringó csípő, ahogy talárja minden lépésnél kileng. Szemei feljebb siklottak a fehér ingen feszülő domborulatokra, s eszébe jutott az érzés, mikor kezével cirógatta a halmokat azon az estén, sóhajokat, s nyögéseket kiváltva vele Pansyből. Fátyolos tekintete összeakadt a mogyoróbarna szemekkel, mire félmosolyra húzta száját, s fejével apró, majdnem láthatatlan jelet küldött Pansy felé.
Pansy azt hitte, menten megbotlik a lépcső utolsó fokán, mikor belemélyedt a csillogó szürke szemekbe. Daphne előrement Blaise-hez, így csak is Dracóra figyelhetett. Alig látható, de Pansy számára érthető volt a fiú jele, vagy épp akarata. A lány lassan, vontatottan lépkedett Dracóhoz, s mikor odaért, a fiú lehúzta magához az ölébe. Kicsit rémült, barna szemekkel meredt a feneketlen ezüsttó mélységébe. Draco lágyan karolta át derekát, s beletúrva ében hajába követelte bársonyos ajkait, s ő engedett a kísértésnek. Lehunyta szemeit. Nem törődött azzal, kik és hányan látják őket. Úgy is tudják már, hogy jegyesek, a mardekárosoknak pedig ismerős a „szerződéses házasságkötés”. De ebben a pillanatban semmi sem érdekelte, az érzésre koncentrált. Nyilvánosan még nem csókolóztak, s ez valahogy izgalommal is töltötte el. Karjait Draco nyaka köré fonta, teste remegve hevült a bizsergető szenvedélytől. Érezte a fiú leheletfinom simítását csípőjén, majd combján, ahol megállapodott. Már nem az első csókjuk, mégis, Draco technikája megint lehengerelte, felizzította benne szunnyadó vágyát. Amilyen váratlan volt a lány számára ez a csók, olyan váratlanul is szakadt meg. Szemeit még mindig csukva tartotta, hogy az élményt még egyszer átélje, s közben légzése csillapításán fáradozott. Mellkasa hihetetlen ütemben emelkedett, s süllyedt. Kinyitva szemét nem tudta megállni, hogy halványan el ne mosolyodjon, ahogy ránézett Draco boldogságtól sugárzó arcára.
Most hagyta félbe, míg képes volt rá. Érzékei tompultak szerelme parfümjének illatától, a Pansyn végig futó remegéstől. Tudta, ha tovább folytatja a játékot, már nem bírja magát leállítani. Keserves ez a hat hónap, még így is, azzal az estével. Most megint érezni akarta maga alatt, selymes bőrének minden apró milliméterét. Nehezen, de elszakította tekintetét a csókjától duzzadt, cseresznyepiros ajkakról, s rátévedt Blaise mosolygós arcára. Draco elvigyorodott, kezével közelebb húzta magához a lány törékeny testét, hogy érezhesse őt.
- Lassan kellene órára mennünk – szólalt meg pár perc múlva Blaise, vigyorogva. Igazán örült, hogy két barátja végre egyenesbe jött.
- Igen, mehetünk – köszörülte meg a torkát Draco. Pansy egy kis mosolyt küldött Daphnénak, s felállt szerelme öléből. Draco is komótosan feltápászkodott, felkapta táskáját, majd megindult a többiek után. Kiérve a klubhelyiségből beérte Pansyt, s derekára csúsztatva kezét lépkedtek első órájukra. A bűbájtan teremnél már minden diák ott volt, s most minden szem a mardekáros kis csapatra terelődött. Blaise és Daphne kapcsolata nem volt újdonság, csak Draco és Pansy nyilvános felvállalása. A hollóhátasok szájukat tátva meredtek hol Dracóra, hol Pansyre, majd összesúgtak társaikkal. Draco vigyorgott csak rajtuk, míg meg nem érkezett Flitwick professzor. Draco szeme megakadt egy lányon. Összenézett Blaise-zel, majd aprót intett a fejével a lány felé. Barátja is megnézte a lányt, s biccentett Dracónak. Pansy kérdő tekintetére csak megrázta fejét, majd beléptek a terembe, s elfoglalták helyüket. Amint elkezdődött az óra, Draco Blaise-hez fordult. Előttük Daphne, és Pansy jegyzetelt szorgalmasan.
- Az a csaj adta oda a csokit – súgta Draco.
- Akkor tőle megtudhatjuk ki a feladó – bólintott Blaise, követve Draco gondolatmenetét.
- Pontosan erre gondoltam – húzta mosolyra száját.
- Óra után kikérdezzük? – kérdezte Blaise halkan.
- Igen, de… - nézett egy pillanatra Pansyre -, nem kéne látnia.
- Értem – bólintott Blaise, majd elővett egy kis pergamen darabot, s ráírt valamit. Összehajtogatta egy kis madárkára, kezébe vette, s ráfújva előreküldte Daphnénak. A lány mosolyogva olvasta el a levelet, majd hátrakacsintott a vigyorgó Blaise-re.
- Mit írtál neki? – kérdezte Draco némi türelmetlenséggel hangjában.
- Csak annyit, hogy csajos ügyben az óra végén, sürgősen ráncigálja el Pansyt innen – mondta még mindig vigyorogva.
- Ó, ez jó ötlet volt – felelt elismerően Draco.
- Tudom, az enyém – húzta ki magát, mire Draco csak megforgatta szemeit. – Csak még magyarázkodhatok majd Daphnénak – fintorgott. – Na, én gyorsan leszerelem a csajt, te meg addig foglalkozz Pansyvel, míg Daphne el nem rángatja.
- Jó – adta meg magát Draco. – De azért én vagyok az ötletgazda… - vigyorgott rá Blaise-re.
- Persze, persze. Az egoizmusodat táplálni kell – nevetett halkan.
Az óra további részében Draco hol Pansyt, hol pedig Oliviát nézegette. Ki akarta szedni a lányból, hogy Victoria volt-e, aki a szerelmi bájitalt rá akarta sózni. Szinte nem is figyelt a tananyagra, annyira várta, hogy vége legyen ennek a gyötrelemnek. Mikor kicsengettek, Daphne lerohanta Pansyt, csacsogott neki valamit, amit Draco nem értett, majd csak Pansy bocsánatkérő, mogyoróbarna szemeit látta. Blaise ez időben odaoldalazott a hollóhátasok asztala mögé, s mikor Olivia megfordult, a fiú karon ragadta.
- Csak kérdezni szeretnék valamit – mondta halkan a lánynak, mire Olivia bólintott, s egy apró biccentéssel elküldte barátnőit. Ekkor Blaise gyengéd, mégis határozott mozdulattal kituszkolta a lányt a folyosóra, ahol Draco már várt rájuk. Közrefogták a megszeppentnek tűnő lányt, s a folyosó egy félreeső részéhez cipelték, egy lovagi páncél mögé. Megvárták, míg teljesen kihalt lesz a folyosó, majd nekiszegezték Oliviát a falnak, hogy ne tudjon menekülni. Draco az egyik, míg Blaise a másik oldalán.
- Szóval, Olivia… - kezdte Draco ingerülten. Mégis csak segített ez a lány „az elkövetőnek”. – Ki adta neked a csokikondért? – bökte ki kertelés nélkül.
- Senki… - vágta rá a lány. – Mondtam, hogy a hollóhátasoktól van – vette szaporán a levegőt. Draco és Blaise összenéztek. Blaise látta a szürke szemekben felizzani a haragot, így megelőzte barátját.
- Olivia, ugye? – A lány bólintott. – Mi csak azt akarjuk kideríteni, ki volt képes Amortentiával töltött csokit adni Dracónak, figyelembe se véve, ki esik neki áldozatául – mondta a fiú elfojtva mérgét. Hisz majdnem ő is egy áldozat lett. Olivia ledöbbenve meredt a két fiúra. Most fogta csak fel, mire vették rá, mibe keveredett.
- Victoria – suttogta a nevet alig hallhatóan. – Ő kért meg, hogy adjam neked – nézett könnyes szemekkel Dracóéba. A fiú dühösen beleütött a falba, s elviharzott a színről.
- Nyugodj meg – próbálta csillapítani a lányt Blaise. – Köszönjük, de most mennem kell. – Azzal Draco után szaladt. Egy emelettel lejjebb be is érte. A fiú nem titkolta dühét, az elsősök ijedten ugrottak félre útjából, még Potter sem húzta fel idegeit ennyire, mint Victoria. Blaise megállította Dracót.
- Draco, mit akarsz csinálni? – állta útját, s próbálta nem elengedni maga mellett.
- Mit? – kérdezte ironikusan. – Mondjuk, kicsit ráijesztek, hogy ne merjen velem többet szórakozni – mondta mérgesen, majd kikerülte barátját.
- Ne csinálj semmit – tartotta vele a lépést.
- De fogok – vágta rá ingerülten.
- Gondolkodj egy kicsit. Victoria még nem tudja, hogy te tudod. – Draco megtorpant. Ezt akár fel is használhatja a lány ellen. Gonoszan elvigyorodott, majd rendezte vonásait, s Blaise felé fordult.
- Nagyon jó ötletet adtál, Blaise – veregette meg vállát. – Ha szeretnéd nézni a műsort, akkor gyere velem. Megkeressük Victoriát – mondta gúnyosan, majd elindult, de most már arcán nem a düh vicsora, hanem a bosszú íze húzta fanyar mosolyra száját. Gyorsan megtalálták a hugrabug kis csoportját a sötét varázslatok kivédése teremnél. Minő meglepetésként, épp a hollóháttal volt órájuk. Draco nem látta Oliviát, így azt feltételezte, hogy vagy nem jár, vagy még nem heverte ki a kis lerohanásukat. Nem igazán foglalkoztatta a kérdés tovább, mikor meglátta Victoria világosbarna haját. Megállította Blaise-t.
- Na, most figyelj. Leégetem a kiscsajt, hogy év végig nem akarja kidugni a fejét a hálóterméből – mondta mérgesen, de szája szegletében vigyor bujkált. Draco összekócolta kicsit a haját, majd megköszörülte torkát, s kilépett a lépcsőfordulóból.
- Victoria! Szerelmem! – kiáltott fel megjátszva szerepét. A lány hátrafordult Draco hangjára, s elképedve, talán kicsit reményteli szemekkel nézte a fiút, amint elhomályosult tekintettel fókuszálva rá, egyre közelebb ér hozzá.
- Életem szerelme! Merre jártál eddig? Téged kerestelek fent a csillagok közt, s itt lent a földön is – kiáltott félhangosan, öles léptekkel szedve a fennmaradó távolságot. Most már mindannyian őt, vagy inkább Victoriát nézték. Dracót azért, mert tudták, ilyet soha az éltben nem tenne, Victoriát pedig azért, mert róla nem hitték, hogy Draco szerelmes is lehetne belé. Vic egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mégis hatott volna az Amortentia? De ő nem így képzelte el. Így Draco csak lejáratja őt… megint. Feszélyezve pillantott körbe, s csak is az őt figyelő szemeket látta. Draco is csak egyre közelebb ért hozzá, folyamatosan mondva a „szerelmes” mondatait, Blaise hűen követte barátját, olykor megpróbálta lefogni, s visszafordítani a helyes irányba. De Draco ilyenkor fennhangon elutasította, hogy a szerelméhez tart, mit képzel ő, Blaise, hogy feltartja. Victori most már elbújt volna szégyenében. Draco odaért elé, elkapta kezét, s egy csókot nyomott kézfejére. Aztán derekára helyezte karjait, s ledöntötte Victoriát a lábáról, mintha csak egy tánc befejezése lenne. Közelített a lány szájához, mintha meg akarná csókolni. Blaise csak meredten nézte Dracót, nem tudta mit akar ebből kihozni, de várt. Bízott a fiúban, hogy nem lesz durva, hisz mégis csak egy lányról van szó. Draco szája már csak centikre volt a lány ajkaitól. Victori lehunyta szemeit, s várta a fiú érzéki ajakainak érintését, mint akkor azon az estén, mikor nem sikerült neki. De most! Most eljött az ő ideje. De csak nem akarta megérezni a fú száját. Ehelyett egy kisebb puffanással földet ért. Nyögve nyitotta ki mélybarna szemeit, s meglepődve nézte Draco dühtől eltorzult arcát. „Ajaj…”
- Mit képzeltél? Hm? – kezdte ordibálva Draco, hogy mindenki hallja. – Amortentiával akartál meghódítani. Nem sikerült! – mondta gunyorosan. – Ha nem vetted volna észre, mardekáros vagyok. Nem ismered a mardekárosok jellemét? Ilyen könnyen nem tudsz engem, egy Malfoyt átverni! – ordibált még mindig, a lány előtt állva. – Victoria Jehnsen bájitalkereskedése. Még sajnos dolgoznod kell a tökéletes siker eléréséhez – mondta gúnyosan, majd megfordult, s a vigyorgó Blaise-zel otthagyták a bambuló diákokat, és az elsüllyedni készülő Victoriát. Draco elégedetten menetelt vissza a pincehelyiség felé, még egy kis idejük is van óra előtt.
- Hát ez nem semmi volt – mondta elismerően Blaise. – De nem aggódsz, hogy most még jobban megkeseríti majd az életed? – nézett rá aggódva.
- Szerinted egy ilyen megalázás után képes lenne rá? – vigyorgott Draco, miközben megigazította tejföl szőke haját. Nem is ismerte Victoria igazi arcát, azt, ami most csak még jobban szenved, s bosszúért kiált.
Blaise csak sóhajtott egyet annak jeléül, hogy fogalma sincs a válaszról. A klubhelyiségbe belépve a lányok rájuk vártak, hogy elindulhassanak mágiatörténetre.
- Hol voltatok? – támadt azonnal Pansy Dracónak, de a fiú egy váratlan csókkal beléfojtotta a szót. Blaise füttyentett egyet a többi, pár mardekárossal együtt.
- Majd elmondom – súgta halkan a lánynak, majd elindultak.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
- Ez meg mi volt? – segítette fel Charlotte, Victoriát a földről.
- Semmi – morogta dühösen a lány, a hollóhátasok, s hugrabugosok vizslató, és megvető szemeinek kereszttüzében.
- Na, ne mondd – torkolta le barátnőjét. – Neked az Amortentia semmi? – kérdezte ingerülten.
- Jaj, mit kell úgy felfújni? – fújtatott mérgesen. – Hatodikban Demelza is használt bájitalt.
- Igen, de ő nem a legerősebbet a világon! – támadt neki újból.
- Charlotte! Hagyj békén – vágta oda egyre dühösebben Victoria. Arca megirigyelhette volna most a Weasleyk hajszínét is, a szégyentől, és a dühtől egyaránt. „Most jön először a B, aztán a C terv kivitelezése” – jegyezte meg magában Victoria. Szörnyen dühös volt. Draco most nagyon megalázta. S már csak azon volt, hogy tönkre tegye Draco és Parkinson életét. Az sem érdekelte, ha nem kaphatja meg a fiút, csak ne legyenek boldogok.
¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤¤
Ebéd után a mardekárosok a folyosón verődtek össze. Az üvegházak felé vették az irányt gyógynövénytan órára. Egyiküknek sem volt túl sok kedve hozzá, tekintve, hogy a griffendélesekkel lesznek együtt. Draco, Pansy, Blaise és Daphne elöl mentek, őket követte Crak, Monstro és Millicent. Draco és Pansy kéz a kézben lépkedtek egymás mellett, amit Blaise mosolyogva meg is jegyzett nekik. Vigyorogva fogadták barátjuk lelkesedését, mikor különös dolog történt. Draco csak egy húzást érzett Pansy felöl, na meg három sikkantást is a lányok felől, s Pansy a levegőben lógott fejjel lefelé, mintha egy kötél a lábánál fogva tartaná. Draco és Blaise ösztönösen néztek össze, majd Draco előrántotta pálcáját a talárzsebéből, s elmotyogta a Liberacorpus bűbájt, majd elkapta a leeső Pansyt. Karjaiban tartva nyugtatta a rémült lányt, aki szaporán lélegezve bújt Draco mellkasához. Mogyoróbarna szemeiben a félelem gyenge harmatja csillogott. Draco a lány arcára nyomta száját, apró puszikkal próbálta nyugtatni az izgatott Pansyt. Meg tett volna mindent azért, hogy elkaphassa, aki ezt csinálta. A diákok egy része röhögve kerülte ki őket, mások pedig mintha kicsit megsajnálták volna a lányt, megint mások csak szánalmat árasztottak feléjük. Draco és Blaise legszívesebben mindegyik bámészkodó diákot elhajtotta volna melegebb éghajlatra. Draco azonban most mással volt elfoglalva. Pár perc után leállította a lányt a földre, barátnői rögtön ott termettek, hisz addig nem akarták őket zavarni. Draco és Blaise a folyosót figyelte, hátha látnak valakit, aki suttyomban próbál menekülni a tett színhelyéről, de semmi és senki gyanúsan viselkedő személyt nem láttak. Pedig hihetetlenül el akarta kapni azt, aki megalázta szerelmét. Draco közelebb húzta magához Pansyt, átkarolta, így mentek tovább. Minél közelebb akarta tudni, érezni magához, amennyire csak lehetséges.
Eközben az egyik lovagi páncél mögött, kapkodva vette a levegőt egy barna hajú lány. Majd miután látta elhaladni a mardekárosokat maga mellett, kitört belőle a halk nevetés. Lerogyott a fal tövébe, és csak rázta a nevetés. Victoria végre egy kis elégedettséget is érzett, nem csak a megalázottságot. Igaz, hogy Draco hősiesen elkapta a lányt, de hát akkor is kinevettette a diákok előtt. És ez akárhogy is, de jól eső érzés volt számára. Még mindig vigyorogva rakta el pálcáját talárja zsebébe, majd mintha mi sem történt volna, kilépett a páncél árnyékából, s a következő órája felé vett az irányt.
Pansy csak egy rántást érzett a lábánál fogva, s már a levegőben is volt. Sikkantással jelezte rémültségét. Draco hamar észbe is kapott, s nem kellett sokáig szoknyáját fogdosnia, hogy ne látszódjon ki mindene. Azt hitte, nagyot koppanva esik le a földre, de Draco elkapta, s karjaiban tartotta őt. Most nem igen ért rá a fiú tettén ámuldozni, megrémült. Senki nem csinált eddig vele ilyet. Csak kerülne vele szemtől szembe. Érezte Draco puha száját, amitől gyorsan megnyugodott. De nem akarta, hogy a fiú lerakja. Biztonságban érezte magát ölelő karjai között, ezért kicsit csalódott is, mikor a fiú egy gyengéd mozdulattal ezt végrehajtotta. Barátnői, mintha eddig ott sem lettek volna, csak most értek be a látókörébe. Eddig csak is Dracót érezte, az illatát, az erős karjait, majd látta Blaise aggódó, barna szemeit is. Egy félmosollyal tudtára adta, hogy jól van. Rápillantott szerelmére, aki szemeivel valószínűleg az elkövetőt kereste, aztán továbbindultak, s Draco szorosan magához húzta, s védelmezően átkarolta derekát. Pansy mélyet sóhajtva gondolt arra, mi jöhet még ma.
A hármas számú üvegház előtt Bimba professzor már várta a griffendéles, s mardekáros tanulókat.
- Jó Napot, mindenkinek! A mai órán egy kis ismétléssel kezdünk, méghozzá a görcsös morgacstuskóval. – A diákok egytől egyig elfintorodtak a hír hallatán. Utálták az indás növényt. – Na, de nagy a lelkesedés – jegyezte meg Bimba professzor. – Gyerünk, a csoportokban vegyesen legyetek. – S a tanárnő elkezdte beosztani a tanulókat, griffendélest a mardekárossal.
Draco és Pansy szerencsétlenségükre külön csoportba kerültek, aminek a fiú nagyon nem örült, tekintve a szünetben történteket. De nincs mese, nézi a jobbik oldalát, hogy nem Potter van mellette, csak egy kis jelentéktelen griffendéles. A tuskó még mozdulatlanul állt, Draco felvette a védő szemüveget, a fogvédőt, miközben csakis Pansyt figyelte, aki ugyanígy tett. Mellette a griffendéles hozzáférkőzött a tuskóhoz, ami most életre kelve hosszú, tüskés indákat eresztett. Draco, feleszmélve Pansy figyeléséből elkapta fejét egy indaág elől, majd a másikat kezével gyűrte le. Pansy sem állt jobban, ő is elbambult Draco irányába. Csoporttársa már beledugta kezét a tuskó nyílásába, hogy kivegye a termését, míg Pansyt megtámadták az indák. Próbálta legyűrni az egyiket metszőollóval, a másikat simán a kezével. Majd mikor végzett ezzel, megint Dracóra nézett, aki szintén ezzel foglalatoskodott, és így nem vette észre, hogy az egyik inda, most hatalmasat süvít felé. Pansyt úgy eltalálta, hogy a tüske belemélyedt karjába, s hátra esett az üvegház falának. A lányok felsikoltottak, főleg Daphne, és Millicent. Draco és Blaise pedig rögtön ledobták védőszemüvegüket, és odarohantak az ájult lányhoz. Draco szívverése egy másodperc alatt a duplájára gyorsult fel, ahogy látta Pansyt a földön feküdni. Ekkorra már Bimba professzor is odaért, de Dracót nem tudta eltuszkolni onnan.
- Mr Malfoy! Vigye fel a gyengélkedőre! – utasította a professzor, de Draco akkor már ölbe kapta kedvesét. Blaise is indult utána.
- Mr Zabini! Maga hova megy? – állította meg a fiút a tanárnő, mikor követte Dracóékat.
- Hát… utánuk – mondta nemes egyszerűséggel.
- Jól van, jöjjön. A többiek addig menjenek vissza a klubhelyiségükbe – mondta a professzor és Blaise-zel elszaladt a gyengélkedő felé.
Draco nem kímélve magát rohant a gyengélkedő felé, karjaiban az ájult Pansyvel. S a kviddicsedzések meg is adták neki a kondíciót hozzá, bár a hosszú táv után már kifulladva rontott be a gyengélkedő ajtaján.
- Madam Pomfrey! – kiáltott a javasasszonyért, aki a második ilyen után ki is ért.
- Mi történt?
- A… görcsös… morgacstuskó… indájából a tüske… és akkorát ütött… hogy még hátra is esett… - vette szaggatottan a levegőt Draco, miközben próbálta kinyögni mi is történt. Ekkorra ért oda Bimba professzor, és Blaise.
- Rakja arra az ágyra – mondta a Madam, és elszaladt az üveges polcokhoz. Draco gyengéden ráfektette Pansyt az ágyra, s csak nézte szerelme kisimult arcát. Blaise kezét érezte vállán, majd a Madam tuszkoló kezeit.
- Menjenek arrébb, gyerünk! – szólította őket fel. Bimba professzor elhúzta a paravánt, s míg arréb álltak, annyit láttak, hogy tanakodik a Madammal. Draco legszívesebben ott lenne Pansy mellett, fogná a kezét, simogatná selymes arcát. A Madam és a professzor gyors mozdulatokat végeztek Pansyn, amit a fiúk nem láthattak, majd kis idő múlva – ami Dracónak több órának is tűnt –, abbahagyták a gyógyítást, s Pansy immár betakarva feküdt az ágyban.
- Hogy van? – kérdezték egyszerre Madam Pomfreyt.
- Jól van a kisasszony, de pihennie kell, és egy darabig itt fog sajnos feküdni. A tüske mérgének ellenszerét beadtuk neki. Nem lesz baja – nyugtatta őket.
- Itt szeretnék maradni – jelentette ki Draco.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, Mr Malfoy – rázta fejét a javasasszony.
- Adjon egy kis időt – mondta Draco kérlelőn.
- Rendben, de maximum tíz perc – adta meg magát a nő, s visszament a gyengélkedő hátsó részébe.
- Értesítem a többieket – mondta Blaise együttérzően. Draco bólintott, majd a fiú kiment a helyiségből.
Draco odalépkedett Pansy ágyához, odahúzott egy széket, s leült. Megfogta a lány kezét, arcából kisöpört egy ében tincset. „Mi jöhet még, Pansy?” – kérdezte magától a fiú. Mért nem volt ott, hogy megvédje, mért kellett külön csoportba kerülniük? Mért történik mindez velük? Dracót gyötörte a bűntudat szinte mindenért. Tíz percig nézte a lány rezdületlen arcát, simogatta kezét, mikor Madam Pomfrey is megérkezett.
- Mr Malfoy. Most már hagyja pihenni a kisasszonyt. Holnapra már felébred – mondta szelíden a nő, mire Draco bólintott. Az asszony újra eltűnt szürke szemei elől. Felkelt a székről, s odahajolt a lány fölé. Gyengéd csókot nyomott ajkaira, majd még többször hátranézve kiment a helyiségből. Halkan rakta be maga után az ajtót, majd kezeibe temette arcát, s fáradtan átdörzsölte szemeit, s beletúrva hajába megigazította azt is. Vontatottan, magába roskadva menetelt a klubhelyiség felé. Addig nem lesz képes aludni, míg szerelme fel nem ébred. Ebben biztos volt.
- Megvan – suttogta tükörképének, majd dobott magának egy boldog puszit, s most már örömmámorban lépett ki a fürdőszobából.
- Na, végre, hogy kijöttél – ballagott oda álmosan Charlotte. – Mitől van ilyen jó kedved? – lepődött meg, s egy pillanatra megtorpant Vic mellett. – Csak nem a tegnapitól?
- Hehe… - fintorgott Vic. – Nem mindegy mitől van jó kedvem? – támadt a lánynak váratlanul.
- Jól van, na. Már kérdezni sem szabad? – húzta el a száját Charlotte, és tüntetőleg berobogott a fürdőbe. Vic vállat vont, s egykedvűen levonult a klubhelyiségbe, ahol most kezdett felélénkülni a társalgás. A lány észre is vette barátját, s egyenesen felé vette az irányt. A többi fiú körében nevetgélt, mikor odaért hozzá. Justin szokásához híven lehúzta magához a fotel karfájára, átkarolta derekát, és egy reggeli, köszöntő csókot nyomott szájára.
- Menjünk valahova, ahol kettesben lehetünk – súgta érzékien a fiú fülébe, mire Justin elmosolyodott, s aprót bólintott. – Felmegyek a cuccomért, mindjárt jövök.
Miután a lány visszaért, Justin elköszönt barátaitól, s elindultak ki a helyiségből.
- Hova menjünk? – kérdezte a fiú pár lépés után.
- Mondjuk a Szükség Szobájába. Ott nyugodtan tudunk… - hagyta befejezetlenül a mondatot, s kacéran rákacsintott Justinra. A fiú kéjesen elvigyorodott, ha bár nem is tudta, Victoria nem ugyanarra gondol, mint ő. A hetedik emelet már teljesen kihalt volt, csak egy lány cipő koppant a kövezeten, ahogy háromszor elhaladt a fal előtt. Beléptek a szobába, s Justinnak majd nem elakadt a lélegzete. A szobában ugyan is nem volt ágy, csak egy kanapé, egy kerek asztallal.
- Vic, mért is jöttünk ide? – kérdezte, miközben a lány odahúzta a kanapéhoz, s leültette rá.
- Hogy beszélgessünk – adta meg a választ, a fiú kezét fogva. Justin fintorra húzta száját. – Gondolom hallottad, hogy mi történt tegnap sötét varázslatok órán. Ugye?
- Igen – felelt a fiú, mosolyát türtőztetve.
- Bosszút akarok állni Parkinsonon – mondta teljesen komolyan a lány, egyenesen a fiú szemeibe nézve, amiből Justin tudta, hogy őszintén beszél.
- Az óra miatt? – döbbent le a fiú.
- Igen – vágta rá Vic, bár ez nem teljesen volt igaz, de azt nem kell tudnia Justinnak.
- És mit akarsz tőlem? Mért mondtad el?
- Hogy-hogy mért? – forgatta meg szemeit a lány. – Hogy segíts nekem.
- Na, nem. Nem veszek részt a bosszúhadjáratodban – tiltakozott Justin. Belegondolva egyszer is elég volt neki Draco haragja.
- Justin – kezdte Victori közelebb húzódva a fiúhoz mézes-mázos hangon -, így te is bosszút állhatnál Dracón – búgta fülébe sejtelmesen.
- Nem, Victoria – kelt fel a kanapéról. – Sajnálom, de nem. - Vic fújtatott egyet dühösen, s elviharzott a fiú mellett, ki a helyiségből. A fiú lemondóan sóhajtott. Igazából annyira nem volt ellene a dolognak, de nem is repesett egy ilyen kis hadjáratért.
Victoria mérgesen vágtatott a folyosón. Akkor rögtönözni fog ma. Erre a gondolatra kicsit megnyugodott, s újra megjelent arcán a gonosz mosoly.
Draco nehezen aludt el tegnap este. Ő és Blaise tudták, vagy is sejtették, hogy ki volt az, aki szerelmi bájitallal töltött csokoládét küldött neki. Más nem jöhetett szóba, s ezt mindketten tudták. „Vagy inkább ő volt az utolsó, akit megaláztam. Igaz, hogy Pansy meg tudja védeni magát, de nem hagyom mostanában egyedül” – fűzte gondolatban a szálat Draco, miközben fogat mosott. Ahhoz képest, hogy nem sokat aludt, jól nézett ki. Acélszürke szemei csak úgy csillogtak, hogy még ő maga sem hitte el. Habár az okát tudta. Végre valahára nem szúrta el, nem mondott olyat, amit meg kellene bánnia, vagy, amivel Pansyt elüldözné maga mellől. Határtalan boldogságot, elégedettséget érzett szétáradni a mellkasában, amit még sosem érzett ezelőtt. Megigazította tejföl szőke haját, magabiztosan rákacsintott tükörbeli mására, s üde frissességgel kilépett a fürdőszoba ajtaján. Crak, Monstro még durmoltak baldachinos ágyukban, Blaise pedig most ébredezett.
- Na, mi van? Ennyire lefárasztott Daphne? – vigyorgott Draco barátjára jókedvűen.
- Így is mondhatjuk – vigyorgott álmosan a fiú. Felborzolta fekete haját, mikor felült ágyában, majd ránézett a pakoló Dracóra. – Lemaradtam valamiről? – kérdezte értetlenül. Draco hátrafordult az ágyból kikecmergő Blaise-hez.
- Mért kérded? – vigyorgott még mindig.
- Csak mert… - kereste a szavakat a fiú, miközben barna szemeit dörzsölte -… olyan… fura vagy ma – röhögött fel Blaise, s belenézett a szürke szemekbe.
- Reggel még nem vagy humorodnál – nevetett Draco. – Egyébként igen, lemaradtál, de nem számolok be róla. – Draco elröhögte magát, ahogy Blaise fancsali képére nézett.
- Na de, Draco! – biggyesztette le a száját.
- Semmi de. Ez csakis Pansyre és rám tartozik – kezdett el megint pakolni. – Vagyis… - fordult vissza megint, de nem fejezte be. Blaise mindentudóan elmosolyodott, s Draco tudta, hogy most elszólta magát. Egy sóhaj kíséretében befejezte könyvei elpakolását. Blaise pedig elballagott mellette be a fürdőbe. Draco vállat vont, majd felcsapta táskáját a vállára, s lement a klubhelyiségbe. Elfoglalta az egyik fekete bőrfotelt, táskáját ledobta maga mellé, s a lányok hálóterméhez vezető lépcsőre fókuszált. A helyiséget pár izgatott elsős beszélgetése, s harmad, negyedéves diákok házi feladatukat összekapkodott mozdulatai töltötték be. Felkönyökölt a fotel karfájára, s lazán hátradőlve figyelte mindegyik lányt, aki a lépcsőn lejött. Egy valakit várt, de helyette csak Blaise hangja törte meg csendes várakozását.
- Még mindig nem jöttek le a lányok? – huppant le a kanapéra a fiú.
- Amint látod, nem – válaszolt Draco ironikusan. – De úgy látszik, csak mondanod kellett – jegyezte meg még gunyorosabban, szemét le sem véve Pansy sziluettjéről. Még az iskolai egyenruhában is úgy vonult le a lépcsőn, mint egy királynő. Észrevétlenül végigmérte a lányt tetőtől talpig, pedig már nem először látja. Vonzotta a vékony, harisnya nélküli lábak, a keskeny, ringó csípő, ahogy talárja minden lépésnél kileng. Szemei feljebb siklottak a fehér ingen feszülő domborulatokra, s eszébe jutott az érzés, mikor kezével cirógatta a halmokat azon az estén, sóhajokat, s nyögéseket kiváltva vele Pansyből. Fátyolos tekintete összeakadt a mogyoróbarna szemekkel, mire félmosolyra húzta száját, s fejével apró, majdnem láthatatlan jelet küldött Pansy felé.
Pansy azt hitte, menten megbotlik a lépcső utolsó fokán, mikor belemélyedt a csillogó szürke szemekbe. Daphne előrement Blaise-hez, így csak is Dracóra figyelhetett. Alig látható, de Pansy számára érthető volt a fiú jele, vagy épp akarata. A lány lassan, vontatottan lépkedett Dracóhoz, s mikor odaért, a fiú lehúzta magához az ölébe. Kicsit rémült, barna szemekkel meredt a feneketlen ezüsttó mélységébe. Draco lágyan karolta át derekát, s beletúrva ében hajába követelte bársonyos ajkait, s ő engedett a kísértésnek. Lehunyta szemeit. Nem törődött azzal, kik és hányan látják őket. Úgy is tudják már, hogy jegyesek, a mardekárosoknak pedig ismerős a „szerződéses házasságkötés”. De ebben a pillanatban semmi sem érdekelte, az érzésre koncentrált. Nyilvánosan még nem csókolóztak, s ez valahogy izgalommal is töltötte el. Karjait Draco nyaka köré fonta, teste remegve hevült a bizsergető szenvedélytől. Érezte a fiú leheletfinom simítását csípőjén, majd combján, ahol megállapodott. Már nem az első csókjuk, mégis, Draco technikája megint lehengerelte, felizzította benne szunnyadó vágyát. Amilyen váratlan volt a lány számára ez a csók, olyan váratlanul is szakadt meg. Szemeit még mindig csukva tartotta, hogy az élményt még egyszer átélje, s közben légzése csillapításán fáradozott. Mellkasa hihetetlen ütemben emelkedett, s süllyedt. Kinyitva szemét nem tudta megállni, hogy halványan el ne mosolyodjon, ahogy ránézett Draco boldogságtól sugárzó arcára.
Most hagyta félbe, míg képes volt rá. Érzékei tompultak szerelme parfümjének illatától, a Pansyn végig futó remegéstől. Tudta, ha tovább folytatja a játékot, már nem bírja magát leállítani. Keserves ez a hat hónap, még így is, azzal az estével. Most megint érezni akarta maga alatt, selymes bőrének minden apró milliméterét. Nehezen, de elszakította tekintetét a csókjától duzzadt, cseresznyepiros ajkakról, s rátévedt Blaise mosolygós arcára. Draco elvigyorodott, kezével közelebb húzta magához a lány törékeny testét, hogy érezhesse őt.
- Lassan kellene órára mennünk – szólalt meg pár perc múlva Blaise, vigyorogva. Igazán örült, hogy két barátja végre egyenesbe jött.
- Igen, mehetünk – köszörülte meg a torkát Draco. Pansy egy kis mosolyt küldött Daphnénak, s felállt szerelme öléből. Draco is komótosan feltápászkodott, felkapta táskáját, majd megindult a többiek után. Kiérve a klubhelyiségből beérte Pansyt, s derekára csúsztatva kezét lépkedtek első órájukra. A bűbájtan teremnél már minden diák ott volt, s most minden szem a mardekáros kis csapatra terelődött. Blaise és Daphne kapcsolata nem volt újdonság, csak Draco és Pansy nyilvános felvállalása. A hollóhátasok szájukat tátva meredtek hol Dracóra, hol Pansyre, majd összesúgtak társaikkal. Draco vigyorgott csak rajtuk, míg meg nem érkezett Flitwick professzor. Draco szeme megakadt egy lányon. Összenézett Blaise-zel, majd aprót intett a fejével a lány felé. Barátja is megnézte a lányt, s biccentett Dracónak. Pansy kérdő tekintetére csak megrázta fejét, majd beléptek a terembe, s elfoglalták helyüket. Amint elkezdődött az óra, Draco Blaise-hez fordult. Előttük Daphne, és Pansy jegyzetelt szorgalmasan.
- Az a csaj adta oda a csokit – súgta Draco.
- Akkor tőle megtudhatjuk ki a feladó – bólintott Blaise, követve Draco gondolatmenetét.
- Pontosan erre gondoltam – húzta mosolyra száját.
- Óra után kikérdezzük? – kérdezte Blaise halkan.
- Igen, de… - nézett egy pillanatra Pansyre -, nem kéne látnia.
- Értem – bólintott Blaise, majd elővett egy kis pergamen darabot, s ráírt valamit. Összehajtogatta egy kis madárkára, kezébe vette, s ráfújva előreküldte Daphnénak. A lány mosolyogva olvasta el a levelet, majd hátrakacsintott a vigyorgó Blaise-re.
- Mit írtál neki? – kérdezte Draco némi türelmetlenséggel hangjában.
- Csak annyit, hogy csajos ügyben az óra végén, sürgősen ráncigálja el Pansyt innen – mondta még mindig vigyorogva.
- Ó, ez jó ötlet volt – felelt elismerően Draco.
- Tudom, az enyém – húzta ki magát, mire Draco csak megforgatta szemeit. – Csak még magyarázkodhatok majd Daphnénak – fintorgott. – Na, én gyorsan leszerelem a csajt, te meg addig foglalkozz Pansyvel, míg Daphne el nem rángatja.
- Jó – adta meg magát Draco. – De azért én vagyok az ötletgazda… - vigyorgott rá Blaise-re.
- Persze, persze. Az egoizmusodat táplálni kell – nevetett halkan.
Az óra további részében Draco hol Pansyt, hol pedig Oliviát nézegette. Ki akarta szedni a lányból, hogy Victoria volt-e, aki a szerelmi bájitalt rá akarta sózni. Szinte nem is figyelt a tananyagra, annyira várta, hogy vége legyen ennek a gyötrelemnek. Mikor kicsengettek, Daphne lerohanta Pansyt, csacsogott neki valamit, amit Draco nem értett, majd csak Pansy bocsánatkérő, mogyoróbarna szemeit látta. Blaise ez időben odaoldalazott a hollóhátasok asztala mögé, s mikor Olivia megfordult, a fiú karon ragadta.
- Csak kérdezni szeretnék valamit – mondta halkan a lánynak, mire Olivia bólintott, s egy apró biccentéssel elküldte barátnőit. Ekkor Blaise gyengéd, mégis határozott mozdulattal kituszkolta a lányt a folyosóra, ahol Draco már várt rájuk. Közrefogták a megszeppentnek tűnő lányt, s a folyosó egy félreeső részéhez cipelték, egy lovagi páncél mögé. Megvárták, míg teljesen kihalt lesz a folyosó, majd nekiszegezték Oliviát a falnak, hogy ne tudjon menekülni. Draco az egyik, míg Blaise a másik oldalán.
- Szóval, Olivia… - kezdte Draco ingerülten. Mégis csak segített ez a lány „az elkövetőnek”. – Ki adta neked a csokikondért? – bökte ki kertelés nélkül.
- Senki… - vágta rá a lány. – Mondtam, hogy a hollóhátasoktól van – vette szaporán a levegőt. Draco és Blaise összenéztek. Blaise látta a szürke szemekben felizzani a haragot, így megelőzte barátját.
- Olivia, ugye? – A lány bólintott. – Mi csak azt akarjuk kideríteni, ki volt képes Amortentiával töltött csokit adni Dracónak, figyelembe se véve, ki esik neki áldozatául – mondta a fiú elfojtva mérgét. Hisz majdnem ő is egy áldozat lett. Olivia ledöbbenve meredt a két fiúra. Most fogta csak fel, mire vették rá, mibe keveredett.
- Victoria – suttogta a nevet alig hallhatóan. – Ő kért meg, hogy adjam neked – nézett könnyes szemekkel Dracóéba. A fiú dühösen beleütött a falba, s elviharzott a színről.
- Nyugodj meg – próbálta csillapítani a lányt Blaise. – Köszönjük, de most mennem kell. – Azzal Draco után szaladt. Egy emelettel lejjebb be is érte. A fiú nem titkolta dühét, az elsősök ijedten ugrottak félre útjából, még Potter sem húzta fel idegeit ennyire, mint Victoria. Blaise megállította Dracót.
- Draco, mit akarsz csinálni? – állta útját, s próbálta nem elengedni maga mellett.
- Mit? – kérdezte ironikusan. – Mondjuk, kicsit ráijesztek, hogy ne merjen velem többet szórakozni – mondta mérgesen, majd kikerülte barátját.
- Ne csinálj semmit – tartotta vele a lépést.
- De fogok – vágta rá ingerülten.
- Gondolkodj egy kicsit. Victoria még nem tudja, hogy te tudod. – Draco megtorpant. Ezt akár fel is használhatja a lány ellen. Gonoszan elvigyorodott, majd rendezte vonásait, s Blaise felé fordult.
- Nagyon jó ötletet adtál, Blaise – veregette meg vállát. – Ha szeretnéd nézni a műsort, akkor gyere velem. Megkeressük Victoriát – mondta gúnyosan, majd elindult, de most már arcán nem a düh vicsora, hanem a bosszú íze húzta fanyar mosolyra száját. Gyorsan megtalálták a hugrabug kis csoportját a sötét varázslatok kivédése teremnél. Minő meglepetésként, épp a hollóháttal volt órájuk. Draco nem látta Oliviát, így azt feltételezte, hogy vagy nem jár, vagy még nem heverte ki a kis lerohanásukat. Nem igazán foglalkoztatta a kérdés tovább, mikor meglátta Victoria világosbarna haját. Megállította Blaise-t.
- Na, most figyelj. Leégetem a kiscsajt, hogy év végig nem akarja kidugni a fejét a hálóterméből – mondta mérgesen, de szája szegletében vigyor bujkált. Draco összekócolta kicsit a haját, majd megköszörülte torkát, s kilépett a lépcsőfordulóból.
- Victoria! Szerelmem! – kiáltott fel megjátszva szerepét. A lány hátrafordult Draco hangjára, s elképedve, talán kicsit reményteli szemekkel nézte a fiút, amint elhomályosult tekintettel fókuszálva rá, egyre közelebb ér hozzá.
- Életem szerelme! Merre jártál eddig? Téged kerestelek fent a csillagok közt, s itt lent a földön is – kiáltott félhangosan, öles léptekkel szedve a fennmaradó távolságot. Most már mindannyian őt, vagy inkább Victoriát nézték. Dracót azért, mert tudták, ilyet soha az éltben nem tenne, Victoriát pedig azért, mert róla nem hitték, hogy Draco szerelmes is lehetne belé. Vic egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Mégis hatott volna az Amortentia? De ő nem így képzelte el. Így Draco csak lejáratja őt… megint. Feszélyezve pillantott körbe, s csak is az őt figyelő szemeket látta. Draco is csak egyre közelebb ért hozzá, folyamatosan mondva a „szerelmes” mondatait, Blaise hűen követte barátját, olykor megpróbálta lefogni, s visszafordítani a helyes irányba. De Draco ilyenkor fennhangon elutasította, hogy a szerelméhez tart, mit képzel ő, Blaise, hogy feltartja. Victori most már elbújt volna szégyenében. Draco odaért elé, elkapta kezét, s egy csókot nyomott kézfejére. Aztán derekára helyezte karjait, s ledöntötte Victoriát a lábáról, mintha csak egy tánc befejezése lenne. Közelített a lány szájához, mintha meg akarná csókolni. Blaise csak meredten nézte Dracót, nem tudta mit akar ebből kihozni, de várt. Bízott a fiúban, hogy nem lesz durva, hisz mégis csak egy lányról van szó. Draco szája már csak centikre volt a lány ajkaitól. Victori lehunyta szemeit, s várta a fiú érzéki ajakainak érintését, mint akkor azon az estén, mikor nem sikerült neki. De most! Most eljött az ő ideje. De csak nem akarta megérezni a fú száját. Ehelyett egy kisebb puffanással földet ért. Nyögve nyitotta ki mélybarna szemeit, s meglepődve nézte Draco dühtől eltorzult arcát. „Ajaj…”
- Mit képzeltél? Hm? – kezdte ordibálva Draco, hogy mindenki hallja. – Amortentiával akartál meghódítani. Nem sikerült! – mondta gunyorosan. – Ha nem vetted volna észre, mardekáros vagyok. Nem ismered a mardekárosok jellemét? Ilyen könnyen nem tudsz engem, egy Malfoyt átverni! – ordibált még mindig, a lány előtt állva. – Victoria Jehnsen bájitalkereskedése. Még sajnos dolgoznod kell a tökéletes siker eléréséhez – mondta gúnyosan, majd megfordult, s a vigyorgó Blaise-zel otthagyták a bambuló diákokat, és az elsüllyedni készülő Victoriát. Draco elégedetten menetelt vissza a pincehelyiség felé, még egy kis idejük is van óra előtt.
- Hát ez nem semmi volt – mondta elismerően Blaise. – De nem aggódsz, hogy most még jobban megkeseríti majd az életed? – nézett rá aggódva.
- Szerinted egy ilyen megalázás után képes lenne rá? – vigyorgott Draco, miközben megigazította tejföl szőke haját. Nem is ismerte Victoria igazi arcát, azt, ami most csak még jobban szenved, s bosszúért kiált.
Blaise csak sóhajtott egyet annak jeléül, hogy fogalma sincs a válaszról. A klubhelyiségbe belépve a lányok rájuk vártak, hogy elindulhassanak mágiatörténetre.
- Hol voltatok? – támadt azonnal Pansy Dracónak, de a fiú egy váratlan csókkal beléfojtotta a szót. Blaise füttyentett egyet a többi, pár mardekárossal együtt.
- Majd elmondom – súgta halkan a lánynak, majd elindultak.
- Ez meg mi volt? – segítette fel Charlotte, Victoriát a földről.
- Semmi – morogta dühösen a lány, a hollóhátasok, s hugrabugosok vizslató, és megvető szemeinek kereszttüzében.
- Na, ne mondd – torkolta le barátnőjét. – Neked az Amortentia semmi? – kérdezte ingerülten.
- Jaj, mit kell úgy felfújni? – fújtatott mérgesen. – Hatodikban Demelza is használt bájitalt.
- Igen, de ő nem a legerősebbet a világon! – támadt neki újból.
- Charlotte! Hagyj békén – vágta oda egyre dühösebben Victoria. Arca megirigyelhette volna most a Weasleyk hajszínét is, a szégyentől, és a dühtől egyaránt. „Most jön először a B, aztán a C terv kivitelezése” – jegyezte meg magában Victoria. Szörnyen dühös volt. Draco most nagyon megalázta. S már csak azon volt, hogy tönkre tegye Draco és Parkinson életét. Az sem érdekelte, ha nem kaphatja meg a fiút, csak ne legyenek boldogok.
Ebéd után a mardekárosok a folyosón verődtek össze. Az üvegházak felé vették az irányt gyógynövénytan órára. Egyiküknek sem volt túl sok kedve hozzá, tekintve, hogy a griffendélesekkel lesznek együtt. Draco, Pansy, Blaise és Daphne elöl mentek, őket követte Crak, Monstro és Millicent. Draco és Pansy kéz a kézben lépkedtek egymás mellett, amit Blaise mosolyogva meg is jegyzett nekik. Vigyorogva fogadták barátjuk lelkesedését, mikor különös dolog történt. Draco csak egy húzást érzett Pansy felöl, na meg három sikkantást is a lányok felől, s Pansy a levegőben lógott fejjel lefelé, mintha egy kötél a lábánál fogva tartaná. Draco és Blaise ösztönösen néztek össze, majd Draco előrántotta pálcáját a talárzsebéből, s elmotyogta a Liberacorpus bűbájt, majd elkapta a leeső Pansyt. Karjaiban tartva nyugtatta a rémült lányt, aki szaporán lélegezve bújt Draco mellkasához. Mogyoróbarna szemeiben a félelem gyenge harmatja csillogott. Draco a lány arcára nyomta száját, apró puszikkal próbálta nyugtatni az izgatott Pansyt. Meg tett volna mindent azért, hogy elkaphassa, aki ezt csinálta. A diákok egy része röhögve kerülte ki őket, mások pedig mintha kicsit megsajnálták volna a lányt, megint mások csak szánalmat árasztottak feléjük. Draco és Blaise legszívesebben mindegyik bámészkodó diákot elhajtotta volna melegebb éghajlatra. Draco azonban most mással volt elfoglalva. Pár perc után leállította a lányt a földre, barátnői rögtön ott termettek, hisz addig nem akarták őket zavarni. Draco és Blaise a folyosót figyelte, hátha látnak valakit, aki suttyomban próbál menekülni a tett színhelyéről, de semmi és senki gyanúsan viselkedő személyt nem láttak. Pedig hihetetlenül el akarta kapni azt, aki megalázta szerelmét. Draco közelebb húzta magához Pansyt, átkarolta, így mentek tovább. Minél közelebb akarta tudni, érezni magához, amennyire csak lehetséges.
Eközben az egyik lovagi páncél mögött, kapkodva vette a levegőt egy barna hajú lány. Majd miután látta elhaladni a mardekárosokat maga mellett, kitört belőle a halk nevetés. Lerogyott a fal tövébe, és csak rázta a nevetés. Victoria végre egy kis elégedettséget is érzett, nem csak a megalázottságot. Igaz, hogy Draco hősiesen elkapta a lányt, de hát akkor is kinevettette a diákok előtt. És ez akárhogy is, de jól eső érzés volt számára. Még mindig vigyorogva rakta el pálcáját talárja zsebébe, majd mintha mi sem történt volna, kilépett a páncél árnyékából, s a következő órája felé vett az irányt.
Pansy csak egy rántást érzett a lábánál fogva, s már a levegőben is volt. Sikkantással jelezte rémültségét. Draco hamar észbe is kapott, s nem kellett sokáig szoknyáját fogdosnia, hogy ne látszódjon ki mindene. Azt hitte, nagyot koppanva esik le a földre, de Draco elkapta, s karjaiban tartotta őt. Most nem igen ért rá a fiú tettén ámuldozni, megrémült. Senki nem csinált eddig vele ilyet. Csak kerülne vele szemtől szembe. Érezte Draco puha száját, amitől gyorsan megnyugodott. De nem akarta, hogy a fiú lerakja. Biztonságban érezte magát ölelő karjai között, ezért kicsit csalódott is, mikor a fiú egy gyengéd mozdulattal ezt végrehajtotta. Barátnői, mintha eddig ott sem lettek volna, csak most értek be a látókörébe. Eddig csak is Dracót érezte, az illatát, az erős karjait, majd látta Blaise aggódó, barna szemeit is. Egy félmosollyal tudtára adta, hogy jól van. Rápillantott szerelmére, aki szemeivel valószínűleg az elkövetőt kereste, aztán továbbindultak, s Draco szorosan magához húzta, s védelmezően átkarolta derekát. Pansy mélyet sóhajtva gondolt arra, mi jöhet még ma.
A hármas számú üvegház előtt Bimba professzor már várta a griffendéles, s mardekáros tanulókat.
- Jó Napot, mindenkinek! A mai órán egy kis ismétléssel kezdünk, méghozzá a görcsös morgacstuskóval. – A diákok egytől egyig elfintorodtak a hír hallatán. Utálták az indás növényt. – Na, de nagy a lelkesedés – jegyezte meg Bimba professzor. – Gyerünk, a csoportokban vegyesen legyetek. – S a tanárnő elkezdte beosztani a tanulókat, griffendélest a mardekárossal.
Draco és Pansy szerencsétlenségükre külön csoportba kerültek, aminek a fiú nagyon nem örült, tekintve a szünetben történteket. De nincs mese, nézi a jobbik oldalát, hogy nem Potter van mellette, csak egy kis jelentéktelen griffendéles. A tuskó még mozdulatlanul állt, Draco felvette a védő szemüveget, a fogvédőt, miközben csakis Pansyt figyelte, aki ugyanígy tett. Mellette a griffendéles hozzáférkőzött a tuskóhoz, ami most életre kelve hosszú, tüskés indákat eresztett. Draco, feleszmélve Pansy figyeléséből elkapta fejét egy indaág elől, majd a másikat kezével gyűrte le. Pansy sem állt jobban, ő is elbambult Draco irányába. Csoporttársa már beledugta kezét a tuskó nyílásába, hogy kivegye a termését, míg Pansyt megtámadták az indák. Próbálta legyűrni az egyiket metszőollóval, a másikat simán a kezével. Majd mikor végzett ezzel, megint Dracóra nézett, aki szintén ezzel foglalatoskodott, és így nem vette észre, hogy az egyik inda, most hatalmasat süvít felé. Pansyt úgy eltalálta, hogy a tüske belemélyedt karjába, s hátra esett az üvegház falának. A lányok felsikoltottak, főleg Daphne, és Millicent. Draco és Blaise pedig rögtön ledobták védőszemüvegüket, és odarohantak az ájult lányhoz. Draco szívverése egy másodperc alatt a duplájára gyorsult fel, ahogy látta Pansyt a földön feküdni. Ekkorra már Bimba professzor is odaért, de Dracót nem tudta eltuszkolni onnan.
- Mr Malfoy! Vigye fel a gyengélkedőre! – utasította a professzor, de Draco akkor már ölbe kapta kedvesét. Blaise is indult utána.
- Mr Zabini! Maga hova megy? – állította meg a fiút a tanárnő, mikor követte Dracóékat.
- Hát… utánuk – mondta nemes egyszerűséggel.
- Jól van, jöjjön. A többiek addig menjenek vissza a klubhelyiségükbe – mondta a professzor és Blaise-zel elszaladt a gyengélkedő felé.
Draco nem kímélve magát rohant a gyengélkedő felé, karjaiban az ájult Pansyvel. S a kviddicsedzések meg is adták neki a kondíciót hozzá, bár a hosszú táv után már kifulladva rontott be a gyengélkedő ajtaján.
- Madam Pomfrey! – kiáltott a javasasszonyért, aki a második ilyen után ki is ért.
- Mi történt?
- A… görcsös… morgacstuskó… indájából a tüske… és akkorát ütött… hogy még hátra is esett… - vette szaggatottan a levegőt Draco, miközben próbálta kinyögni mi is történt. Ekkorra ért oda Bimba professzor, és Blaise.
- Rakja arra az ágyra – mondta a Madam, és elszaladt az üveges polcokhoz. Draco gyengéden ráfektette Pansyt az ágyra, s csak nézte szerelme kisimult arcát. Blaise kezét érezte vállán, majd a Madam tuszkoló kezeit.
- Menjenek arrébb, gyerünk! – szólította őket fel. Bimba professzor elhúzta a paravánt, s míg arréb álltak, annyit láttak, hogy tanakodik a Madammal. Draco legszívesebben ott lenne Pansy mellett, fogná a kezét, simogatná selymes arcát. A Madam és a professzor gyors mozdulatokat végeztek Pansyn, amit a fiúk nem láthattak, majd kis idő múlva – ami Dracónak több órának is tűnt –, abbahagyták a gyógyítást, s Pansy immár betakarva feküdt az ágyban.
- Hogy van? – kérdezték egyszerre Madam Pomfreyt.
- Jól van a kisasszony, de pihennie kell, és egy darabig itt fog sajnos feküdni. A tüske mérgének ellenszerét beadtuk neki. Nem lesz baja – nyugtatta őket.
- Itt szeretnék maradni – jelentette ki Draco.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, Mr Malfoy – rázta fejét a javasasszony.
- Adjon egy kis időt – mondta Draco kérlelőn.
- Rendben, de maximum tíz perc – adta meg magát a nő, s visszament a gyengélkedő hátsó részébe.
- Értesítem a többieket – mondta Blaise együttérzően. Draco bólintott, majd a fiú kiment a helyiségből.
Draco odalépkedett Pansy ágyához, odahúzott egy széket, s leült. Megfogta a lány kezét, arcából kisöpört egy ében tincset. „Mi jöhet még, Pansy?” – kérdezte magától a fiú. Mért nem volt ott, hogy megvédje, mért kellett külön csoportba kerülniük? Mért történik mindez velük? Dracót gyötörte a bűntudat szinte mindenért. Tíz percig nézte a lány rezdületlen arcát, simogatta kezét, mikor Madam Pomfrey is megérkezett.
- Mr Malfoy. Most már hagyja pihenni a kisasszonyt. Holnapra már felébred – mondta szelíden a nő, mire Draco bólintott. Az asszony újra eltűnt szürke szemei elől. Felkelt a székről, s odahajolt a lány fölé. Gyengéd csókot nyomott ajkaira, majd még többször hátranézve kiment a helyiségből. Halkan rakta be maga után az ajtót, majd kezeibe temette arcát, s fáradtan átdörzsölte szemeit, s beletúrva hajába megigazította azt is. Vontatottan, magába roskadva menetelt a klubhelyiség felé. Addig nem lesz képes aludni, míg szerelme fel nem ébred. Ebben biztos volt.
Címkék: A csábító - 17. fejezet
Újabb bejegyzések Régebbi bejegyzések Főoldal
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
