Blogger Template by Blogcrowds

.

„– Nem! – ellenkezett Hermione, miközben Ron lenyűgözve elővette a parányi üveg aranyszínű bájitalt. – Ne add nekünk! Vidd magaddal, ki tudja, mi vár rád!

- Nekem nem kell, én Dumbledore-ral leszek – felelte Harry. – Titeket sokkal jobban féltelek… Ne nézz így rám, Hermione, visszajövök…”

„Az ajtónyitás zajára valamennyien megfordultak. Hermione odaszaladt Harryhez, és átölelte.“


Rövid léptekkel haladt Lumpsluck dolgozószobája felé. A mellette haladó, belé karoló Romilda Vane egyfolytában csacsogott valamiről, amit Harry meg sem hallott. Gondolatai még mindig Hermione körül forogtak, és azon, amit ma majdnem megtettek. Vagy hitte, hogy az fog történni. Ami azonban igazán meglepte a fiút az az volt, hogy akarta, kívánta a lány ajkait, hogy az övéihez érjenek. Meg akarta tudni, hogy mennyire puha, milyen ízű a csókja. Egyszerűen nem tudta elszakítani elméjét azoktól a képektől, amikben továbbképzelte azt a pillanatot. Tudta, hogy az ő Hermionéja soha nem tette volna meg a barátságuk – vagy épp Ron -, miatt, s nem szabadna ilyeneken törnie a fejét. De azt sem tudta megmagyarázni, még magának sem, hogy mit érez…


Egyre tisztábban hatolt tudatába a professzor szobájából kiszűrődő beszélgetés zaja és a zene moraja. Egyáltalán nem volt kedve partizni, vagy jó pofizni valakivel is. Egyet akart, de azt nagyon…


- Harry? Harry, figyelsz te rám? – Romilda összehúzott szemekkel nézte őt.


- Persze - hazudott reflexből.


- Aha… Nem úgy tűnt – vizslatta őt továbbra is, de Harry nem törődött vele.


Lumpsluck szobájába belépve a fiú azonnal körülnézett. Rendkívül tágas volt, amit biztosan egy bűbáj tartott fenn, a falakat és a mennyezetet függönyök széles választéka díszítette az arany, bíbor és smaragd árnyalatokban. A helyiségben a mennyezetről egy gömblámpa lógott alá, melyben apró tündérek röpködtek elárasztva az egész szobát fénnyel. Harryt azonban ez nem igazán izgatta, szemeivel Hermionét kereste a tömegben. S meg is találta. Tekintetük egy kis időre összekapcsolódott, majd a lány kénytelen volt Stephen Davidsre figyelni.


Harry megeresztett egy fintort, ahogy Davidst nézte, majd végigmustrálta a lányt. Egyszerű halványkék, de annál gyönyörűbb és feltűnőbb ruhájával kitűnt a többi lány közül. A ruha egyenes szabásával, térdig érő hosszával és a derekán megkötött széles masnival kiemelte karcsú alakját, és láttatni engedte hosszú lábait. A vékonyka pántok és, ahogy haja laza kontyba volt fogva - egy-két kimaradt tinccsel -, fedetlenül hagyták vállait, s Harry már el is képzelte, ahogy gyengéden legörgeti a pántocskákat. Nyelt egyet, majd maga után húzva Romildát – ugyanis a lány egy pillanatra sem engedte el -, megpróbált elvegyülni a vendégseregben. Lumpsluckot pedig egyenest elkerülni.


Beszélgetett több meghívottal is, diákokkal és tanárokkal egyaránt. De semmi újat nem tudott meg. Próbált puhatolózni, de nagyon sokszor találta szembe magát a „Neville féle nézéssel”. Ő már csak így konstatálta magában.


Egy óra után aztán megunva feladta, és lerázta Romildát. Szerencsére a lány elmélyülten beszélgetett az egyik barátnőjével, így Harry könnyedén el tudott tűnni előle. Azonnal Hermione keresésére indult, nem túl feltűnően benézett minden mennyezetről alá lógó függöny mögé, de sehol sem találta. Egy aranyszínű függöny mögött végül elidőzött, itt is – ahogy a helyiségben mindenhol -, fagyöngy csüngött a mennyezetről.


Furcsállta, hogy Lumpsluck még azóta sem csípte fülön, hogy bemutassa valakinek, vagy elbeszélgessen vele kicsit. Épp belekortyolt az egyik manó tálcájáról lekapott mézsörébe, amikor meghallotta a háta mögül saját nevét.


- Harry? – Annyira izgatott lett, hogy a mézsört kiköpte előre a falra. Sebesen megfordult, Hermione vigyorra húzta száját, miközben a fiú letörölgette arcát, és lerakta a közeli asztalocskára a kupáját.


- Öhm, szia Hermione! – mosolygott, a szíve ismét heves iramban dobolt. Harry figyelmét ettől függetlenül nem kerülte el, hogy a lány pirospozsgás arccal igazítgatja haját. – Veled meg mi történt? – kérdezte Harry, mivel Hermione olyan kócos és zilált volt, mintha egy ördöghurok-erdőn verekedte volna át magát.


- Semmi, csak sajnos sok itt a fagyöngy – halkult el hangja a mondat végére, amitől Harryben egyszeriben ment fel az a bizonyos pumpa. Agyát elöntötte zubogó vére, és semmi mást nem akart, mint Stephen Davids fejét leátkozni a testéről.


- Értem – nézett el a lányról dühösen, s ahogy észrevette a kóválygó Davidst, ökölbe szorult a keze. De mit érdekli őt, hogy Hermione kivel csókolózik, meg mikor? Elvégre csak a legjobb barátja, senki más… - Óh, jé nézd csak, itt is van egy – szólalt meg Malfoyt meghazudtoló gúnnyal. – Davids gondolom épp téged keres. Majd szólok neki, hogy itt megtalál – lépett el Hermione mellett fintorral arcán, amikor a lány megfogva karját megállította.


- Harry én… - Rémült tekintete elbizonytalanította a fiút. – Kérlek, ne szólj neki! Épphogy sikerült most is leszerelnem – mondta halkan, és óvatosan kinézve a függöny mögül visszahúzta Harryt, egészen a falig nyomta őt.


Harry meglepődött a lány viselkedésén, aztán leesett neki, miért is kérte őt erre. Teljesen félreértette a lány előbbi mondatát. A düh újabb hulláma söpört végig testén, de Hermione rendkívüli gyorsasággal vonta magára a figyelmét.


- Talán nem is volt rossz ötlet Lumsplucktól a fagyöngy – suttogta közel lépve Harryhez, s mélyen elpirult, ahogy testük egymáshoz ért.


A fiú lélegzete elakadt egy másodpercre, agya sebesen pörgette végig a következményeket. Mi lesz, ha most megcsókolja Hermionét… Mi lesz a barátságukkal, mi lesz Ronnal?


Aztán itt Harry hirtelen ráeszmélt arra, hogy a mai nap ebből semmi sincs jelen az életében. Hermione nem a barátja, ahogy szinte Ron sem, aki nem mellesleg nagyon is jól elvan Lavenderrel. Akkor miért is kellene magától megvonnia ezt az ígérkező csókot?


Szaggatottan véve a levegőt lassan felemelte jobb kezét, és megsimította Hermione pirosas arcát. Gyengéden a füle mögé tűrte az előrehulló, őt zavaró tincsét, majd még közelebb hajolt hozzá. Érezte, hogy szíve heves ütemben veri a tam-tamot, s furcsán gondolt arra, mit fog tenni most. Aztán ajkuk lágyan érintette a másikét, majd puhatolózva kóstolgatták a másik száját. Hermione beletúrt a fiú kócos hajába, és megszűntette testük között a megmaradt kis távolságot is. Harry belesóhajtott a csókba, úgy érezte, hogy teste minden idegszála érzékeli Hermionét és reagálva is rá, majd szét akar robbanni. Még többet és többet akart, ezért finoman a lány derekára csúsztatta tenyerét, és simogatni kezdte őt, ami a lányt mosolyra késztette. Épp elmélyítették volna a csókot, amikor hirtelen jött fényt érzékelt Harry, majd tudatába lassan befurakodott egy mérges hang.


- Granger? Hermione? Mi a francot műveltek itt? – indult meg feléjük Stephen Davids. Harrynek kellett egy kis idő, hogy felébredjen a csók miatti kábulatból, majd összeszorított fogakkal nyúlt a pálcájáért, mikor Davids indulatosan ugyanezt tette. Hermione állt védelmezően Harry elé.


- Stephen, kérlek menj innen! – szólította fel a fiút. – És hagyj békén!


- Lecserélsz egy… egy ilyenre? – fintorgott Davids. – Egy mugli születésűre? – Most Harry nézett furcsán az előtte álló fiúra. A feje hirtelen kitisztul, bár egész teste még bizsergett. Őt nevezte mugli szülők gyermekének…


- Hallottad Hermionét, nem? – lépett előrébb Harry, elraktározva egy kicsivel későbbre az előbbi információt. Davids felhorkant, majd otthagyta őket. Hermione visszafordult Harryhez, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját. A fiú agya azonban már csak is egy szón kattogott. Mugli, vagyis sárvérű. Granger. Hermione – emlékezett vissza mit mondott Davids, amikor rájuk talált.


- Sajnálom – szólalt meg Hermione, de Harry nem figyelt rá. Villámcsapásként érte a felismerés, amire eddig, egész nap nem jött rá. Amiért furcsán nézegették őt, amiért se Ron, se Hermione nem a szokásos módon viselkedtek vele – a többi diákkal együtt. Amiért Davids őt Grangernek és mugli születésűnek nevezte… Legszívesebben fejbe vágta volna magát, amiért ilyen bolond volt.


- Én… Ne haragudj, de most mennem kell – sietett a helyiség kijárata felé. Hermione értetlenül nézett utána.


Kisietett Lumpsluck dolgozószobájából és visszament a Griffendél toronyba. Felszaladt a fiúk hálószobájába, és a táskájából előkereste a Félvér Herceg könyvét. Lehuppant az ágyára, és odalapozott ahhoz az oldalhoz, amelynek varázsigéjét kipróbálta tegnap. Szerepcsere – olvasta el ismét a szavacskát.


Végigpörgette agyában azokat az információkat, amiket ma hallott. Igen, ő azt hitte semmi nem történt, amikor elmondta az igét. De tévedett, nagyot. Szerepet cserélt, méghozzá Hermionéval. Így már mindent értett, ami ma történt vele.


Nyögve dőlt hátra az ágyán, ugyanis ellenige nem volt a könyvben leírva. Óh, hogy miért nem hallgatott Hermionéra? Most nem lenne ilyen helyzetben! – szidta magát gondolatban. Viszont… akkor sok minden nem történt volna meg, amit Harry sajnált volna. De kinek szóljon? Kitől kérjen segítséget?


Senkitől. Ugyanis ő baltázta el, neki is kell helyrehoznia. Ki kellene derítenie, kit rejt a Félvér Herceg név. Talán akkor lenne esélye arra is, hogy visszafordítsa a varázsigét. És ha Dumbledore-nak szólna? Úgysem tudna mit csinálni, hisz ez nem a Mágia Ügyi Minisztériumba bejegyzett ige. Csak az tudja visszafordítani, aki kitalálta…


Reménytelen – mondta magában lehunyt szemekkel. Még mindig zsibongott minden porcikája, ha a csókra gondolt. Viszont nem tudta megmondani, hogy pontosan mit érez a lány iránt. Egyelőre nem tudott mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Kuszák voltak, és zavarosak.


Rossz kedvvel – a talárjába rejtett könyvvel -, ballagott a pince termek felé, ahol Piton dolgozószobája található. Igaz, hogy Hermionéval együtt kell letöltenie a büntetőmunkát, azonban a partin elcsattant csók óta – na meg amióta faképnél hagyta minden magyarázat nélkül -, megpróbálta kerülni őt. Ami nem is volt olyan egyszerű, tekintve, hogy valami oknál fogva mindig többet volt a lány a klubhelyiségben. Harry kicsit szégyellte is magát miatta, de megbántani sem akarta Hermionét. Így maradt a kerülgetés.


Piton dolgozószobája előtt már ott állt Hermione. Karba tett kézzel, haragtartóan nézte a közeledő Harryt, akinek gombóc nőtt a torkában. A fiú nagyot nyelt, amikor odaért hozzá.


- Szia! – köszönt halkan, minél inkább kerülve a tekintetét.


- Szia! – Szólalt meg a lány is, majd rögtön kopogott is. Piton halvány vigyorral arcán intett nekik, hogy kövessék. A közeli raktárba mentek, ahol a bájitaltanhoz szükséges növényeket, üstöket és egyéb kellékeket tárolták.


- A feladatuk az lesz, hogy a koszos üstöket lesikálják. Természetesen pálca nélkül – nyújtotta kezét az említett tárgyakért, majd miután megkapta őket, folytatta. – Amikor végeztek, jelentkeznek az irodámban. – Egy pálcaintésére megjelent két vödör, egy-egy törlőronggyal. Majd Piton egyedül hagyta őket.


Hermione azonnal fogta az egyik vödröt, és a helyiség legtávolabbi pontjára ment a fiútól. Harry sóhajtva vette kezébe a vödröt, majd elhatározva magát a lány után ment. Elkezdte tisztogatni az egyik üstöt, amikor megszólalt, a lány már javában dolgozott.


- Sajnálom a tegnapit. – Semmi válasz. Harry várt egy kicsit, hátha hozzá szól a lány. De úgy látszott igencsak megsértődött. – Ha azt mondom, hogy egy varázsige miatt szerepet cseréltünk, elhinnéd? – fordult a lány felé, aki megállt a mozdulat közben.


- Miért hinném el? – szólalt meg, de nem nézett rá.


- Mert… - Harry egy pillanatig elgondolkodott, mit mondjon. – Mert fontos vagy nekem – fejezte be végül hazugságmentesen. Szívből beszélve.


- Bizonyítsd be! – fordult meg végre Hermione is. Harry halványan elmosolyodott. Valami mégis maradt az ő Hermionéjából is. Egy pillanatig elgondolkodott, melyik részét bizonyítsa be… Ugyanis csak az egyikre volt ötlete.


- Hogyan? – kérdezte végül.


- Nem tudom. Ezt neked kell tudnod – felelt a lány. Harry elgondolkodott. Olyat nem mondhat, amit mindenki tud. Csak is olyat, ami igaz lehet ebben a világban, s csak ő tudhatja.


- Megmutatom a könyvet, amiből elmondtam az igét – mondta végül vállat rántva.


- Nagyon meggyőző… - fordult vissza a lány az üstök felé. Harry hozzálépett hátulról.


- Akkor csak egyszerűen higgy nekem, és segíts kideríteni, ki az a Félvér Herceg – suttogta a fülébe, amitől borzongás futott végig Hermionén.


- Mi… Miért kell azt tudnod neked? – bökte ki a lány.


- Mert az ő könyvéből olvastam fel a varázsigét, ami miatt most az egész életem egy felfordulás – emelte picit meg hangját, és két kezét felrakta a polcra satuba fogva a lányt. Hermione megfordult ölelésében, szemei megbántottan csillogtak.


- Te felolvastál egy… - kezdte, de Harry nem hagyta, hogy befejezze. Számtalanszor hallotta már ezt.


- Ne most! Kérlek – nézett rá elgyötörten. Aztán hirtelen beugrott neki valami. Az a varázsige, amit ma Piton mondott rá a Nagyteremben. Ismerős volt neki… Ellépett a lánytól, és előkapta a Félvér Herceg könyvét, majd a lány tekintetét a hátán érezve végiglapozta a könyvet. Capistrum concido. Lefegyverzésre – olvasta el. Harryben minden érzése a könyv iránt új értelmet nyert, hogy sejtette, ki a tulajdonosa. Hisz máshonnan Piton honnan tudta volna azt az igét? Előre meredt, mintha valami transzban lenne, s azon járt az agya, hogy akit ő úgy dicsőített, az Piton…


- Harry? Most mi van? – térdelt le elé Hermione.


- Tudom, ki a Félvér Herceg – suttogta döbbenten, majd felpattant. – Beszélnem kell Pitonnal – jelentette ki, majd kifordult a helyiségből. Piton dolgozószobája előtt aztán megtorpant, nagy levegőt véve végül bekopogott.


- Tessék! – szólt ki a hang bebocsátást adva számára. Harry becsukta maga mögött az ajtót, és egyenesen a professzor asztalához ment. Ránézett Pitonra, majd az asztalra rakta a könyvet. – Mi ez, Granger? Nekem már nem kell a Bájitaltan Haladóknak – jegyezte meg gunyorosan.


- Nyissa ki, tanár úr, és olvassa el a legelején a betűket – mondta nyugodtságot erőltetve magára. Piton összehúzott szemekkel meredt rá még egy pillanatig – Kérem – nyögte ki Harry, mire a professzor megtette, amire kérte. Összepréselte ajkait, és felnézett a fiúra.


- Ezt meg honnan szerezte?


- Lumspluck tanár úrtól kaptam kölcsönbe, a szekrényben volt a teremben – felelte. Sóhajtott, muszáj lesz elmondania Pitonnak. Csak ő változtathatja vissza ezt a helyzetet. – Nem ez a lényeg. Felolvastam az egyik varázsigét, és másnap arra ébredtem, hogy szerepet cseréltem… - elgondolkodott, hogy elmondja-e kivel –, egy diákkal – fejezte be.


- Most azt várja, hogy elhiggyem magának? És miért hozzám fordult ezzel? – nézett Harryre metszőn. – Nem én vagyok az igazgató.


- Mert tudom, hogy maga a Félvér Herceg. Ma használta az egyik igéjét – állta a szemkontaktust. – Csak maga tudja az ellenvarázst. Ha pedig nem hisz nekem, alkalmazzon rajtam legilimenciát – mondta határozottan.

Piton pár percig csak nézte őt, aztán elővette pálcáját, és Harry érezte, ahogy behatol tudatába, s az emlékeiben kutat. A következő pillanatban hirtelen eltűnt az érzés.


- Novo Tergum – szólalt meg a professzor, Harry alig hitt a fülének. – Magának kell elmondania, hogy visszaforduljon a varázslat – állt fel, majd az ajtóhoz lépve jelezte, hogy Harry távozzon. – A büntetőmunkája várja - húzta gúnyos vigyorra száját.


Harry fintorgott egyet, s eszébe jutott az ott hagyott Hermione, s az, ahogy ránézett. Kiment Piton szobájából, és visszament a lányhoz. Ugyanott leghátul a helyiségben megtalálta, elgondolkodva sikálta épp az üstöt.


- Hermione – szólította meg halkan. A lány annyira megijedt, hogy megfordulva majdnem felrúgta a vödröt.


- Minden… rendben Harry? – kérdezte aggódva, mogyoróbarna szemei felcsillantak, ahogy Harryre nézett.


- Igen, megvan a varázsige, amivel visszafordíthatom ezt a két napot – sóhajtotta, mert rosszul érezte magát, hogy itt hagyja ezt az életet. Be kellett vallania magának, hogy kicsit azért tetszett neki. Nem volt Voldemort, akivel szembe kellett néznie, nem ő volt a Kiválasztott. Bár senkinek nem kívánta volna azt az életet, amin ő keresztülment miatta. Viszont… hiányzott neki a barátai törődése. És hiányzott neki Hermione. Az ő Hermionéja, aki mindig ott volt mellette, ha szüksége volt rá, aki megvigasztalta akkor is, amikor szakítottak Ginnyvel, amikor egy ölelésével meg tudta nyugtatni őt.


Melegség áradt szét benne, a mellkasában érzett görcsös gombóc oldódni kezdett. Harry most már teljes mértékben tisztában volt az érzéseivel. És csak remélte, hogy ha visszatér a saját életébe, lesz elég mersze, hogy ezt megmondja Hermionénak is.


Hirtelen odalépett a lányhoz, és szenvedélyesen megcsókolta őt. Nem akarta, hogy azt higgye a lány, minden rossz volt ebben a két napban.


- Viszlát! – zihálta, majd elővette pálcáját és kimondta a varázsigét. Ismét érezte azt a remegést egész testében, becsukta szemét, hogy ne lássa a lány szomorú arcát.


Amikor pedig kinyitotta, Hermione mogyoróbarna tekintete fogadta. Felnyögött. Hát mégsem sikerült?


- Harry, mi a bajod? – hallotta meg a lány hangját.


- Hol vagyunk? – kérdezett vissza.


- A pincében. – Harry még egyszer felnyögött.


- Kérlek, mondj valamit! Megrémítesz – mondta halkan. A fiú belenézett a lány szemeibe, és megnyugodott. Érezte, hogy visszaállt minden az eredeti kerékvágásba. Elmosolyodott, majd közelebb lépett Hermionéhoz.


- Csupán el kell mondanom neked valamit – szólalt meg rekedtesen, és még közelebb lépett hozzá, olyannyira, hogy már csak pár centiméter választotta el arcukat. Lassan felemelte jobb kezét és gyengéden megsimította a lány arcát, mire ő elpirult. Hallotta a lány gyors légvételeit, s tudta. Érzései viszonzásra találtak.


Elnyílt ajkakkal csókolta meg a lányt, aki nem ellenkezett. Beletúrt a kócos fürtökbe és nyaka köré fonta karját. Mikor elváltak egymástól, mindketten ziháltak.


- Szeretlek – mondta ki Harry, s a lány mosolyogva megcsókolta válaszul.

0 Comments:

Post a Comment



Régebbi bejegyzés Főoldal