Fanfictions á la Freeb

„– Nem! – ellenkezett Hermione, miközben Ron lenyűgözve elővette a parányi üveg aranyszínű bájitalt. – Ne add nekünk! Vidd magaddal, ki tudja, mi vár rád!

- Nekem nem kell, én Dumbledore-ral leszek – felelte Harry. – Titeket sokkal jobban féltelek… Ne nézz így rám, Hermione, visszajövök…”

„Az ajtónyitás zajára valamennyien megfordultak. Hermione odaszaladt Harryhez, és átölelte.“

Rövid léptekkel haladt Lumpsluck dolgozószobája felé. A mellette haladó, belé karoló Romilda Vane egyfolytában csacsogott valamiről, amit Harry meg sem hallott. Gondolatai még mindig Hermione körül forogtak, és azon, amit ma majdnem megtettek. Vagy hitte, hogy az fog történni. Ami azonban igazán meglepte a fiút az az volt, hogy akarta, kívánta a lány ajkait, hogy az övéihez érjenek. Meg akarta tudni, hogy mennyire puha, milyen ízű a csókja. Egyszerűen nem tudta elszakítani elméjét azoktól a képektől, amikben továbbképzelte azt a pillanatot. Tudta, hogy az ő Hermionéja soha nem tette volna meg a barátságuk – vagy épp Ron -, miatt, s nem szabadna ilyeneken törnie a fejét. De azt sem tudta megmagyarázni, még magának sem, hogy mit érez…

Egyre tisztábban hatolt tudatába a professzor szobájából kiszűrődő beszélgetés zaja és a zene moraja. Egyáltalán nem volt kedve partizni, vagy jó pofizni valakivel is. Egyet akart, de azt nagyon…

- Harry? Harry, figyelsz te rám? – Romilda összehúzott szemekkel nézte őt.

- Persze - hazudott reflexből.

- Aha… Nem úgy tűnt – vizslatta őt továbbra is, de Harry nem törődött vele.

Lumpsluck szobájába belépve a fiú azonnal körülnézett. Rendkívül tágas volt, amit biztosan egy bűbáj tartott fenn, a falakat és a mennyezetet függönyök széles választéka díszítette az arany, bíbor és smaragd árnyalatokban. A helyiségben a mennyezetről egy gömblámpa lógott alá, melyben apró tündérek röpködtek elárasztva az egész szobát fénnyel. Harryt azonban ez nem igazán izgatta, szemeivel Hermionét kereste a tömegben. S meg is találta. Tekintetük egy kis időre összekapcsolódott, majd a lány kénytelen volt Stephen Davidsre figyelni.

Harry megeresztett egy fintort, ahogy Davidst nézte, majd végigmustrálta a lányt. Egyszerű halványkék, de annál gyönyörűbb és feltűnőbb ruhájával kitűnt a többi lány közül. A ruha egyenes szabásával, térdig érő hosszával és a derekán megkötött széles masnival kiemelte karcsú alakját, és láttatni engedte hosszú lábait. A vékonyka pántok és, ahogy haja laza kontyba volt fogva - egy-két kimaradt tinccsel -, fedetlenül hagyták vállait, s Harry már el is képzelte, ahogy gyengéden legörgeti a pántocskákat. Nyelt egyet, majd maga után húzva Romildát – ugyanis a lány egy pillanatra sem engedte el -, megpróbált elvegyülni a vendégseregben. Lumpsluckot pedig egyenest elkerülni.

Beszélgetett több meghívottal is, diákokkal és tanárokkal egyaránt. De semmi újat nem tudott meg. Próbált puhatolózni, de nagyon sokszor találta szembe magát a „Neville féle nézéssel”. Ő már csak így konstatálta magában.

Egy óra után aztán megunva feladta, és lerázta Romildát. Szerencsére a lány elmélyülten beszélgetett az egyik barátnőjével, így Harry könnyedén el tudott tűnni előle. Azonnal Hermione keresésére indult, nem túl feltűnően benézett minden mennyezetről alá lógó függöny mögé, de sehol sem találta. Egy aranyszínű függöny mögött végül elidőzött, itt is – ahogy a helyiségben mindenhol -, fagyöngy csüngött a mennyezetről.

Furcsállta, hogy Lumpsluck még azóta sem csípte fülön, hogy bemutassa valakinek, vagy elbeszélgessen vele kicsit. Épp belekortyolt az egyik manó tálcájáról lekapott mézsörébe, amikor meghallotta a háta mögül saját nevét.

- Harry? – Annyira izgatott lett, hogy a mézsört kiköpte előre a falra. Sebesen megfordult, Hermione vigyorra húzta száját, miközben a fiú letörölgette arcát, és lerakta a közeli asztalocskára a kupáját.

- Öhm, szia Hermione! – mosolygott, a szíve ismét heves iramban dobolt. Harry figyelmét ettől függetlenül nem kerülte el, hogy a lány pirospozsgás arccal igazítgatja haját. – Veled meg mi történt? – kérdezte Harry, mivel Hermione olyan kócos és zilált volt, mintha egy ördöghurok-erdőn verekedte volna át magát.

- Semmi, csak sajnos sok itt a fagyöngy – halkult el hangja a mondat végére, amitől Harryben egyszeriben ment fel az a bizonyos pumpa. Agyát elöntötte zubogó vére, és semmi mást nem akart, mint Stephen Davids fejét leátkozni a testéről.

- Értem – nézett el a lányról dühösen, s ahogy észrevette a kóválygó Davidst, ökölbe szorult a keze. De mit érdekli őt, hogy Hermione kivel csókolózik, meg mikor? Elvégre csak a legjobb barátja, senki más… - Óh, jé nézd csak, itt is van egy – szólalt meg Malfoyt meghazudtoló gúnnyal. – Davids gondolom épp téged keres. Majd szólok neki, hogy itt megtalál – lépett el Hermione mellett fintorral arcán, amikor a lány megfogva karját megállította.

- Harry én… - Rémült tekintete elbizonytalanította a fiút. – Kérlek, ne szólj neki! Épphogy sikerült most is leszerelnem – mondta halkan, és óvatosan kinézve a függöny mögül visszahúzta Harryt, egészen a falig nyomta őt.

Harry meglepődött a lány viselkedésén, aztán leesett neki, miért is kérte őt erre. Teljesen félreértette a lány előbbi mondatát. A düh újabb hulláma söpört végig testén, de Hermione rendkívüli gyorsasággal vonta magára a figyelmét.

- Talán nem is volt rossz ötlet Lumsplucktól a fagyöngy – suttogta közel lépve Harryhez, s mélyen elpirult, ahogy testük egymáshoz ért.

A fiú lélegzete elakadt egy másodpercre, agya sebesen pörgette végig a következményeket. Mi lesz, ha most megcsókolja Hermionét… Mi lesz a barátságukkal, mi lesz Ronnal?

Aztán itt Harry hirtelen ráeszmélt arra, hogy a mai nap ebből semmi sincs jelen az életében. Hermione nem a barátja, ahogy szinte Ron sem, aki nem mellesleg nagyon is jól elvan Lavenderrel. Akkor miért is kellene magától megvonnia ezt az ígérkező csókot?

Szaggatottan véve a levegőt lassan felemelte jobb kezét, és megsimította Hermione pirosas arcát. Gyengéden a füle mögé tűrte az előrehulló, őt zavaró tincsét, majd még közelebb hajolt hozzá. Érezte, hogy szíve heves ütemben veri a tam-tamot, s furcsán gondolt arra, mit fog tenni most. Aztán ajkuk lágyan érintette a másikét, majd puhatolózva kóstolgatták a másik száját. Hermione beletúrt a fiú kócos hajába, és megszűntette testük között a megmaradt kis távolságot is. Harry belesóhajtott a csókba, úgy érezte, hogy teste minden idegszála érzékeli Hermionét és reagálva is rá, majd szét akar robbanni. Még többet és többet akart, ezért finoman a lány derekára csúsztatta tenyerét, és simogatni kezdte őt, ami a lányt mosolyra késztette. Épp elmélyítették volna a csókot, amikor hirtelen jött fényt érzékelt Harry, majd tudatába lassan befurakodott egy mérges hang.

- Granger? Hermione? Mi a francot műveltek itt? – indult meg feléjük Stephen Davids. Harrynek kellett egy kis idő, hogy felébredjen a csók miatti kábulatból, majd összeszorított fogakkal nyúlt a pálcájáért, mikor Davids indulatosan ugyanezt tette. Hermione állt védelmezően Harry elé.

- Stephen, kérlek menj innen! – szólította fel a fiút. – És hagyj békén!

- Lecserélsz egy… egy ilyenre? – fintorgott Davids. – Egy mugli születésűre? – Most Harry nézett furcsán az előtte álló fiúra. A feje hirtelen kitisztul, bár egész teste még bizsergett. Őt nevezte mugli szülők gyermekének…

- Hallottad Hermionét, nem? – lépett előrébb Harry, elraktározva egy kicsivel későbbre az előbbi információt. Davids felhorkant, majd otthagyta őket. Hermione visszafordult Harryhez, s egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját. A fiú agya azonban már csak is egy szón kattogott. Mugli, vagyis sárvérű. Granger. Hermione – emlékezett vissza mit mondott Davids, amikor rájuk talált.

- Sajnálom – szólalt meg Hermione, de Harry nem figyelt rá. Villámcsapásként érte a felismerés, amire eddig, egész nap nem jött rá. Amiért furcsán nézegették őt, amiért se Ron, se Hermione nem a szokásos módon viselkedtek vele – a többi diákkal együtt. Amiért Davids őt Grangernek és mugli születésűnek nevezte… Legszívesebben fejbe vágta volna magát, amiért ilyen bolond volt.

- Én… Ne haragudj, de most mennem kell – sietett a helyiség kijárata felé. Hermione értetlenül nézett utána.

Kisietett Lumpsluck dolgozószobájából és visszament a Griffendél toronyba. Felszaladt a fiúk hálószobájába, és a táskájából előkereste a Félvér Herceg könyvét. Lehuppant az ágyára, és odalapozott ahhoz az oldalhoz, amelynek varázsigéjét kipróbálta tegnap. Szerepcsere – olvasta el ismét a szavacskát.

Végigpörgette agyában azokat az információkat, amiket ma hallott. Igen, ő azt hitte semmi nem történt, amikor elmondta az igét. De tévedett, nagyot. Szerepet cserélt, méghozzá Hermionéval. Így már mindent értett, ami ma történt vele.

Nyögve dőlt hátra az ágyán, ugyanis ellenige nem volt a könyvben leírva. Óh, hogy miért nem hallgatott Hermionéra? Most nem lenne ilyen helyzetben! – szidta magát gondolatban. Viszont… akkor sok minden nem történt volna meg, amit Harry sajnált volna. De kinek szóljon? Kitől kérjen segítséget?

Senkitől. Ugyanis ő baltázta el, neki is kell helyrehoznia. Ki kellene derítenie, kit rejt a Félvér Herceg név. Talán akkor lenne esélye arra is, hogy visszafordítsa a varázsigét. És ha Dumbledore-nak szólna? Úgysem tudna mit csinálni, hisz ez nem a Mágia Ügyi Minisztériumba bejegyzett ige. Csak az tudja visszafordítani, aki kitalálta…

Reménytelen – mondta magában lehunyt szemekkel. Még mindig zsibongott minden porcikája, ha a csókra gondolt. Viszont nem tudta megmondani, hogy pontosan mit érez a lány iránt. Egyelőre nem tudott mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. Kuszák voltak, és zavarosak.

Rossz kedvvel – a talárjába rejtett könyvvel -, ballagott a pince termek felé, ahol Piton dolgozószobája található. Igaz, hogy Hermionéval együtt kell letöltenie a büntetőmunkát, azonban a partin elcsattant csók óta – na meg amióta faképnél hagyta minden magyarázat nélkül -, megpróbálta kerülni őt. Ami nem is volt olyan egyszerű, tekintve, hogy valami oknál fogva mindig többet volt a lány a klubhelyiségben. Harry kicsit szégyellte is magát miatta, de megbántani sem akarta Hermionét. Így maradt a kerülgetés.

Piton dolgozószobája előtt már ott állt Hermione. Karba tett kézzel, haragtartóan nézte a közeledő Harryt, akinek gombóc nőtt a torkában. A fiú nagyot nyelt, amikor odaért hozzá.

- Szia! – köszönt halkan, minél inkább kerülve a tekintetét.

- Szia! – Szólalt meg a lány is, majd rögtön kopogott is. Piton halvány vigyorral arcán intett nekik, hogy kövessék. A közeli raktárba mentek, ahol a bájitaltanhoz szükséges növényeket, üstöket és egyéb kellékeket tárolták.

- A feladatuk az lesz, hogy a koszos üstöket lesikálják. Természetesen pálca nélkül – nyújtotta kezét az említett tárgyakért, majd miután megkapta őket, folytatta. – Amikor végeztek, jelentkeznek az irodámban. – Egy pálcaintésére megjelent két vödör, egy-egy törlőronggyal. Majd Piton egyedül hagyta őket.

Hermione azonnal fogta az egyik vödröt, és a helyiség legtávolabbi pontjára ment a fiútól. Harry sóhajtva vette kezébe a vödröt, majd elhatározva magát a lány után ment. Elkezdte tisztogatni az egyik üstöt, amikor megszólalt, a lány már javában dolgozott.

- Sajnálom a tegnapit. – Semmi válasz. Harry várt egy kicsit, hátha hozzá szól a lány. De úgy látszott igencsak megsértődött. – Ha azt mondom, hogy egy varázsige miatt szerepet cseréltünk, elhinnéd? – fordult a lány felé, aki megállt a mozdulat közben.

- Miért hinném el? – szólalt meg, de nem nézett rá.

- Mert… - Harry egy pillanatig elgondolkodott, mit mondjon. – Mert fontos vagy nekem – fejezte be végül hazugságmentesen. Szívből beszélve.

- Bizonyítsd be! – fordult meg végre Hermione is. Harry halványan elmosolyodott. Valami mégis maradt az ő Hermionéjából is. Egy pillanatig elgondolkodott, melyik részét bizonyítsa be… Ugyanis csak az egyikre volt ötlete.

- Hogyan? – kérdezte végül.

- Nem tudom. Ezt neked kell tudnod – felelt a lány. Harry elgondolkodott. Olyat nem mondhat, amit mindenki tud. Csak is olyat, ami igaz lehet ebben a világban, s csak ő tudhatja.

- Megmutatom a könyvet, amiből elmondtam az igét – mondta végül vállat rántva.

- Nagyon meggyőző… - fordult vissza a lány az üstök felé. Harry hozzálépett hátulról.

- Akkor csak egyszerűen higgy nekem, és segíts kideríteni, ki az a Félvér Herceg – suttogta a fülébe, amitől borzongás futott végig Hermionén.

- Mi… Miért kell azt tudnod neked? – bökte ki a lány.

- Mert az ő könyvéből olvastam fel a varázsigét, ami miatt most az egész életem egy felfordulás – emelte picit meg hangját, és két kezét felrakta a polcra satuba fogva a lányt. Hermione megfordult ölelésében, szemei megbántottan csillogtak.

- Te felolvastál egy… - kezdte, de Harry nem hagyta, hogy befejezze. Számtalanszor hallotta már ezt.

- Ne most! Kérlek – nézett rá elgyötörten. Aztán hirtelen beugrott neki valami. Az a varázsige, amit ma Piton mondott rá a Nagyteremben. Ismerős volt neki… Ellépett a lánytól, és előkapta a Félvér Herceg könyvét, majd a lány tekintetét a hátán érezve végiglapozta a könyvet. Capistrum concido. Lefegyverzésre – olvasta el. Harryben minden érzése a könyv iránt új értelmet nyert, hogy sejtette, ki a tulajdonosa. Hisz máshonnan Piton honnan tudta volna azt az igét? Előre meredt, mintha valami transzban lenne, s azon járt az agya, hogy akit ő úgy dicsőített, az Piton…

- Harry? Most mi van? – térdelt le elé Hermione.

- Tudom, ki a Félvér Herceg – suttogta döbbenten, majd felpattant. – Beszélnem kell Pitonnal – jelentette ki, majd kifordult a helyiségből. Piton dolgozószobája előtt aztán megtorpant, nagy levegőt véve végül bekopogott.

- Tessék! – szólt ki a hang bebocsátást adva számára. Harry becsukta maga mögött az ajtót, és egyenesen a professzor asztalához ment. Ránézett Pitonra, majd az asztalra rakta a könyvet. – Mi ez, Granger? Nekem már nem kell a Bájitaltan Haladóknak – jegyezte meg gunyorosan.

- Nyissa ki, tanár úr, és olvassa el a legelején a betűket – mondta nyugodtságot erőltetve magára. Piton összehúzott szemekkel meredt rá még egy pillanatig – Kérem – nyögte ki Harry, mire a professzor megtette, amire kérte. Összepréselte ajkait, és felnézett a fiúra.

- Ezt meg honnan szerezte?

- Lumspluck tanár úrtól kaptam kölcsönbe, a szekrényben volt a teremben – felelte. Sóhajtott, muszáj lesz elmondania Pitonnak. Csak ő változtathatja vissza ezt a helyzetet. – Nem ez a lényeg. Felolvastam az egyik varázsigét, és másnap arra ébredtem, hogy szerepet cseréltem… - elgondolkodott, hogy elmondja-e kivel –, egy diákkal – fejezte be.

- Most azt várja, hogy elhiggyem magának? És miért hozzám fordult ezzel? – nézett Harryre metszőn. – Nem én vagyok az igazgató.

- Mert tudom, hogy maga a Félvér Herceg. Ma használta az egyik igéjét – állta a szemkontaktust. – Csak maga tudja az ellenvarázst. Ha pedig nem hisz nekem, alkalmazzon rajtam legilimenciát – mondta határozottan.

Piton pár percig csak nézte őt, aztán elővette pálcáját, és Harry érezte, ahogy behatol tudatába, s az emlékeiben kutat. A következő pillanatban hirtelen eltűnt az érzés.

- Novo Tergum – szólalt meg a professzor, Harry alig hitt a fülének. – Magának kell elmondania, hogy visszaforduljon a varázslat – állt fel, majd az ajtóhoz lépve jelezte, hogy Harry távozzon. – A büntetőmunkája várja - húzta gúnyos vigyorra száját.

Harry fintorgott egyet, s eszébe jutott az ott hagyott Hermione, s az, ahogy ránézett. Kiment Piton szobájából, és visszament a lányhoz. Ugyanott leghátul a helyiségben megtalálta, elgondolkodva sikálta épp az üstöt.

- Hermione – szólította meg halkan. A lány annyira megijedt, hogy megfordulva majdnem felrúgta a vödröt.

- Minden… rendben Harry? – kérdezte aggódva, mogyoróbarna szemei felcsillantak, ahogy Harryre nézett.

- Igen, megvan a varázsige, amivel visszafordíthatom ezt a két napot – sóhajtotta, mert rosszul érezte magát, hogy itt hagyja ezt az életet. Be kellett vallania magának, hogy kicsit azért tetszett neki. Nem volt Voldemort, akivel szembe kellett néznie, nem ő volt a Kiválasztott. Bár senkinek nem kívánta volna azt az életet, amin ő keresztülment miatta. Viszont… hiányzott neki a barátai törődése. És hiányzott neki Hermione. Az ő Hermionéja, aki mindig ott volt mellette, ha szüksége volt rá, aki megvigasztalta akkor is, amikor szakítottak Ginnyvel, amikor egy ölelésével meg tudta nyugtatni őt.

Melegség áradt szét benne, a mellkasában érzett görcsös gombóc oldódni kezdett. Harry most már teljes mértékben tisztában volt az érzéseivel. És csak remélte, hogy ha visszatér a saját életébe, lesz elég mersze, hogy ezt megmondja Hermionénak is.

Hirtelen odalépett a lányhoz, és szenvedélyesen megcsókolta őt. Nem akarta, hogy azt higgye a lány, minden rossz volt ebben a két napban.

- Viszlát! – zihálta, majd elővette pálcáját és kimondta a varázsigét. Ismét érezte azt a remegést egész testében, becsukta szemét, hogy ne lássa a lány szomorú arcát.

Amikor pedig kinyitotta, Hermione mogyoróbarna tekintete fogadta. Felnyögött. Hát mégsem sikerült?

- Harry, mi a bajod? – hallotta meg a lány hangját.

- Hol vagyunk? – kérdezett vissza.

- A pincében. – Harry még egyszer felnyögött.

- Kérlek, mondj valamit! Megrémítesz – mondta halkan. A fiú belenézett a lány szemeibe, és megnyugodott. Érezte, hogy visszaállt minden az eredeti kerékvágásba. Elmosolyodott, majd közelebb lépett Hermionéhoz.

- Csupán el kell mondanom neked valamit – szólalt meg rekedtesen, és még közelebb lépett hozzá, olyannyira, hogy már csak pár centiméter választotta el arcukat. Lassan felemelte jobb kezét és gyengéden megsimította a lány arcát, mire ő elpirult. Hallotta a lány gyors légvételeit, s tudta. Érzései viszonzásra találtak.

Elnyílt ajkakkal csókolta meg a lányt, aki nem ellenkezett. Beletúrt a kócos fürtökbe és nyaka köré fonta karját. Mikor elváltak egymástól, mindketten ziháltak.

- Szeretlek – mondta ki Harry, s a lány mosolyogva megcsókolta válaszul.

„Harry leült, s szinte azon nyomban felugrott a térdére egy lapos pofájú, bozontos, vörös macska. Az állat barátságosan dorombolni kezdett, és bevackolta magát az ölébe.

– Szóval Hermione is itt van? – kérdezte örvendezve Harry, és megvakarta Csámpás füle tövét.”

Hangos ajtócsapódásra ébredt, amitől felugrott az ágyában. Tenyerével tapogatózni kezdett az éjjeli szekrényen szemüvege után, majd miután rájött, hogy csak szobatársai zajongtak visszadőlt a puha párnára. Lehunyva szemeit próbált még pihenni egy kicsit, mert úgy érezte alig aludt az éjjel. Rémálmok gyötörték, amik vagy arról szóltak, hogy Voldemort milyen újabb kísérlettel tört az életére, vagy másik végletként Lumpsluck karácsonyi partiján történtek egy s más dolgok. Hermione társaságában. Bár ennél nem tudta eldönteni, hogy a rémálom kategóriába sorolható-e.

- Harry, kelj fel, mert el fogsz késni óráról! – hallotta meg Dean hangját, mire felnyögött. Lassan kikászálódott az ágyból, majd gyorsan a fürdőszobába vette az irányt. Miután felöltözött felkapta vállára a táskáját, és kisietett a szobából. Épp be akarta csukni az ajtót, mikor eszébe jutott a Herceg könyve és a dolgozata McGalagonynak. Visszafutott értük, aztán lesietett a klubhelyiségbe, ahol csak pár hetedikes lézengett. Csámpás jelent meg az egyik fotel mögül, majd a lábához dörgölőzött. Megvakargatta a macska füle tövét, majd egy vállrándítás következtében útját a Nagyterem felé vette, ahol úgy gondolta Hermione és Ron már várják őt. Bár nem értette, hogy Ron miért nem ébresztette fel őt, s várta meg, ahogy szokta.

Eltűnődve lépett be a hatalmas helyiségbe, ahol a szokásos tizenkét fenyőfa már fel volt állítva, s pillantása másodszor a mennyezetre esett. Borongós, szürke égbolt fogadta, a sűrű felhőzetből pedig nagy pelyhekben hullott alá a hó. Harry elfintorodott, ahogy meglátta a falakon lógó fagyöngyöket. A többi díszt, amik a lépcsőkorlátokon, és az örökgyertyákat a páncélok sisakjában még elviselte volna. De a fagyöngyöket nem. Nem volt olyan hely az iskolában, ahol ne vártak volna rá a lányok egy csokor alatt.

Nagyot sóhajtva lépegetett a Griffendél asztala felé, s meglepődve vette észre, hogy barátainak se híre, se hamva. Összehúzta szemöldökét, egyáltalán nem voltak jellemzőek az ilyen reggelek. Magában megrázta fejét. Lehet, hogy tényleg túl sokat foglalkozott mostanában Malfoyjal, s elhanyagolta a barátait?

- Harry! – intett neki Neville, hogy üljön le ő és Seamus mellé. Egyenesen a griffendél asztalához ment, s helyet foglalt Neville-lel szemben.

- Sziasztok! – köszöntötte őket, majd tányérjára vett egy szelet pirítóst, s töltött magának egy bögrébe sütőtöklevet. – Nem láttátok Ront? – kérdezte meg, aztán majszolni kezdte a pirítóst. Neville és Seamus egy pillanat erejéig egymásra néztek, majd vissza Harryre. A vele szemben ülő szólalt meg először.

- Miért keresed? – értetlenkedett felhúzott szemöldökkel. Harry nem értette, hogy Neville ezt most komolyan kérdezte, vagy csak tréfálkozik vele. Nem válaszolt, ezért a fiú folytatta. – Mindegy, igyekezz! Tudod, hogy McGali nem szereti a későket – hörpintette fel a bögréjében lévő sütőtöklevét, jelezve, hogy ő már készen van.

Harry összeráncolta homlokát, miközben rágcsálta a falatot. Ő úgy emlékezett, hogy Pitonnal lesz az első duplaórájuk, méghozzá SVK.

- Nem SVK-nk lesz? – nézett fel Neville-re.

- Nem, dehogy. Átváltoztatástan lesz. SVK csak az után – felelt most Seamus gyanakodó tekintettel. Harry nem akarta, hogy bolondnak nézzék, ezért hazudott inkább.

- Biztos elnéztem az órarendet – eresztett meg egy kényszeredett félmosolyt a hitelesség miatt, de érezte, hogy valami nincs rendben.

- Aha, biztos – bólintott Neville, s elnézett Harryről. – Uh, ne nézz hátra, jön Malfoy – mondta aztán fintorogva. Harry furcsállta viselkedésüket, s meg akarta tudni, miért ne nézzen hátra a mardekárosra. Megfordult, pillantása azonnal rátalált a jéghideg, acélszürke szemekre, amiknek gazdája gúnyosan elvigyorodott, majd mit sem törődve tovább Harryvel leült az asztalukhoz neki háttal.

Minden a legnagyobb rendben – gondolta Harry. Igaz, hogy a szőke mardekáros kissé nyúzottabbnak tűnt, mint máskor és a szemei alatt sötétlettek a karikák. De ezeken kívül minden a normális. Malfoy még mindig ugyanúgy viselkedik vele, mint tegnap. Akkor lett volna baj, ha ez nem így van. A gondolatra akaratlanul is elmosolyodott, de mikor Neville ismét furcsán vizslatta, lehervasztotta mosolyát.

Belekortyolt az előtte lévő bögrébe, mintha a mögött keresne menedéket.

- Mehetünk S… vagyis átváltoztatástanra – szólta el magát majdnem. Neville szerencsére nem tette szóvá, csak felállt, s felkapva táskáját elindult a kijárat fele. Harry követte őt, majd kiérve a Nagyteremből felvette a fiú tempóját. Sokáig szótlanul meneteltek egymás mellett, néha Harry kikerült egy-két fagyöngyöt, ami a mennyezetről lógott alá. Ilyenkor Neville különösen méregette őt, amiről úgy hitte, Harry nem vette észre. Aztán, mikor Harry megállapította, hogy egyik lányt sem érdekli ő – amit igencsak különösnek tartott -, már nem kerülgette a fagyöngyöket.

Igazából megszokta már, hogy bolondnak tartják, amiért Voldemort visszatértét hangoztatta eddig. De most valamiért más volt az, ahogy Neville ránézett. Mintha csak a Mungó osztályáról szökött volna meg.

- Jól vagy? – kérdezte meg Neville.

- Persze. Estefele repülök egy-két kört, az majd megnyugtat – felelt nyugtalanul.

- Aha… - válaszolt Neville értelmesen, s Harrynek megint az az érzése támadt, hogy bolondnak nézi. Valami rontást küldtek rá, vagy bűbájt? – találgatott magában. De semmi épkézláb ötlet nem jutott az eszébe. Nem ismert olyan rontást vagy bűbájt, ami ilyet válthatna ki. Hermionét kellene megkérdeznie, ő biztosan tudna rá választ. Elmosolyodott, ahogy rájött, megint csak a lány jutott eszébe először.

A tanteremhez érve Harry végignézett az összeverődött diákseregen, de Hermionét nem látta köztük. Viszont a vörös üstököt messziről is kiszúrta volna. Ron elmélyülten beszélgetett Lavender Brownnal, s észre sem vette jöttét.

- Sziasztok! – köszönt vidáman. Máris jobban érezte magát Ron társaságában. Nem volt semmi baja Neville-lel, csak valahogy nem tetszett neki, ahogy ma reggel folyamatosan bámulta . Akármit tett, vagy mondott.

- Öhm, hello! – köszönt vissza Ron bambán, mire Harryben ismét különös érzés lett úrrá. De gyorsan el is hessegette.

- Szia Harry, Neville! – mosolygott Lavender rájuk, aztán figyelmét Ronnak szentelte, aki közelebb lépett a lányhoz, s belesúgott a fülébe. Lavender felvihogott, ami sértette Harry fülét.

Harry először rá akart kérdezni arra, miért nem várta meg őt reggel Ron, de aztán elvetette ezt az ötletét. Hisz amennyire el volt foglalva most Lavenderrel, semmit sem tartott kizártnak barátjánál. Annyira sietett reggel, hogy ez fel sem merült benne eddig. A semmiért aggódott ennyit – állapította meg magában megkönnyebbülten.

- Megírtad tegnap a dolgozatot? – kérdezte meg Ront, amikor épp nem a lány elbűvölésével volt elfoglalva. Már gondolta, mit fog válaszolni, de beszélgetést akart kezdeményezni.

- Heh? – nézett rá kérdőn. - Jah, a dolgozatot. Aha… - felelt aztán nem törődően. Még annyit se mondva Harrynek, hogy kösz.

Közben McGalagony professzor kinyitotta az ajtót, a diáksereg pedig megindult a terembe, hogy elfoglalják helyüket.

- Jössz Von-Von? – kérdezte Lavender kacéran, Ron pedig mit sem törődve Harryékkel követte a lányt. Harry megvakarta a fejét. Azért ez nem volt jellemző Ronra, hogy csak így faképnél hagyja egy bocsánatkérő pillantás, vagy mozdulat nélkül.

Neville bökte meg, hogy észhez térítse, s meginduljon a terembe. – Mi ez a nagy haverkodás? – súgta oda Harrynek Neville. Azonban inkább nem felelt rá. Nem is tudta, hogy mit is kellene mondania… Haverkodás? De hát már hatodik éve, hogy Ron a legjobb barátja.

Harry most már igencsak kétségbe volt esve. Nem értett semmit. Azt sem, hogy hol van Hermione, Ron pedig a többi diákkal együtt miért viselkedik ilyen furcsán. Elhatározta, hogy mindenképp ki fogja deríteni, s megkeresi majd Hermionét is. A teremben aztán Neville mellé ült le, mivel Ront most amúgy sem érdekelte , mit csinál.

Megpróbálta nem magára vonni McGalagony figyelmét, s minél inkább belesüppedni a székébe, hogy még Neville se nézzen rá furcsán. De az óra a megszokott ütemben haladt, ahogy eddig is. Sokszor esett pillantása barátjára, de meg kellett állapítania, hogy még ez sem változott. Ugyanúgy viselkedtek, mint máskor.

Az óra végén aztán McGalagony végigment az osztályteremben, hogy elkérje a dolgozatokat. Elégedett pillantással tartott feléjük, miközben Harryt nézte. Majd amikor a kezébe vette dolgozatát csalódottság futott át vonásain, mintha többet várt volna el tőle.

- Ezt már múlt héten be kellett volna adnia – rótta meg Harryt a professzorasszony, mire a fiú igencsak meglepődött. Hisz ma volt a határidő, Ron is azért könyörgött Hermionénak tegnap, hogy elkészüljön vele mára.

- Öhm, elnézést tanárnő – válaszolt egyszerűen.

- Holnapra legyen az asztalomon – mondta szigorúan, majd elvette Neville dolgozatát, s tovább ment.

- Hogyhogy nem írtad meg? – nézett rá Neville megrökönyödve.

- Elfelejtettem – felelte, amin a fiú csak még jobban meglepődött.

Harry megkönnyebbülten lépett ki a teremből. Úgy érezte, ha még egy percig ott kell ülnie, megfullad a kísértő oldalpillantásoktól, amiket mindig olyankor vett észre, mikor McGalagony valamilyen kérdésre várta a választ. De biztos csak rosszul látta – nyugtatta magát.

Neville szinte egy percre sem hagyta magára, mintha megfigyelés alatt tartotta volna. Épp SVK-ra igyekeztek, McGalinál csak Piton volt rosszabb, s ebben legalább Neville is egyetértett Harryvel. Összeugró gyomorral lépett a terembe, ahol a szokásos félhomály fogadta. A gyertyák gyéren világították meg a képeken szenvedő alakokat, amitől Harryt még nyomasztóbb érzés öntötte el. Leült a szokásos helyére, melléje pedig Neville. Szemeivel megkereste a barátait, de csak Ront fedezte fel a hátsó sorban lapulva, Lavender mellett. Hermione azóta sem került elő.

S ez így ment egészen ebédidőig. Harry és Neville a Nagyterembe léptek be, amikor meglátta a lányt. Elmélyülten beszélgetett a tőle balra ülő Ginnyvel, észre sem véve őt. Szíve hevesebben vert mellkasában, amit azzal magyarázott, hogy végre beszélhet egy értelmes emberrel, aki nem fogja bolondnak nézni.

- Sziasztok! – huppant le Hermione mellé, míg Neville ismét azzal a pillantásával jutalmazta, amit már kezdett megszokni a mai nap folyamán. Most már az is baj lenne, ha köszön?

- Öhm… szia! – köszönt Hermione is felvonva szemöldökét, majd vissza is fordult Ginny felé. Harry magában felnyögött. Most már valami tényleg nincs rendjén. Óvatosan körülnézett a teremben, minden diákot megfigyelt, de semmi olyasmit nem vett észre, ami nem odaillő lenne. Még a tanári asztalt is szemrevételezte. Ott sem történt változás. Aztán pillantása Hermione bal oldalára esett, a keze fel volt kötve.

- Mi történt a kezeddel? – bukott ki belőle a kérdés, s hirtelen nyomasztó érzés öntötte el a mellkasát. Hogy sérülhetett meg a lány?

Hermione kétkedve nézett rá, Ginny pedig felhúzta a szemöldökét.

- Madam Pomfrey csak így engedett ki a gyengélkedőről – adta meg a választ, de Harry még mindig nem tudta meg, mitől szerezte a sérülést. Nem lett nyugodtabb.

- Ennyire súlyos? – puhatolózott óvatosan.

- Nem, kutya bajom – felelt a lány halvány, kifürkészhetetlen mosollyal.

- Jaaaj, Potty már sárvérűekkel is barátkozol? – hallotta meg a háta mögül Malfoy gúnyos hangját. – Kell a vigasztalás? Akkor máskor majd szólok Nottnak, hogy nagyobbat üssön a gurkóba – vihogott fel.

- Fogd be, Malfoy! – dörrent egyszerre Harry és Hermione. Csupán egy másodpercig kapcsolódott össze a tekintetük, amely idő épp elég volt Harrynek arra, hogy megállapítsa, valahogy másképp néz rá a lány.

- Uh , most aztán megijedtem – tettetett ijedt arckifejezést, aztán elkomolyodott. - Ne merészelj velem így beszélni még egyszer – sziszegte Harrynek. A fiú nem tűrte tovább Draco viselkedését, pálcáját a kezébe véve felpattant helyéről, miközben ellenfele is a pálcájáért nyúlt. De Hermione megelőzte mindkettejüket, és beszédképtelenné tette a mardekárost. Először meglepődött, aztán nonverbálisan próbálkozott, azonban Harry elejét vette a próbálkozásának egy Capitulatus igével, s Malfoy pálcája Harry kezében landolt.

- Vigyázzatok, jönnek a tanárok! – figyelmeztette őket Neville. Piton és Lumpsluck sietett hozzájuk. Amint odaértek, felhangzott Piton reszelős hangja.

- Capistrum concido! - Draco pálcája pedig egyből visszakerült eredeti tulajdonosához, miközben Piton összehúzott szemekkel nézte Harryt és Hermionét. A fiú annyira ismerősnek találta a varázsigét, amit a professzor használt, hogy pár másodpercig nem is figyelt a tanárára. De nem jött rá, hogy honnan ismeri ezt az igét.

- Tíz-tíz pont a Griffendéltől és jelentkeznek ma este nálam büntetőmunkára.

- Na de Perselus, ma az én karácsonyi partimra hivatalosak. Ahogy te is – szólalt meg Lumpsluck. – Kár lenne, ha egyikőtök sem tudna részt venni. Rettentő sokan fogadták el a meghívásomat – csóválta a fejét. Piton összeszorított fogakkal válaszolt.

- Nehogy megvonjuk Potter a rivaldafénytől – húzta el száját. - Holnap este várom magukat az irodámban – sziszegte, majd elviharzott a Nagyteremből. Harry magában felnyögött. Az a Piton, akit ő ismer, sohasem engedett volna Lumpslucknak. Gondolkodni kezdett, hogyan is deríthetné ki, hogy mi folyik itt, de semmire sem jutott azon kívül, hogy talán a parti alkalmat ad neki erre is.

- Ez meg mi volt? – támadt neki Hemione szikrázó tekintettel, miután Lumpsluck is távozott. Máskor is volt már ilyen, de most Harry úgy érezte, valóban mérges rá a lány. Rossz érzés költözött a gyomra tájékára, mintha valami görcsbe rántotta volna.

- Én… Én csak… - próbált meg valami értelmeset kinyögni. Azonban nem tudott a torkában keletkező gombóctól, amit eddig észre sem vett.

- Mindegy, hogy mikor kapom meg azt a büntetőmunkát. Csak az nem mindegy, ki miatt – fintorgott a lány, majd visszaült a fejcsóváló Ginny mellé. Harry megrökönyödve nézte őt. Mintha eltűnt volna az a Hermione, akit ő úgy szeretett.

Felkapta a táskáját, aztán kisietett a Nagyteremből, s egyenesen visszament a Griffendél toronyba, hogy nyugodtan gondolkodhasson. A portré előtt azonban hirtelen megtorpant, nem volt benne biztos, hogy a Kövér Dáma nem nézne-e rá sanda szemmel, ha rossz jelszót mondana neki.

Felnyögött, miközben nekitámaszkodott a lépcsőkorlátnak. Hogyan fog így bejutni, ha senki nem jön vissza a klubhelyiségbe? Beletúrt kócos hajába, és lehunyta szemeit. Előbb utóbb valaki be fog menni, ő itt marad, és meghallja a jelszót. Tiszta sor – gondolta, viszont úgy érezte magát, mintha nem ide tartozna. Magányos volt.

Eszébe jutott Hermione és Malfoy szavai, meg az incidensük. Abban semmi különöset nem talált, máskor is már nevezte a mardekáros Hermionét sárvérűnek. A furcsa inkább a gurkóra tett megjegyzése volt. Amióta csak ismeri Hermionét, még a közelébe sem ment a seprűknek, a lelátókra is csupán a meccs kedvéért járt le. Na meg régebben még Ron miatt is. Most meg a lány épp egy gurkótól sérült volna meg?

Talán csak a mardekárosok megint bénák voltak, és az egyik terelő a nézők közé ütötte a labdát, ami igencsak érdekes lenne még náluk is. Piton viselkedéséről nem is beszélve – tűnődött magában Harry, amikor megzavarták gondolatmenetét.

- Elfelejtetted a jelszót, vagy mi? – hallotta meg Hermione hangját. Megfordulva belenézett a lány szemeibe, amiket a fiú leginkább a mogyoró színéhez tudta hasonlítani. Ha jól megnézte, akkor egy kis aranyat is felfedezett a barnában.

- Jah, öhm igen – felelt, mikor ráébredt, hogy kicsit elbambult. - Reggel elkéstem és… nem is kérdeztem meg senkit – próbált magyarázkodni zavartan beletúrva hajába. Így, hogy a lány nem a legjobb barátja – már ahogy észrevette a viselkedéséből -, és Ront sem igazán izgatja mi a helyzet, valamiért sokkal inkább zavarban volt, amikor Hermionéval beszélt. Csak azt nem értette miért. Azt érezte, hogy meg kell felelnie neki, és vissza kell szereznie a barátságát.

A lány enyhén félrebillentett fejjel nézett rá, majd a portré felé fordult.

- Ha már a prefektus sem tudja a jelszót… - motyogta szinte magának. - Csörgősipka – szólt oda a Kövér Dámának, mire kinyílt a portrélyuk ajtaja.

Harry lefagyva állt ott még pár másodpercig, míg felfogta Hermione szavait, majd a lány után ment. A klubhelyiségben levetette magát a kandalló előtti kanapéra. Előredőlt térdeire, s összekulcsolva kezeit mereven belebámult a tűzbe. A perzselő lángok feltörve, pattogó hanggal nyaldosták a fahasábokat, a vörös és a narancssárga színek összekeveredtek. A tűz legbelsejében Harry elbambulva egy kis pontot figyelt, ahol a hőmérséklet olyan magas lehetett, hogy szinte kékesen izzott a leesett, apró fadarab.

Estig várjon, míg kiderül végre, hogy mi folyik itt? Nem, még délután elkezdi a kutatást. Valami megváltozott, valami történt, ami miatt most minden a feje tetejére állt. Amitől Harry nem tudta, mitévő legyen. A legjobb barátai szinte levegőnek nézik, McGalagony és az összes többi diák – legfőképp Neville és Seamus -, olyan pillantásokkal figyelik, mintha bármelyik percben megőrülhetne. Ráadásul ő meg a prefektusság, két különböző dolog. Mégis Hermione szavaiból azt vette ki, hogy bizony ő az egyik. Semmit sem értett, és nem talált magyarázatot sem. Csak azt tudta, hogy sürgősen tennie kell valamit annak érdekében, hogy visszaálljon az eredeti élete.

- Nincs órád? – állt meg mellette Hermione. Harry továbbra is a tüzet nézte, úgy felelt.

- Azt hiszem, kihagyom a délutáni órákat – fintorgott, majd felnézett a lányra. - Már ha nem köpsz be – eresztett meg egy vigyort.

Hermione először rosszallóan nézett rá, Harry már-már felfedezni vélte benne a legjobb barátját, de aztán a lány felnevetett. – Nem, de csak azért, mert én is ezt szándékozom tenni – ült le Harry mellé a kanapéra, amitől a fiút dejavu érzés kerítette hatalmába. – Már ha nem köpsz be – mondta ugyanazt, amit ő.

Harry elmosolyodott. – Nem, dehogy. Szuper – nézett vissza a tűzre. Bolond gondolatok futottak át elméjén, amit ki akart verni a fejéből, de nagyon hamar. Az a legfontosabb, hogy kiderítse, mi történt. Csak ezzel szabad foglalkoznia.

De akarja ő egyáltalán megtudni? A mai napja – leszámítva a furcsa pillantásokat -, kimondottan jó volt. Nem akarták még megitatni szerelmi bájitallal, nem akarta egy lány sem elhívattatni magát Lumpsluck partijára, sőt egy sem akart tőle fagyöngy alatti csókot lopni. Bár egytől szívesen elfogadta volna…

Egy valami mégis fúrta az oldalát. Hiányzott neki valami, amit nem tudott még magában sem megfogalmazni, hogy pontosan mi. Csak azt a tátongó űrt érezte a mellkasában, amit hátrahagyott a hiány.

- Romilda rettentően örül, hogy elviszed a partira – szólalt meg hirtelen a lány hátradőlve a kanapén, mire Harry akaratlanul is felnyögött. Még hogy ő és Romilda? Együtt a partin? Képtelenség – mondta ki magában Harry. Hisz tegnap elhívta Hermionét, aki bele is egyezett. – Már mindenkinek elújságolta… - folytatta a lány, mintha meg sem hallotta volna a hangocskát, amit kiadott. Viszont, ha ő Romildával megy a partira, akkor kivel mehet Hermione? – vetődött fel a kérdés agyában.

- És te meg… - kezdte lassan, remélve, hogy majd Hermione befejezi helyette a mondatot.

- Stephen? – kérdezett rá a lány unottan nézve a tüzet. Ép kezével a sérülthez nyúlt, s a kötést birizgálta.

- Jah, Davids – mondta Harry savanyúan. Ki nem állhatta azt a nagyszájú Davidst. Önbizalma volt dögivel, csak Harry azt nem értette, mire föl. Jó, persze hallott az ő híres-neves csáberejéről, meg a lányregényekbe illő modoráról… Na de akkor is. Nehezen hitte el, hogy Hermione képes azzal a hetedikessel menni a partira. Ráadásul úgy, hogy tegnap elhívta. De az akkor volt, s azóta valami változott – sóhajtott fel.

- Mindenki irigykedik rám most a lányok közül – vont vállat Hermione kis iróniával hangjában, ami enyhe szisszenést váltott ki belőle. – Hülye kötés – fújtatott bosszúsan.

- Miért nem veszed le, ha idegesít? – kérdezte Harry egy elfojtott vigyorgással. Sosem hallotta még Hermionét így beszélni. Még egy csúnya szót sem ejtett ki a száján. De határozottan tetszett neki az a bosszús vonás, ami az arcán játszott most.

- Mert valami bűbájt mondott rá, amitől a kezem szinte odaragadt ehhez a gézhez – mondta.

- Ha talán kikötném felül, le tudnánk vágni egy Diffindóval – jutott eszébe Harrynek. A lány elgondolkodva pillantott rá, majd bólintott. – Megengeded? – fordult felé a fiú a kanapén, s a térdére támaszkodva közelebb hajolt hozzá.

- I… igen – ejtette ki Hermione lassan, ahogy a fiú arca csak pár centire állt meg az övétől. Elakadt a lélegzete, a teste pedig megfeszült, amikor Harry a füle mögé tűrt egy tincset, majd a haját átvezette a másik oldalára, szabaddá téve így a csomót.

A fiú aztán körbeölelte karjaival a lány nyakát, hogy elérje a hátulra kötött csomót. A szíve hevesen verni kezdett, érezte, hogy az izmai görcsbe merevedtek ebben a pózban, s alig mert levegőt venni nehogy kibillenjen valami oknál fogva ebből a helyzetből. A lány arca olyan közel volt, hogy Harry érezte Hermione bizsergetően forró leheletét a nyakán. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre ki tudta oldani a csomót, és gyorsan vissza is vonult. Mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, mert még mindig érezte a borzongást, ami végigfutott testén.

Mivel a lány nem mozdult meg, Harry elővette pálcáját.

- Mehet? – kérdezte rekedten, majd megköszörülte torkát.

- Mi? – rebbentette meg szempilláit Hermione, majd észbe kapva válaszolt. – Jah… öh… persze – pirult el zavarában, amin Harry halványan elmosolyodott. Miatta reagált így a lány… Nem Stephen közelségétől. Ez pedig valamiféle jól eső érzéssel töltötte el. Gondolatban megcsípte magát. Mégis mik nem jutnak eszébe? Hisz Hermione a legjobb barátja. Ráadásul Ron…

Harry képzeletében ekkor megjelent Ron, ahogy Lavenderrel enyeleg, és magában elvigyorodva két bűbájjal levágta a kötözést a lány bal karjáról, majd a gézdarabokat ellebegtette a tűzbe, ahol az anyag hamar el is égett.

- Köszönöm – szólalt meg Hermione halkan, kerülve a fiú tekintetét.

- Szívesen - felelt Harry, aztán csend telepedett rájuk, csupán a tűz pattogását lehetett hallani. A fiú idegesítőnek találta most, mert kínosan érezte magát Hermione társaságában, ami még soha nem fordult vele elő. – Na, és mit terveztél délutánra? – törte meg a csendet végre.

A lány először meglepődött. – Hát, Ginnyvel repülünk pár kört. Ma szabad lesz a pálya – felelt aztán. Harry akaratlanul is elvigyorodott. Hermione a seprűn, amint a levegőt szeli barátnőjével. Csak nehezen állta meg, nehogy felnevessen. Olyan képtelenségnek tűnt neki. De elhatározta, hogy megpróbál kideríteni valamit a mai napról, aztán lemegy a kviddics pályára, hogy megnézze a lányt.

- Az jó – mosolygott még mindig.

- És te mit fogsz csinálni? – érdeklődött a lány is. Harry arcáról lefagyott a mosoly. Azt mégsem mondhatja, hogy „jah, valami megváltozott a mai nap, és vissza kell fordítanom, hogy megint minden a régi legyen. De semmi különöset”. Magában még a vállrándítást is hozzátette a mondat végére.

- Megírok egy dolgozatot McGalagonynak – mondta végül, amikor eszébe jutottak a professzor szavai.

- Remek időtöltés – húzta el a száját Hermione, majd felállt. – Akkor… én… megyek – mutogatott a klubhelyiség kijárata felé.

- Menj csak, jó szórakozást! – mondta Harry, mire a lány elmosolyodott, majd egy intés után kiment a helyiségből. Harry mély levegőt vett. Azt sem tudta, hogyan és hol kezdjen neki. Magának kell egyedül kiderítenie, se Ron, se Hermione nem fog neki segíteni.

Felállt, és elindult kifele a klubhelyiségből. Az órák most már elkezdődtek, így nyugodtan mászkálhatott a folyosón. Először céltalanul bolyongott, nem tudta merre menjen, míg végül a könyvtár felé vette az irányt. Madam Cvikker csak egy gyors pillantást vetett Harryre, amíg elhaladt előtte. A fiú először az Á betűhöz lépett, s olyan könyveket keresett, amelyeknek gerince az átváltozás valamilyen formáját hirdették. Összeszedett négy könyvet is, ami érdekesnek bizonyult, majd tovább ment az É betűhöz. Ott is megkeresett pár könyvet Élet, Életszerencse, Életvágány, Életünk kívánságai címmel, aztán az egyik asztalhoz sétált. Halkan lerakta őket maga elé, és találomra belenézett az egyikbe.

Végül majdnem két óra hasztalan keresgélés után rá kellett jönnie, hogy amit keres valószínűleg itt nem fogja megtalálni egyik könyvben sem. Vagy csak ő keresi rossz helyen, rossz betű alatt. Csupa bolondságot talált, amik egyáltalán nem segítettek az ő baján, így hát fogta a könyveket, és visszapakolta a helyükre. Aztán egy fáradt sóhajjal kiballagott a könyvtárból.

Visszament a Griffendél toronyba, és magára kapta még a sálját is, hogy ne fázzon meg kint a hidegben. A kviddics pálya felé vezető úton senkivel nem találkozott, aminek roppantul örült. Már messziről látta, s hallotta a két lányt, ahogy a magasban repülnek a fagyos idő ellenére. Bár Harry gondolta, hogy bűbájjal védik magukat, mégis megborzongott, amikor rájuk nézett. Persze ennek ellenére ő is kedvet kapott a repüléshez.

Mikor odaért a pálya széléhez, hatalmas vigyor terült el az arcán. Hermionét figyelte, ahogy Ginnyt követi, s próbálja elkapni barátnőjét. Ahhoz képest, hogy barátja egyszer sem ült seprűn – talán még elsőben az órákon -, nagyon ügyes volt. Harry azonban tudta, hogy ez a lány, nem az ő legjobb barátja, sokban hasonlít rá, de… Nem csak a viselkedéséből tudta ezt. Egyszerűen érezte. Mintha annak a lánynak, akit ő ismert, két énje lett volna.

Hermione aztán elkapta Ginnyt, aki akkor vette észre az ott álldogáló Harryt. Odasúgott a barátnőjének, majd Hermione hirtelen a fiúra kapta tekintetét. Végül Ginny elkezdett száguldani felé, Harry már azt hitte, hogy el akarja sodorni őt. Aztán lefékezett előtte, kecsesen leugrott a seprűről és átnyújtotta a fiúnak.

- Nekem már mennem kell – kacsintott a lány, majd integetett Hermionénak, aki rosszallóan nézett vissza barátnőjére. Utána Ginny a kastély fele vette az irányt. Harry hátranézett rá, ahogy a lány is, majd kapva kapott az alkalmon, s felpattant a seprűre.

Hermione egy kisebb körben lebegett, míg a fiú mellé ért.

- Szia! - köszönt halkan Harry.

- Szia! – szólalt meg a lány is.

- Ginny… öhm, miért? – mutogatott Harry a kastély fele.

- Elment készülődni a partira – húzta el száját.

- És neked nem kell? – kérdezte Harry.

- Még van egy kis időm – felelte Hermione. – De előtte el kell kapnom a cikeszt.

- Mit szólsz egy versenyhez? – kapott a szón Harry, s belenézett a lány szemeibe. Testén kisebb borzongás futott végig. Csak azt nem tudta, hogy a hidegtől volt-e. Harryn izgatottság lett úrrá, míg várta válaszát.

- Benne vagyok – vigyorodott el a lány végül. Ahogy kimondta, Harry meglátta körülötte cikázni a kis aranylabdát. Elmosolyodott, majd megindult irányába. Hermione kis fázis késéssel, de követte őt. Ott haladtak egymás mellett, előttük a cikesz sebesen váltogatta az irányokat. Harrynek mégis más járt az eszében. Soha nem hitte volna, hogy egyszer Hermione mellett fog repülni, s most ez is eljött. Sőt, eszébe sem jutott, hogy a lány valaha seprűre fog ülni, és nem a könyvtárban tölti majd minden szabad idejét.

Annyira belemerült gondolataiba, hogy lemaradt Hermionétól. De a következő pillanatban a cikesz irányt váltott, így már ő volt előnyben. Azonban a lány is gyorsan behozta lemaradását, és megint csak egymás mellett száguldottak a labda után. A következő percben Hermione majdnem markába zárta az aranylabdát, ami arra ösztönözte Harryt, hogy gyorsabb tempóra váltson. De akkor halkan felszisszent a lány. Ugyanis azzal a kezével akarta elkapni a cikeszt, amelyik sérült volt.

Egy pillanat alatt történt minden. Harry a szeme sarkából látta, ahogy Hermione kibillen az egyensúlyából, s egy kézzel lóg a seprűn. A félelemtől adrenalin kúszott ereibe, s megfordulva repült Hermione felé. A lány bal kezével meg akarta markolni a seprű nyelét, de fájdalmasan visszaejtette teste mellé.

Harry csak annyit látott a szemeibe csapódó hideg levegőtől, hogy a lány zuhanni kezd . Nagyobb tempóra váltott, hogy elérje őt, és a föld felett fél méterrel sikerült is elkapnia. A súlytól azonban a seprű eleje felbukott, ők pedig vetettek a levegőben egy bukfencet. Így Harry esett a havas földre, Hermione pedig egyenesen rá. Mindkettejük torkából hangos nyögés szakadt fel, s zihálva próbálták légzésüket normalizálni.

- Jól vagy? – nyögte ki Harry nehezen, és pislogva próbálta kivenni Hermione arcát, nincs-e rajta valami sérülés. Megfigyelte minden apró vonását, a szemeit, a pisze orrát, az állát, és a cseresznye piros ajkait. Harry elidőzött rajtuk, miközben öntudatlanul megnyalta száját. Erős késztetést érzett legbelül, hogy megízlelje a lány ajkait. Csak, hogy megtudja, valóban olyan puhák-e, mint amilyennek látszanak.

- Aha – támaszkodott a lány jobb alkarjára, és ránézett az alatta elterülő fiúra. Harry nagyot nyelt, amint rájött, mire is gondolt az imént, és Hermione mogyoróbarna szemeit nézte. Nem tudta elképzelni, hogy a legjobb barátja iránt támadtak benne ilyen gondolatok és késztetések, vagy barátjának megismert legújabb oldala iránt.

- Nem fáj semmid? – tudakolta Harry, hangja rekedt volt.

- Nem – felelte Hermione, majd bal tenyerével végigsimítva a fiú mellkasát az állához nyúlt. – Ah, na jó egy kicsit a kezem – mondta aztán. – De… - kezdte egy kis pontot fikszírozva, s Harry már csak annyit érzett, hogy a lány forró érintése felkúszik az arcára. – Te megsérültél – suttogta kicsit közelebb hajolva hozzá, a karcolást nézve.

- Semmiség – súgta Harry is, mert levegőt is elfelejtett venni. Egész testén érezte a lányt, s megmozdulni sem bírt. De nem is akart. Úgy hitte, akkor szertefoszlik ez a pillanat. Azt pedig nem tudta volna elviselni. Valamiért nem…

A lány rákapta tekintetét, s nem eresztette az övét. Kábultan érzékelte, hogy Hermione ajkai egyre csak közelítenek az övéhez. Bal kezét lassan felemelte, hogy megérintse Hermione arcát. Amikor megsimította őt, a lány szempillái megrebbentek, majd elpirult. Harry is felébredt a bódulatból, és elkapta kezét. Csalódás vette át a hihetetlen vágy helyét.

- Öhm… köszönöm, hogy… - szólalt meg szaggatottan Hermione.

- Nincs mit – válaszolt Harry zavartan, aztán a lány hirtelen felpattant róla.

- Nekem… most öhm sietnem kell, hogy elkészüljek… Megtennéd, hogy a… seprűket visszaviszed a tárolóba? – hadarta el gyorsan, mialatt Harry feltápászkodott a földről.

- Persze – válaszolt.

- Köszi – sietett el a lány, Harryből pedig egy hatalmas sóhaj tört fel. Megcsóválta a fejét, majd a seprűket a helyükre rakva – a cikesszel nem is törődve -, ő is visszament a kastélyba.