Fanfictions á la Freeb

Sziasztok! :)

Nos, mivel a pályázat megengedte, hogy már publikált művel is jelentkezzen az ember, ezért azt is engedélyezi, hogy akár felrakjam netre. Szóval én élek a lehetőséggel, és kedvezek az erre tévedt Harry Potter fanoknak is itt az alblogon. :) A pályázat leírásának lényege: Olyan fanfiction megalkotása, melyben egy extrémnek számító pár szerelmi kapcsolatba bonyolódik, és egy idézettel alá kellett támasztani az eredeti könyvekből. Az idézeteket dőlt betűkkel jeleztem. Az emlék az saját írás, nem J.K írónőjé. ;) Az első fanfiction pedig, egy novella Lucius Malfoyjal és Bellatrix Lestrange-dzsel a főszerepben. Jó olvasást kívánok!

Izgatottan nézett bele egy pillanat erejéig a tükörbe, hogy aztán pár tincset a helyére igazítva lesiessen a földszintre. A hatalmas, széles lépcső egy gyéren megvilágított, pazarul berendezett hosszú folyosóra vezetett, aminek végén egy súlyos faajtó mögött várta őt. Nem is nézett a falon lógó portrékra, amiken a rokonai fensőbbséges, büszke tartással őt vizslatták.

A faajtó előtt egy másodpercre csupán megtorpant, míg elsöpörte szemébe hulló haját, szíve hevesen dobogott a várakozás mámorító hatása miatt. Aztán lenyomta a bronz kilincset, s belépett a szalonba. Mint a gyűlések alkalmával mindig, most is a hosszú, díszes asztalfőn foglalt helyet, és csak a márvány kandallóban ropogó tűz fénye esett sápadt arcára.

- Mester, hívattál – hajtott fejet Bellatrix alázattal, majd belenézett a csillogó, vörös szemekbe.

- Úgy van, Bella – simította meg Voldemort Nagini fejét, majd intett egyet a faajtó felé pálcájával. Kattant a zár, s a nő gondolta, hogy varázsigét is szórt rá, hogy ne hallja senki kettejük beszélgetését. – Ülj le! – mutatott Voldemort a tőle jobbra lévő székre.

Bellatrix engedelmesen helyet foglalt, testével enyhén Voldemort felé dőlve.

- Hallgatlak, Nagyuram – mondta, fekete szemeit Voldemortra függesztve.

- Nagyon fontos feladatom van számodra, Bella. Remélem, hogy minden erőddel azon leszel, hogy beteljesítsd – kezdett bele Voldemort.

- Természetesen, Nagyúr! – A nő hangja tele volt áhítattal, és elszántsággal.

- Úgy érzem, hogy Malfoyék boldogtalanok, amióta visszatértem. Amióta újra hatalmam teljében vagyok. Pedig azt állították… - elfanyalodott -, állítják, hogy ez volt minden vágyuk. Akkor miért érzem ezt Bella? – tette fel a kérdést, választ azonban nem várt rá.

- Nagyúr, a legnagyobb megtiszteltetés, hogy családunk házában van… - biztosította róla Bellatrix, mire Voldemort szája megrándult, mintha egy mosolyt fojtott volna el.

- Igen – tűnődött el egy másodperc erejéig Voldemort, s lágy pillantást vetett végül a nőre. – A feladatod Bella az, hogy kiderítsd, Lucius mennyire hűséges hozzám. Nekem úgy is azt mondja, amit hallani akarok, és nem akarom, hogy tudjon róla, amíg meg nem bizonyosodtam afelől, hogy teljes mértékig hűséges hozzám. Így legilimenciát sem akarok alkalmazni.

- Megkérdőjelezed hűségünket irántad, Nagyuram? – pirult ki a nő arca az elfojtott felháborodástól. Hogy képzelhette Voldemort, hogy ő Bellatrix Lestrange, aki már tizenöt évesen a szolgálatába állt, képes lenne ellene fordulni? Senki másnak nem adja magát oda! Még a férjének sem.

- A tiedet, Bella, nem – mondta határozottan Voldemort, s Bellatrix megkönnyebbülten felsóhajtott. - De terveim vannak Luciusszal. Nem akarom, hogy Harry Potter ismét romba döntsön mindent – ejtette ki a nevet undorral, s Nagini is hosszan, türelmetlenül felsziszegett.

- Miféle tervek, Mester? – csúszott ki Bella száján, s mikor rájött, mit vétett azonnal lesütötte szemeit. Voldemort mérgesen összeszorította száját. – Elnézést Nagyuram. Semmi közöm a terveidhez.

- Végtére, Bella hozzád is kapcsolódik. – Elnéző hangjától a nő ismét rá nézett. – Ha megbizonyosodsz Lucius hűsége felől irántam, akkor a Lestrange széfből átvitetem Griffendél kardját a Malfoy széfbe.

A nő teljes meglepődöttséggel tekintett Voldemorta, s elnyílt ajkakkal szívta tüdejébe a levegőt. – Azt mondtad, bízol a hűségemben, Nagyuram.

- Bízom is. De nem erről van itt szó, Bella. A lehető legbiztonságosabb helyen akarom tartani a kardot, arra pedig nem fog gondolni senki, hogy a Malfoy széfbe rejtettem el végül.

- Értem, Nagyúr – bólintott Bellatrix, többet nem tudhatott. Ezzel tisztában volt ő is. - De… hogyan derítsem ki Lucius hűségét, Nagyuram? – suttogta Bella összeráncolva homlokát.

- Találd ki, Bella! – szólította fel a nőt ingerülten. – Csábítsd el, és használj rajta legilimenciát, vagy amit akarsz. Csak derítsd ki! – sziszegte összepréselt ajkakkal. – Most menj, láss hozzá! – intett az ajtó fele, mire ismét kattant a zárt.

- Igen, Nagyuram – lépett ki az ajtón Bellatrix, majd végigsietve a folyosón visszament a szobájába. Feldúltan csapta be az ajtót, majd egy igével bezárta.

Mindent megtenne Voldemortnak, bármit! Meg is halna érte, nem volt hát kétséges számára, hogy ezt a feladatot is valahogy elvégzi. Már csak a mikéntjét kellene kitalálnia. Csábítsa el? A húga férjét? A gondolatba is beleborzongott. Nem akarta magát már senki másnak odaadni, csak is Mesterének. Megoldást kell találnia, hogy kiderítse Lucius hűségét, hisz akkor hogyan is bízhatna meg Voldemort ő benne, ha még ennyit sem tud kideríteni?

Bosszúsan ült le a fésülködő asztalához, és mereven a tükörképét bámulva gondolkodott el. Mit tegyen? A Malfoyok mindig is hűséges típusúak voltak. Lucius nem csalná meg Narcissát, ebben biztos volt Bellatrix. Most már nem. Régen, iskolaéveikben még alkalma lett volna rá, de most! Nem lenne esélye elcsábítani… Hacsak nem épp Voldemort parancsolná neki. Eszébe jutott, hogy azt mondja Luciusnak a Nagyúr így győződik meg hűségéről iránta, de gyorsan el is vetette az ötletet, tekintve, hogy Voldemort nem akarja tudatni sógorával ezt a kis belső körű vizsgálatot.

Elhatározta, hogy nem tervezi meg előre, mit fog tenni. Majd adja magát a helyzet – gondolta.

- Silen! – hívta az egyik házi manót, aki egy hangos pukkanás kíséretében megjelent Bellatrix előtt.

- Úrnőm – hajolt meg mélyen, hogy hosszú fülei a padlószőnyeget súrolták, majd felnézett a nőre.

- Hol van most, Lucius? – kérdezte Bella.

- Uram a könyvtárban olvas – adta meg a manó a választ.

- Egyedül van? – tette fel az őt leginkább foglalkoztató kérdést, s közben a kezeit tördelte.

- Igen, asszonyom – felelt a manó.

- Cissy-t hol találom?

- A kertben van a szökőkútnál. Szóljak asszonyomnak, hogy keresi? – nézett rá hatalmas szemeivel.

- Nem, menj a dolgodra! – mondta gorombán, mire a manó ugyanolyan pukkanás kíséretében eltűnt szemei elől.

Bellatrix mélyet sóhajtott. Most remek alkalom nyílt számára, hogy elkezdje feladata teljesítését. Visszalépett a fésülködő asztalához, majd egy bűbájjal kiegyenesítette hosszú, fekete haját, és egy másikkal erős sminket varázsolt arcára. Elégedetten állt fel, aztán hirtelen a talárjára pillantott. Vágott egy grimaszt, majd a szekrényéhez lépve kikeresett egy másik fekete talárt, melynek V-alakú mély dekoltázsával egyértelműen fel tudta hívni a férfiak figyelmét. Csipkés, és ezüst hímzés futott a ruhán több helyen is, s a szoknya alsó része rojtozott volt. Felhúzta kedvenc, magas sarkú bőrcsizmáját, majd egy bűbájjal a derekára igazította a fűzőjét is.

Most már úgy érezte készen áll, s az érzésre magabiztos mosoly jelent meg arcán. Miután magában elmondott egy alohomorát, a pálcáját becsúsztatta a bőr tartótokba az oldalán, majd útját a könyvtár felé vette, amely a nyugati szárnyban kapott helyett a kúrián. A Malfoyok könyvgyűjteménye igen nagy volt, ezért az eredetileg tágasabb helyiségen is még alkalmaztak bűbájt, hogy elérjék a kívánt hatást.

Bellatrix nem értette, minek kell ennyi könyv – fontosabbnak tartotta magát a gyakorlatot -, de persze Lucius mindig is szerette kimutatni vagyonát. Akár egy impozáns könyvgyűjteménnyel, melyekben egyaránt megtalálhatóak voltak különleges, ritka és mindenki számára elérhető könyvek is. Az arányuk nem volt mindegy – húzta el száját Bella, amikor odaért a helyiség elé. Elfintorodott, mély levegőt vett, miközben megigazította talárját, majd elszántan, s nagy hévvel benyitott a könyvtárba.

- Ki mer zavarni? – hallotta meg azonnal Lucius haragos hangját.

- Óh, bocsánat. Nem tudtam, hogy itt vagy – hazudta Bella szemrebbenés nélkül, majd rávigyorgott sógorára, mikor az hátra nézett rá.

- Mit keresel itt Bella? Úgy tudtam, nem kedveled a könyveket – mondta gunyorosan.

- Dehogynem – lépett közelebb Bellatrix. – A fekete mágiáról szólókat nagyon is – nyalta meg ajkait, miközben a fotelhez ment, amiben Lucius ült.

- Tudod, hol vannak – mondta Lucius, fel sem nézve a könyvből, amit olvasott.

- Mit olvasol, Lucius ilyen elmélyülten? – ült le a fotel karfájára Bellatrix. Bal karját elnyújtotta a háttámlán a férfi háta mögött. Lucius tejföl szőke haját egy fekete selyemszalaggal fogta össze, éles kontrasztba állítva így együtt a két színt. Vagy épp Narcissa kötötte meg – jutott eszébe. Bella elgondolkodott egy pillanatig, hogy milyen lehet a tapintása Lucius hajának. Halványan derengett elméjében, amikor tizenhét évesen beletúrt a szőke tincsekbe. Hirtelen megrázta magát gondolatban. - Miért nem csinálsz valami értelmesebbet, és keresed meg… - akarta mondani zavartan Bella Harry Potter nevét, de sógora nem hagyta.

- Te miért nem keresed Bella, hőn szeretett Nagyuradnak? – préselte össze ajkait Lucius, felnézve a nőre. A fekete és az acélszürke szempár összekapcsolódott, s Bella elrévedve mélyült el a szürke tóban, mintha valami húzná lefele a mélybe. A nő nem tudta eldönteni, hogy csak a feladata miatt nézi-e meg most jobban a sógorát, s vesz észre minden apró dolgot, vagy… Aztán Lucius pillantása a nő kebleire vándoroltak, majd zavartan elkapta onnan.

- Más dolgom van – bökte ki gúnyosan, hogy terelje gondolatait.

- Áh, értem – húzta el száját Lucius. - Az, hogy engem boldogíts? – kérdezte felvont szemöldökkel.

Bella felnyögött magában. Majdnem eltalálta… - Óh, hát nem szeretnél egy kis időt tölteni a sógornőddel? – váltott hangnemet a nő, s felkacagott.

- Ha csendben maradnál, akár még kellemes is lehetne az az idő – felelt csípősen a férfi, s visszatekintett a könyvbe, mintha Bella ott sem lenne a közvetlen közelében.

Bellatrix elfintorodott. – Máshogy is eltölthetnénk az időt, hogy kellemes legyen – búgta enyhén közelebb hajolva Lucius arcához. Orrát megcsapta a már ismert kasmír és gyömbér egyvelege, ami most elbódította érzékeit.

A férfi arcán csak egy pillanatig lehetett látni a meglepődöttséget. - Például? Etessem meg Naginit? – suhant át fintor arcán.

Válaszul Bella kissé eltávolodva tőle hangosan felnevetett. – Próbálkozhatnál, Lucius – nyögte ki a szavakat nevetve. Aztán egy-két mély levegővétel után lenyugodva folytatta. – Emlékszel még a régi roxfortos időkre? Amikor még nem Cissy után futottál? – suttogta már a mondat végét a férfi füléhez. Ajkai épphogy érintették Lucius füle hegyét.

Lucius érezte a nő forró leheletét, ahogy a fülébe suttogott, s enyhe bizsergés futott végig testén halvány érintésére. - Azóta sok minden változott, Bella – felelte, fejét felé fordítva. Arcuk olyan közel volt, hogy a férfi egész testében megmerevedett. – Megházasodtam – állt fel aztán a fotelból, s miután a könyvet visszalebegtette a helyére, a kijárat felé vette az irányt. De Bella elállta útját.

- Mi nem változtunk – emelte fel kezét, s végigsimította Lucius mellkasát. Amikor azonban elérte volna a férfi arcát, az elkapta a csuklóját.

- Ha most megbocsátasz – lépett el mellette Lucius összeszorított ajkakkal, s távozott a könyvtárból. Még mindig bizsergett a tenyere, ahol Bella bőréhez ért, emlékeiben pedig tizenéves önmaga jelent meg, miközben a szobája felé tartott.

Utálta, hogy Bellatrix mindig is tudott hatni rá. A testére – pontosította magában -, mert az esze mindvégig tudta, mi a helyes, s mit várnak el tőle, mint egy aranyvérű varázslócsalád örökösétől. Nem volt ez másként akkor sem, amikor el kellett fogadni Narcissát feleségeként. Annak ellenére, hogy a két család megegyezett, Lucius szívesen játszott el gondolatban az idősebb Black lánnyal. Ugyanis a valóságban sohasem kaphatta meg azt, amit úgy kívánt volna – de most talán van rá esély. Ez pedig nem tartozott a Roxfortban mindennapi dolognak - a Malfoy örökös mindig is a lányok kedvence volt. Izgatta a képzeletét a meg nem kapott nő, hisz a két testvér szinte teljes ellentéte volt egymásnak, s míg Narcissát könnyen kiismerte pár családi találkozás és a tanévek alatt, addig Bellatrix feltérképezetlen maradt számára. Mostanra persze már csak azt az oldalát nem ismerte, amit a férje birtokolhatott rajta.

A szobájába érve bezárta az ajtót, majd az abból nyíló kisebb helyiségbe ment. A szépen berendezett dolgozószoba egyik sarkában állt a merengő, mely felett a polcon kis, ezüstfehér csillogású kristályüvegcsék foglaltak helyet. Odalépett, magában elmormogta a varázsigét, amely megakadályozta, hogy illetéktelenek a fiolákhoz tudjanak érni, majd az egyiket levéve a tartalmát a merengőbe öntötte. Felfénylett, és sejtelmesen örvényleni kezdett, majd Lucius beleérintette arcát az ezüstös folyadékba. Érezte, ahogy lába elhagyja a padlót, s alámerült a sötétségben, hogy végül a zuhanás után ismét szilárdan álljon a lábán.

1968 márciusa körül járt az idő, az eső nagy cseppekben hullott alá a szürke felhőkből. Lucius távolról nézte magát, ahogy tizennégy éves önmaga a roxforti kőablakok egyike előtt tekintett ki az égboltra. Két nap múlva Mardekár-Griffendél meccs volt, ami miatt már akkor izgatottság futott át egész testén.

Mindketten egyszerre fordultak hátra, már a folyosó végéről hallani lehetett a lány hangját, ahogy egy első éves griffendélest átkozott meg. A fiatalabbik Lucius halványan elvigyorodott, majd féloldalasan a kőfalnak dőlt, acélszürke szemeit Bellatrixra emelve. Még az idősebb Lucius is végignézett a Black lányon. Hosszú, fekete haja kiemelte bőre sápadtságát, és piros ajkait. Fekete szemeiben csillogó undor, melyet a griffendélesek iránt táplált, egyszeriben tűnt el, amikor rápillantott a fiatalabbik Luciusra. Tekintetük összekapcsolódott, míg a lány el nem haladt mellette, a fiú még utána fordult, szemei Bella ringó csípőjére estek.

A fiatalabbik Lucius a pincetermek felé vette aztán az irányt, idősebb énje pedig követte őt. Lassan lépegetett a kihalt folyosón, s megborzongott a hűvös levegőtől, ahogy megcsapta őt. Hirtelen valaki megragadta emlékbeli önmagát és behúzta az egyik titkos folyosóra. Egészen közel ment a két alakhoz, egy idő után a körvonalakból kirajzolódott a két fiatal összefonódó teste. Ismét érezte orrában a virágos illatot, ami felborzolta érzékeit, ahogy teste minden porcikája hozzápréselődik a másikhoz.

- Az utolsó esélyed, Malfoy – susogta a lány ajkaira. Egy magasak voltak, így tekintetük is egyvonalban kapcsolódott össze a félhomályban. Lucius félmosolyra húzta száját, és megragadva a lány csípőjét átgördítette magukat. Most ő nyomta a falhoz Bellatrixot, aki halkan felkacagott.

- Te nem adtál esélyt – súgta vissza, miközben kicsit eltávolodva jobb tenyerét elindította a lány csípőjéről. Végigsimította a derekát, majd áttért kebleire, s végül kezét felvezette nyakához. Hüvelykujjával a piros ajkakon játszadozott.

- Érdekes lenne az első nászéjszakám – morogta Bella gúnyosan. – Fuccsba menne az esküvő.

- Akkor miért Rodolphushoz mész férjhez? – kérdezte a fiatal Lucius fintorral arcán.

- Tudod, miért – sziszegte a szavakat Bella. Válaszul Lucius erőszakosan megcsókolta, de a lány ellenkezése sem tartott sokáig. Beletúrt a tejföl szőke hajba és közelebb húzta magához a fiút.

Az idősebbik Lucius nagyot sóhajtott. Már számtalanszor végignézte az emléket. Szemeit a folyosó végére emelte, s rá pár másodpercre megjelent a fiatal Narcissa.

Érezte, hogy a lába a pillanatnyi súlytalanság után ismét földet ér, de most a dolgozószobájában. Pálcájával kihúzta a merengőből az emléket, majd visszahelyezte a kristályüvegcsébe. A helyére rakta, aztán elmormolta a védő igét.

Hirtelen a falon lógó hatalmas, díszes faórára nézett, s bosszúsan vette észre, hogy igyekeznie kell a gyűlésre, ha nem akar elkésni. Mély levegőket vett, hogy lenyugtassa magát, míg a szalonba ér. Úgy érezte, hogy a mélyben rettentő vihar dúlt, mely tépázza arcára kényszerített érzelemmentes maszkját. Mert most még jobban feldúlta az emlék, mint máskor. Pedig hányszor megnézte – sóhajtott. Azonban sosem történt olyasmi előtte, ami ma. Egyértelmű célzást tett Bella, sőt a szavai félreérthetetlenek voltak, s Lucius nem értette, mire föl ez a váratlan váltás Bellánál. Bár mindig is vad és szenvedélyes volt a nő, amióta csak megismerte…

De ő Malfoy. Méghozzá házas, így az elvárásokhoz méltón kell viselkednie. Teljesítenie Voldemort parancsait, s nem szégyenbe hozni a Malfoy nevet. El kell felejtenie Bellatrix Lestrange-t, s a vágyát iránta, amit már tizenéves kora óta érzett. Ebben pedig maga a Nagyúr is segítségére van. Végigsietett a folyosón, ami a szalonba vezette őt, s a súlyos faajtó most nyitva fogadta. A halálfalók már a helyiségben várakoztak egytől egyig - mindegyikük a falhoz simulva állt egy-egy szék előtt -, hogy uruk is megérkezzen, s elfoglalja az asztalfőt. Lucius végignézett rajtuk, elfojtotta fintorát, mikor felesége mellett észrevette Rodolphust, majd Bellára ügyet sem vetve fia előtt elhaladva neje mellé lépett. Narcissa csak futó pillantást vetett rá, majd minden halálfaló a padlót kezdte fikszírozni, ahogy meghallották a hangos sziszegést.

Pár másodpercre rá Nagini kúszott el előttük a padlón, míg a másik oldalon Voldemort lépett a hosszú asztal végére. Miután leült, Nagini a nyaka köré helyezkedett, majd Voldemort intésére követői is leültek. Egy pisszenést se lehetett hallani a kígyó sziszegésén kívül, míg Voldemort meg nem szólalt.

- Azért hívtalak össze titeket, mert egy fontos momentumot kihagytam a tervből, amit mostanra értettem meg. – Egy pillantást vetett Bellatrixra és Luciusra, elfojtott egy az arcára kiülni akaró mosolyt, majd folytatta. - Nekem kell megölnöm Harry Pottert, és ehhez pedig legelőször is az szükséges, hogy kölcsön vegyem valamelyikőtök pálcáját – fejezte be végignézve a halálfalókon. Néhányan megengedték maguknak, hogy álarcukat porba hullajtva arcukra mélységes döbbenetet mutassanak ki. Mások inkább lemerevedve, lesütött szemekkel várták Voldemort további szavait. Egyikőjük sem kívánt volna „megszabadulni” a pálcájától, hisz az olyan érzéssel töltötte volna el őket, mintha megfosztották volna a karjuktól. Egy varázsló pálca nélkül semmit sem ért. Ráadásul Ollivander sem készített ezekben az időkben pálcákat…

- Ha nincs jelentkező, akkor… - hagyta lógva a mondatot, majd vörös szemeit a Malfoy családra szegezte. – Lucius, miből van a pálcád? – jelent meg arcán egy elfojtott vigyor.

- Nagyúr? – kérdezett vissza rekedtesen Lucius, s ráemelte tekintetét Voldemortra.

- Azt kérdeztem, miből van a pálcád – nyújtotta kezét a tárgyért Voldemort.

Lucius feszülten a zsebéhez nyúlt. – Szilfából, Nagyúr. Sárkányszívhúr maggal – felelte kicsit rekedtesen, miközben összeszorított fogakkal a tenyerén az asztal fölé nyújtotta pálcáját, mire Voldemort intésére az ő kezében landolt. Lucius remegő kezét ökölbe szorítva húzta vissza, s rejtette el az asztal alatt. Pálca nélkül semminek érezte magát, védtelennek és kiszolgáltatottnak, ami dühítette. Ő, egy Malfoy sosem volt még ilyen helyzetben. Gyorsan száműzte gondolatait, mikor rájött, hogy akár a Nagyúr is megláthatja őket.

Voldemort suhintott egyet Lucius pálcájával, mire a súlyos faajtó hirtelen kivágódott. A többség ugrott egyet helyén. - Nagyszerű – súgta Voldemort átszellemülve, s egy pillantást vetett a mellette ülő Bellára. Mintha figyelmeztetés lenne a nő számára, hogy mielőbb végezze el a feladatát. Az idegen pálca megvan, most már csak biztonságba kéne helyeznie a kardot. – Elmehettek – intett az ajtó felé, majd a halálfalók egytől egyig eltűntek színe elől.

***

Másnap Lucius korán felébredt. Már éjszaka sem tudott rendesen aludni, mert rémálmok gyötörték elvesztett pálcája miatt. Magára kapta hosszú, sötétzöld köntösét, és halkan kiment a hálószobájából. Útját az étkező felé vette, majd a házi manóját hívta, hogy készítsen egy kávét neki. Hogy történhetett meg ez, hogy ő Lucius Malfoy pálca nélkül maradjon? A legnagyobb szégyen, amit valaha is el tudott képzelni. Mit tegyen? Hogyan szerezze vissza a pálcáját? Vagy hogyan szerezzen másikat? Ollivander volt az egyetlen, aki elfogadható minőségű pálcákat készített. De amióta Voldemort visszatért, az öregember is meghúzta magát. Lucius az asztalra nézett, a Reggeli Próféta már ott várta, s mire átfutotta az első oldalt, addigra a manó is megérkezett.

- Kíván még valamit az Úr? – kérdezte meg a manó, miközben Lucius széthajtotta az újságot. Csupa hazugságot írtak benne, és azt, amit a Nagyúr akart. Ennek ellenére, mindig elolvasta a fontosabbnak vélt híreket.

- Az úr nem kíván semmit… Legalábbis a magadfajtától nem. – Bella vigyorral ajkán lépett az asztalhoz, míg a manó egy pukkanás kíséretében eltűnt. – Jó reggelt, Lucius! – ült le mellé lábait keresztbefonva.

- Talán neked jó – húzta el száját az újság mögött.

- Óh, Lucinak nincs pálcája – gügyögte Bella, majd felkacagott. A férfi összepréselte ajkait. Nem elég, hogy rosszul kelt, nincs pálcája, el kell végeznie a feladatát, még Bella is gyötörte őt. Igazán nem tudta elviselni most, ingerlékenyebbnek és fáradtabbnak érezte magát, mint máskor. Érthető okokból kifolyólag.

- Miért nem tudsz legalább ezekben a korai órákban nyugton hagyni? – rakta le az újságot Lucius, s csak most vette észre, hogy a nő sincs jobban felöltözve, mint ő. Köntöse alól kilátszódott hálóingének sejtelmesen bársonyos anyaga, amitől Lucius csak nehezen szakította el pillantását.

- Gondoltam társaságban jobb – vont vállat a nő, s fekete szemeit a férfire emelte. Bella magában konstatálta, hol is kalandozott az imént sógora tekintete. Majd lábával az asztal alatt megsimította a férfiét, aki magában felnyögve vette tudomásul az újabb próbálkozást. Mintha valami csapda lenne a számára.

- Rosszul gondoltad – morogta Lucius, majd felállt az asztaltól, hogy elejét vegye teste reakciójának, amit a látvány és az érintés együttvéve kezdett kiváltani belőle.

- Nem úgy vettem észre – suttogta Bella egy magabiztos mosollyal ajkain, amit a férfi már nem hallhatott.

Lucius zihálva vetette magát a szobájának ajtaja mellett a falnak. Az ostrom, melyek apró érintésekből álltak, amivel Bellatrix folyamatosan zaklatta őt, lassan felőrölte az idegeit. Nem értett semmit. Nem fogja sokáig bírni, hogy ellen álljon neki, annak, amit sohasem kaphatott meg, s most a nő kínálja fel neki. Mintha a tiltott, kívánt gyümölcsről egyszeriben feloldották volna a védő varázst, s csak arra várna, mikor tépi le. Parancsra.

Lehunyta szemeit, s kezeit ökölbe szorította. Olyan tehetetlennek, megalázottnak érezte magát. Legalább ha a pálcája a kezében lenne! Még várnia kell.

- Lucius, minden rendben? – hallotta meg Narcissa hangját, mire hirtelen kipattantak szemei, s belenézett felesége tekintetébe.

- Minden a legnagyobb rendben – hazudta összeszedve magát.

- Megoldjuk. Megkerestetjük Ollivandert – lépett közelebb férjéhez, de az kitért előle, s a szoba ajtajához ment.

- Majd én megoldom – utasította el keményen feleségét, majd becsapta az ajtót. Magára vette fekete talárját, s pár perc múlva már a könyvtár felé tartott. Az egyetlen hely volt a kúrián, ahol egyedül lehetett, halálfalók, Voldemort, Narcissa nélkül. Ha szerencséje van, még Bella sem keresztezi az útját. Ha meg igen… Nos akkor majd meglátja, mit kezdjen a helyzettel.

Megnyugvást jelentettek számára a könyvek, a tudás, melyet adtak. Egy Malfoynak, egy aranyvérűnek mindig is többet kellett tudnia egy másik varázslónál. Nem engedhették meg maguknak, hogy lejárassák a család jó hírnevét. Apja tanítása még mindig visszhangzott fejében.

Mikor a könyvtárba ért, az oldalához nyúlt, ahol pálcája szokott lenni, hogy bezárja a helyiséget. Aztán bosszúsan morgott egyet, amikor rájött, hogy feleslegesen keresi a tárgyat. Így csak fogta magát és az egyik polchoz sétált, hogy a titkos részlegről elvehessen egy fekete mágiáról szóló könyvet. Azonban azt sem tudta pálca nélkül kinyitni.

Beletúrva hajába fogta fejét, úgy érezte menten megőrül. Semmit, a pálcája nélkül semmit nem tudott megtenni, ami a mindennapi rutinjához tartozott, mert a Nagyúr elvette tőle. Pálca nélkül hagyta, pont erre az időre, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Miért pont tőle kobozta el, amikor rajta kívül annyian vannak még a halálfalók között? Akiknek nincs kiadott feladata! Talán nem bízik benne a Nagyúr? – fogalmazódott meg benne, s végighúzta hajában ujjait. Ez talán egy próba lenne számára, hogy a Nagyúr megbizonyosodjon afelől, még mindig hűséges alattvalója? Ha pedig kibírja ezt az időszakot, ha nem mutatja, mennyire is hiányolja a pálcáját, ha így is elvégzi, amit kell, végre visszafogadja a Malfoy családot kegyeibe. A remény sugara költözött lelkébe, s így elfogadhatóbbnak titulálta a helyzetét is.

A háta mögött nyíló ajtó aztán visszazökkentette gondolatai foszlányából. Hátrafordult, s csak egy mély levegővétellel nyilvánította ki, hogy megint újabb ostrom elé néz.

- Megint nincs kin gyakorolnod, Bella? – kérdezte gúnyosan, s a fotelok felé vette az irányt.

- Nincs. Jelenleg senki nem elérhető – felelt a nő, s Lucius leülve a fotelba még hallotta, ahogy a könyvtár ajtajának zárja kattan egyet. Tenyereit rásimította a fotel karfáira, lábait pedig keresztberakta bokájánál, s lehunyva szemeit érzékelte Bellatrix jöttét. Magas sarkú csizmája tompán, majd hangosan koppant, ahogy a puha padlószőnyegről áttért a márványkőre. S Lucius tudta, hogy már az asztal mellett van a nő. Magában megadóan sóhajtott fel, képzelete ezernyi képet vetített elé, amitől testén borzongás futott végig.

Felnézett, pillantása találkozott Bellatrix csillogó, éjfekete tekintetével, s tudta, hogy már mindhiába. Majd a nő csábosan elmosolyodott, hátradobta haját és közelebb lépett a férfihez. Lábával Lucius összefonódó lábai közé nyúlt, s szétfeszítette őket.

- Mit csinálsz, Bella? – húzta vigyorra száját. Egyszerűbb dolga lesz, mint gondolta.

- Itt az esélyed, Lucius – búgta a nő, aztán a férfi jobb csípője mellé térdelt a fotelben, másik lábával a bal oldalára. Kezeivel megtámaszkodott Lucius feje mellett két oldalt a háttámlán, majd beleült az ölébe.

- Miből gondolod, hogy még mindig akarlak? – suttogta Lucius szemrebbenés nélkül. Bella magabiztosan elvigyorodott, majd a férfi füléhez hajolt.

- Mert sosem kaphattad meg, és erre vágysz tizennégy éves korod óta – súgta, aztán megnyalta ajkait, majd hozzáérintette a férfi füléhez. – Ezt már jól gondolom? – kérdezte halkan.

- Talán – felelt a férfi rekedtesen az érzéstől, ami egész testében kínozta. A nő válaszul megmozdult ölében, mire Lucius felnyögött az egy ponton összpontosuló gyötrő lüktetéstől. Mintha az évek alatt felgyülemlett vágyai, most ott akarnának kitörni belőle.

Két tenyerét rásimítva a nő csípőjére, lefogta mozgását.

- Ah, már nem csak szóban vagy kemény, Lucius – incselkedett halkan nevetgélve, majd belecsókolt a férfi nyakába. Most már őt is hajszolta a kíváncsiság, milyen lehet sógorával együtt lenni. Mi lett volna, ha akkor tizenévesekként hagyja magát. Most lehet, hogy nem Rodolphus lenne a férje…

Lucius hirtelen beletúrt Bella hajába, és fejét erőszakosan az övéhez irányítva ajkait rányomta az övére. Bellatrixot is elkapta a hév, s szenvedélyesen visszacsókolt, majd pálcájával szétszakította a férfi talárját. Nem rakta le messze a pálcát, beállította a fotel sarkába, hogy kéznél legyen, amikor szüksége lesz rá. Határozottan körvonalazódott a fejében a terv, amivel megbizonyosodhat Lucius hűségéről.

Lucius nem tétovázott, a nő érezte, ahogy ujjai a combja belső felén matattak, majd ahogy megérinti legérzékenyebb pontját. Hangos sóhaj szakadt fel torkából, miközben felemelkedett, hogy belé hatolhasson. Az érzéstől mindketten egyszerre nyögtek fel. Megcsókolta a férfit, miközben tenyerével végigsimította annak felsőtestét, majd kezét levezette az előbb lerakott pálcához.

A férfi gyors tempót diktált, amitől Bella egy pillanatig képtelen volt annyira koncentrálni, hogy magában elmondja a legilimens varázsigét. A férfi most sebezhető volt, nem figyelt a gondolataira, nem tudta kiváló okklumentorként sem elrejteni előle azt, amire Bella kíváncsi volt. Bella tudta, hogy egyetlen esélye van csak, amit nem baltázhat el.

A háttámlán, a férfi feje mögött pálcáját felé irányította, majd egy hangos nyögés után magában elmormolta az igét. Azonnal behatolt Lucius elméjébe, semmilyen akadályba sem ütközve. Keresgélt az emlékek, gondolatok között, felvillant egy a régi roxfortos időkből is. De ő most nem volt olyan állapotban, hogy gondolkodni tudjon rajta. A gyönyör fokozatosan érte testét, s már a mennyország kapujában állt, amikor megtalálta azt a gondolatot, ami neki kellett.

Ez talán egy próba lenne számára, hogy a Nagyúr megbizonyosodjon afelől, még mindig hűséges alattvalója? Ha pedig kibírja ezt az időszakot, ha nem mutatja, mennyire is hiányolja a pálcáját, ha így is elvégzi, amit kell, végre visszafogadja a Malfoy családot kegyeibe.

Bellatrix kábultan csókolta meg Luciust, hogy elterelje figyelmét. Kezéből kihullott a pálca, egyenesen a fotel másik sarkába, s átadta magát a kéjes gyönyörnek. Háta ívbe feszült, miközben Lucius a nyakát kényeztette. Zihálva váltak aztán el egymástól, majd egy utolsó csók után – megmarkolva pálcáját -, a nő azonnal fel is állt Lucius öléből. Mély levegőket véve igazította meg talárját, s rejtette el pálcáját. Majd belenézett a kavargó, acélszürke szemekbe.

Lucius is megigazította talárját, s hátrafésülte haját, aztán Bellára nézett.

- Helyrehoznád a talárom, ha már elszaggattad? – kérdezte gunyorosan, mintha mi sem történt volna az imént. Bella felnevetett a férfin, majd pálcáját elővéve intett egyet, mire Lucius talárja ugyanolyan lett, mint azelőtt. – Így már jobb – mormogta a férfi magának, majd vigyorogva felállt. Ő nem csak a talárja állapotára értette…

- Tényleg jobb – szólt még vissza Bellatrix az ajtó felé lépegetve, de magában pont az ellenkezőjét gondolta. Legszívesebben ismét végigsimított volna a fedetlen mellkason, s birtokba vette volna Lucius ajkait, miközben beletúr a hosszú, tejföl szőke hajba.

Bella, ahogy kilépett a könyvtárból a keleti szárny felé igazította lépteit, s Voldemort szobájáig meg sem állt. Bekopogott, és várt, gondolatait kiűzte fejéből.

- Ki mer zavarni? – nyílt ki az ajtó Bella előtt. – Áh, Bella – mosolyodott el Voldemort. – Gyere be, remélem jó híreket hoztál. Bár ahogy elnézem, neked biztos jó volt – nézte kipirult arcát, mire Bella lesütötte szemeit.

- Igen, Nagyuram – csukta be maga után az ajtót. – Lucius teljes mértékig hűséges hozzád, Nagyúr.

- Miből tudod? – kérte számon, s alig bírta elfojtani vigyorát.

- Láttam a gondolataiban, Nagyuram – felelt a nő, mire Voldemort háttal fordult neki, és elvigyorodott.

- Nagyszerű, nagyszerű – ismételte a szót. – De ugye nem tudta meg, hogy milyen feladatot bíztam rád?

- Dehogy, Nagyuram. Figyeltem rá, hogy ne tudja meg. – A nő lezárta gondolatait Voldemort előtt.

- Kiváló – dicsérte a nőt. - Nagy jutalomban lesz részed, Bella. – A szavakra a nő szíve hevesen verni kezdett. – Most menj, üzenem Luciusnak, hogy a szalonban várom. Még ma beszélnem kell vele, holnap el kell mennem – fordult vissza Bella fele.

- Igen, Nagyúr – biccentett Bellatrix, majd kiment a szobából. Még hogy ő szóljon ezek után Luciusnak? Hogy is ne! Ha lehet, elkerüli egy időre.

Mikor visszatért a saját szobájába, Silenért kiáltott.

- Igen, asszonyom – hajolt meg a manó előtte.

- Menj és szólj Luciusnak, hogy a Nagyúr hívatja a szalonba.

- Igen, asszonyom – hoppanált el a manó, majd Bellatrix sóhajtva vetette magát az ágyra.

Mi a fenét csinált? Elcsábította a húga férjét, és… Kezeibe temette arcát. Ha azokra a kéjes percekre gondolt, libabőrös lett. Cissynek igazán jó dolga volt Lucius Malfoy mellett. Úgy érezte, bolond volt akkoriban, hogy hagyta kicsúszni Luciust a kezei közül. Most akkor nem Narcissa lenne a felesége, és neki nem az a bugyuta Rodolphus jutott volna.

De ezen már nem változtathat de talán így jobb is. Mindketten megkapták így, amit akartak, sőt, még Voldemort is elégedett lehet. A jutalma pedig már nem maradt el.

***

Lucius a fia társaságában üldögélt a műterem márványkandallója előtti fotelekben. Amióta tegnap beszélt a Nagyúrral, sokkal rosszabb hangulatban volt. Azt hitte, már nem érezheti magát hitványabbnak a pálcája nélkül, szégyenteljesebbnek, de most! A férfiúi hiúsága igen nagy visszaesést jelzett, de a mérge ezzel arányosan annál nagyobbra nőtt. Már mindent értett, és nem lesz rest, beavatni a másik félt sem róla. Valóban nem bízott benne a Nagyúr, de hogy ilyen módszerhez folyamodjon, hogy kiderítse hűségét…

Lucius nem tudta, eldönteni, hogy most megfelelt-e. Mindenesetre elvégezte, amit mondott neki, s a kardot is áthelyezték a Lestrange széfből a Malfoyokéba. Sőt, az némi vigaszt nyújtott számára, hogy ő nem bukott el a Nagyúr egyéni vizsgálatában. Azonban a pálcáját még ez miatt sem kapta vissza. Ha lenne valami felettébb jó híre a Nagyúr számára, talán azt is visszanyerhetné a teljes bizalmával együtt. De ahhoz felettébb nagy szerencse kellett volna, ami úgy vélte, mostanság nem adatott meg neki. Bár a feladatát igen hamar elvégezte.

Hangos léptek zavarták meg, Narcissa tért vissza, csak nem egyedül. Lucius felállt a fotelből, s az érkezők felé fordult.

- Narcissa? – vonta fel szemöldökét Lucius kérdőn, és tett pár lépést feléjük.

- Azt állítják, hogy elfogták Harry Pottert. – Lucius izgatott lett a név hallatán. Ha átadhatná a Nagyúrnak Pottert, kétségtelen lenne a Malfoy család hűsége iránta. Visszakapná a pálcáját. - Draco, gyere és nézd meg, hogy ő-e – mondta a nő, mire az említett is felállt, s kelletlenül a foglyok elé lépett. Greybacktől, és a begyűjtőktől tisztes távolságban maradva.

- Nos, Draco? Ő az? – kérdezte Lucius feszülten, fiát nézve. Tudta, hogy nem kellene előre örülnie, de egyszerűen képtelen volt uralkodni az érzelmein.

- Nem tudom. Talán… - motyogta Draco.

- Nézd meg jobban! – utasította ridegen. – Ha mi adjuk át Pottert… - kezdett bele, de Greyback beleszólt.

- Azt se feledjük, ki fogta el valójában. – Lucius egy dühös szemvillanással felelt.

- Előbb meg kell bizonyosodnunk felőle, hogy valóban ő az – mondta végül, aztán közelebb lépett a fiúhoz, akit Greyback fogott, majd jól szemügyre vette.

- Miért ilyen felpuffadt az arca? Csináltak vele valamit? – nézett türelmetlenül a begyűjtőkre Lucius.

- Már így találtunk rá – felelt az egyik megvetően.

- A homlokán van valami… - mondta Lucius, és megragadta a fiút. – Ez az a sebhely, ugye Draco?

- Igen… lehetséges – felelt a fia.

- És ők kik? Potter barátai? – nézte meg a másik kettőt Lucius, s elméjében keresgélt az arcok után, hátha felismeri valamelyiket.

- Ő az a Granger lány – szólalt meg hirtelen Narcissa, Lucius mellé lépve. – Madam Malkinnál találkoztam vele, meg a kis barátaival. Az meg az a Weasley gyerek.

- Igen, igen… A sárvérű és a véráruló – bólogatott Lucius örömmámorban úszva. Elkapták Pottert, és még a barátait is a Nagyúr elé vihetik. Visszakapja a pálcáját, és a Malfoy családot a Nagyúr ismét kegyeibe fogadja ezek után. – Biztosan ők azok – suttogta átszellemülve.

- Lucius, ha tévedünk… - kezdett bele Narcissa, de férje leintette.

- Ők azok, semmi kétség – mondta határozottan, amikor kinyílt a műterem ajtaja, s belépett rajta Bellatrix.

Luciust egyszeriben öntötte el a méreg, és a vágy, ahogy meglátta a nőt. Övé lesz a dicsőség, nem pedig Bellatrixé. Most visszavághat neki.

- Mi folyik itt? Kik ezek? – ment közelebb Luciushoz, s előtte megállt.

- Potter és a barátai – felelt Narcissa, a férje helyett.

- Potter? Valóban? – fordult meg Bellatrix, és jól megnézte magának a rabokat. – Ők azok, igen. Vissza kell hívnunk a Nagyurat! – tűrte fel talárja ujját.

- Épp hívni akartam! – mondta Lucius, és a keze megmarkolta Bellatrix csuklóját, megakadályozta, hogy megérintse a Jelet. – Én fogok szólni neki, Bella. Pottert az én házamba hozták, így az én területem.

- A te területed! – szisszent fel, megpróbálta kirángatni a kezét a szorításból.

- Vigyétek a pincébe a foglyokat, beszédem van veled Bella – húzta ki a nőt a helyiségből, s az ajtót becsapva maga után, a falhoz szorította Bellatrixot.

- Hogy merészeled! Vedd le a kezed rólam! – sziszegte a nő az arcába.

- Ehhez semmi közöd, nem te kaptad el a fiút – fortyant fel Lucius. – Vagyis én fogom hívni a Sötét Nagyurat, s enyém lesz a dicsőség, amire úgy áhítozol.

- Elvesztetted a fennhatóságod, amikor elvesztetted a pálcádat, Lucius! – vágott vissza Bella, egészen közel hajolva a férfi arcához. – Nem kapsz te semmilyen dicsőséget!

- Pont te beszélsz így velem, Bella? Elbuktál a könyvtárban – suttogta gúnyosan Lucius. Bella kikerekedett szemekkel nézett rá.

- Tessék? – szökött hangja egy oktávval feljebb. A férfi kárörvendően elvigyorodott.

- Nem csak neked volt feladatod, Bella. Nem az én hűségemben kételkedett a Nagyúr – vágta az arcába az igazságot Lucius, és elégedettség töltötte el a mellkasát Bella meglepődöttségét látva. Ellenállása egy másodperc alatt elpárolgott.

- Hazudsz – sziszegte a nő aztán eszelős tekintettel.

- Óh, igen? – nevetett a férfi. – Csak próbára tett. Mit gondolsz szerinted miért adott ilyen feladatot neked a Nagyúr? Miért volt olyan egyszerű behatolnod az elmémbe? – Látta Bella arcán, ahogy rájön az apró részletekre. - Minden csak álca volt, Bella. Megcsaltad őt, elbuktál – eresztette el a nőt, majd felhúzta az ingujját, s megérintette a sötét jegyet.